Szalmabála mesék: Jolánte, a sakk királynő

Szalmabála mesék: Jolánte, a sakk királynő.

 Ennek a mesének a szereplői valóban léteztek, de az itt következő történet csupán fantáziám szüleménye

Beköszöntött az ősz. Igazi szüreti hangulat uralkodott Anzelm kertész gesztenyésében. A szokatlanul meleg, napsütéses október kifejezetten kedvezett a hosszúra nyúlt szüretnek, mert még nem lepte be falevél a földet, így könnyebb volt megtalálni a lehullott gyümölcsöket. Aznap a gyerekek is besegítettek a kertésznek. Mindig boldogan mentek a farmra, mert tudták, hogy amikor végeznek Anzelm jutalmul nem csak finom forró csokoládéval vendégeli meg őket, hanem mesél nekik egy újabb, fantasztikus történetet a Szalmabála meséskönyvből.

És így is történt a sziporkázó, szombat délután a munka után, Anzelm, ezúttal az erdő legnagyobb gesztenyefájához vezette a gyerekeket. A fa alatt egy pad volt, egy akkora, ami körülölelte a fa törzsét. Oda telepedtek a gyerekek, s amikor mindenki megkapta a finom, forró italt, és elkezdte boldogan szűrcsölni, Anzelm belekezdett Jolánte, magyar sakkkirálynő történetébe:

-Tudtátok, hogy valamikor régen legendákat zengtek az erdő legöregebb vadgesztenyefájáról? Erről, ami alatt most ülünk, az ún. 100 Lovas fáról. A nevét az után kapta, hogy Árpád-házi Jolán, magyar királyi hercegnőt Jakab aragon király kérte feleségül. Amikor a királylány több száz fős kíséretével útnak indult a negyvenhat napi járóföldre eső Barcelonába, az út során heves zivatarba keveredett. Annyira zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, így az útját nem tudta folytatni. A lovagok nagyon megörültek hát, amikor meglátták ezt az óriás gesztenyefát és az egész csapat ez alatt a fa alatt keresett menedéket, amelynek a koronája olyan terebélyes volt, hogy a száz ló a lovasával könnyedén elfért alatta. Október közepe volt, a gesztenyék már mind kipattantak a héjukból, fehér-barna kobakjaik fényesen csillogtak a földön. Jolánte és a 100 lovag miközben türelmetlenül várta a vihar végét egyszer csak egy vaddisznócsapat csörtetett elő a közeli bokorból. A lovak már nagyokat horkantva felágaskodtak, a lovagok meg harcra készen felajzották íjaikat, de a vaddisznók figyelemre se méltatták őket csak a fa alatt lévő gesztenyéket kezdték jóízűen eszegetni. Majd kis idő múltán hirtelen felnéztek, mintha valaki jelt adott volna nekik a távozásra és elvágtattak a falu irányába. Jolante csak ekkor vette észre a szinte szokatlanul nagyszemű gesztenyéket, felvett párat a földről, alaposan megcsodálta szabályos alakjukat. Könny szökött a szemébe, mert arra gondolt, hogy el kell hagynia a hazáját. Ezért még mielőtt folytatták volna az útjukat megkérte a lovagokat, hogy gyűjtsenek az óriás gesztenyékből neki néhányat.

A több hétig tartó esküvői ünnepségek miatt aztán a királynő teljesen elfelejtkezett a Pannon földről hozott gesztenyékről, de mivel a legkedveltebb időtöltése a sakkozás volt, egyik este, amint épp sakkot adott a királynak, eszébe jutottak az óriás gesztenyék, majd az, hogy azokból, milyen gyönyörű sakkfigurákat lehetne kifaragni…és amint eszébe jutottak a fényesen csillogó gesztenyék, elmosolyodott.

Amikor szerelmetes király ura megkérdezte, hogy vajon a jókedvének az az oka, hogy legyőzte, Jolante elmesélte, hogy hogyan védte meg őt és 100 lovagját a pannonföldi erdőben élő 800 éves gesztenyefa. A király, aki megszerette szép és jóságos feleségét, hogy kedvére tegyen azonnal hívatta a leghíresebb fafaragó mesterét, és megparancsolta neki, hogy készítsen sakkfigurákat az óriás gesztenyékből. Alfonso-nak, mert így hívták a mestert, alaposan feladták a leckét, mert tudta, hogy nehéz lesz a gesztenyékből úgy sakkfigurákat faragni, hogy azok egy idő után ki ne száradjanak. Azon kívül be kell majd vonni olyan anyaggal, ami nem engedi, hogy összezsugorodjanak.

Attól a perctől kezdve, hogy a királynő megtudta, hogy a férje mivel akarja meglepni türelmetlenül várta, hogy mikor lesz kész a sakktáblával a mester. Minden nap elküldte a belső szolgáját Alfonso műhelyébe, hogy megtudja készen van-e már?....És pontosan 48 nap után,-igen, ahány mező van a sakktáblán, -megérkezett a mester a vártnál is pompázatosabb sakktáblával a kezében. Ezután következett a csoda, mert a sakkfigurákat tartalmazó dobozt ki se kellett nyitni csak meg kellett nyomni oldalt egy gombot és utána kiugrottak majd maguktól felsorakoztak a táblán a figurák. A sakktábla is gyönyörű volt, de a gesztenyéből faragott figuráktól mindenki elalélt, aki csak látta. Jolante tapsolt örömében, alig várta, hogy a kezébe vehesse mindegyiket egyenként. Hát, még amikor elkezdett játszani velük! Kiderült, hogy a ló tud nyeríteni meg prüszkölni és nem kell hozzá sem nyúlni, csak megmondani neki, hogy hova „vágtasson” és máris arra a mezőre ugrat. A bástya harci szekérként működött, a gyalogok kaszával hadonászva harcoltak a királyukért, meg a királynőért. Miután elterjedt a csoda sakk híre, minden Barcelonában élő mester túl akarta szárnyalni Alfonsot. Volt, aki makkból, más meg dióból, és különböző fákból faragott figurákat hívtak életre, de a magyar gesztenyefiguráknál szebbet egy mester sem tudott készíteni. Vajon mi lehet a titka? Ezen tűnődött Aragónia összes kézművese. Divatba jött a sakk, a kelmefestők nem győztek sakktábla motívumokkal díszített ruhákat varrni az előkelő hölgyeknek.

Kémek szivárogtak be az udvarba, ezért a királynő félteni kezdte a sakktábláját, hogy ellopják, így mindenhová magával vitte. Idő közben tíz gyermeket hozott világra, közülük többet a csatatéren, a katonai sátorban, mivel rendszerint elkísérte férjét a hódító háborúira. Jakab, akinek a beceneve mellesleg Hódító volt, kiváló stratégaként több szigetet elfoglalt, nem hiába játszott mindig sakkot a feleségével, akinél mindig ott volt a magyar gesztenyéből faragott sakkfigurás doboza.

Egyik este, amikor szokás szerint sakkoztak Jakab megkérdezte Jolantét, hogy miért szeret ennyire sakkozni.

Mert a sakk maga az élet.-válaszolta erre Jolante.

Drága hitvesem, mit értesz ez alatt?- kíváncsiskodott tovább a király a bölcs válasz hallatán.

Mit? Hát előrelátást, mert mielőtt lépnél rájössz, hogy a következmények is számítanak. Aztán körültekintést, mert fel kell mérned az egész sakktáblát, a viszonyodat a többiekhez, és a helyzetekhez. Végül óvatosságra int: hogy vigyázat, ne tégy elhamarkodottan lépéseket! Mint amit drága férjem te is alkalmazol a csatáid során. E válasz hallatán a király megölelte a feleségét.

A szomszéd király egyik kémje azonban kihallgatta a királyi pár beszélgetését, és a hallottak után arra a következtetésre jutott, hogy Hódító Jakab sikereit a varázslatos, beszélő sakkfiguráknak köszönheti. Amikor a szomszéd királynak mindezt jelentette, ő rögtön elmondta nagyravágyó feleségének, s mivel az a fekete mágiában járatos volt, megidézte a Világmindenség összes boszorkányát, vasorrú bábáját, csoroszlyáját, hárpiáját, fúriáját és szipirtyóját, hogy fejtsék meg a sakktábla titkát. De senki sem tudta. A legtöbb boszorka csak csóválta a fejét, himmegett, meg hammogott. A királynő már éppen ki akarta dobni az összes jósnőjét, amikor a boszorkák között észrevett egy szokatlanul fényesen csillogó szemű asszonyt, akinek az egyik lába hattyúláb volt. Úgy ült ott, a királynő titkos barlangja előtt mintha ott se lenne. Oda se figyelt, hogy a többi banya miket karattyol. Saját szórakoztatására letépett egy fűszálat, mormogott valamit, majd egy arra ugráló béka felé dobta, a fűszál átszúrta a békát, ami azonnal elpusztult. Utána jót nevetett. Miután látta ezt a királynő, már tudta, hogy ez az a banya, aki a leghatalmasabb tudással rendelkezik mind közt, hozzá kell fordulni tanácsért, és a hattyúlábú banya a következőket mondta:

Királynő! Hiába faragnak neked gyönyörű sakkfigurákat messze földről ide érkező mesterek egy sem ér majd a nyomába sem a pannon királynő sakkfiguráinak, mert annak a titka a következő: csak a magyar Száz Ló gesztenyefa termésének van varázsereje, de vihar után kell szedni azokat és csak abból a gesztenyéből lehet kifaragni a figurákat, amiket a vaddisznók megérintenek az orrukkal.

Nosza rajta, boldogan szaladt a királynő a férjéhez, hogy elújságolja, amit megtudott. A király megörült a hírnek, nyomban menesztette is 3 legkiválóbb lovagját, hogy vágtassanak azonnal Pannóniába és hozzanak neki arról a bizonyos 800 éves fáról sok-sok gesztenyét. De a lovagok pórul jártak, mert bár találtak pár darabot, de a vaddisznók csak nem akartak jönni, pedig vártak és vártak tán egy hónapig is, így nem voltak, akik életet leheljenek a gesztenyékbe.

Ugye kitaláltátok, hogy a mi Pötyi vaddisznónk az ük-ük-ük unokája az egyik vaddisznónak, amelyik rálehelt az óriás gesztenyékre? A gyerekek ezt hallván Anzelm mester rókájáról szerettek volna egy mesét hallani. Hát róla is tudok egyet s mást,- mondta a kertész sejtelmesen,- de azt majd legközelebb mesélem el nektek!