A beteg trombita

A beteg trombita.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy trombita. Aki szombatról szombatra, lakodalmakba járt. A tulajdonosa ugyanis, zenész volt. Fújták télen és nyáron, délután és hajnal négykor is. A trombita kezdetben szerette a nagy sokadalmat. Játszottak rajta, és ő ezzel elégedett volt. A nyári lakodalmakat különösen szerette, mert olyankor a szabad ég alatt tartózkodott. Fújdogált néha a nyár esti szél, s szerette a csillagokkal pöttyözött nyári égboltot is. De ahogy teltek az évek, egyre fáradtabb és fáradtabb lett. Ha belefújtak, rekedtes hangot tudott csak kiadni magából. Néha úgy érezte, hogy nem a vastag pörkölt szaftos ujjakra vágyik. S talán mást is kicsiholhatnának belőle, mint pengős Pista, vagy Csülök Ferkó nótáit. Arról nem is beszélve, hogy az egyik fúvós társa, egyszer egy óceánjárón zenélt, s ott, mindenféle zenét játszottak. Tánc zenét és komoly zenét is. A trombita is valami mást szeretett volna! A gazdája egyre elégedetlenebb lett vele. Néha pucolás nélkül, dühösen tette vissza a tokjába. A dolog odáig fajult, hogy a zenész elvitte egy régi, zenetanár ismerőséhez. Megkérte, hogy nézze meg a hangszert, és állapítsa meg, hogy mi a baja a trombitájának? A zenetanár elfogadta a kérést. Egy szép szombat délután kiült a körte fája alá, és megvizsgálta a trombitát. Megolajozta a váltókat, megzsírozta a cúgokat, és puha kendővel áttörölte az egész trombitát. Kicsit koszos volt és elhanyagolt, de komoly bajt, nem fedezett fel rajta. A körtefa melletti mályva bokor, éppen virágzott. Megannyi méhecske zümmögött rajta. A trombita szépnek találta a nyári csöndet, s benne a méhek zúgását. Mennyivel szebb volt ez a zümmögés az ordenáré lakodalmi daloknál. A trombita, máris jobban érezte magát a zenetanárnál, a körtefa alatt, jobban, mint előtte bármikor. A zenetanár eljátszotta egyik kedves dalát, az A csitári hegyek alatt, volt a címe. A dal szomorkás hangzása, a trombitában vadonatúj érzéseket ébresztett fel. Kezdett egy picit magához térni. Majd a zenetanár egyre komplikáltabb zeneműveket játszott el rajta, Bachot, Handelt. A trombita ezeket a műveket, nem ismerte. De végre ugyanazt kezdte érezni, mint amikor nyár este, felnézett a csillagos égboltra. Ugyanazt a szépséget. S azt is érzékelte, hogy kezd belé visszatérni az élet. Hogy nem fáj a torka és, hogy van kedve zenélni. S talán ő is tud olyan szépet muzsikálni, mint a méhecskék. A zenetanár semmilyen hibát nem fedezett fel a trombitán. Fel is hívta az ismerősét, beszámolt arról, hogy a hangszert megtisztította, és most már elvihető. A lakodalmi zenész megörült a hívásnak, s pár napon belül meg is érkezett a hangszerért. A zenetanár át is adta a trombitát, és elbúcsúztak. Ismét eljött egy szombat este. A trombitát elővették, de kezdődött minden előröl. A heje-huja, csuhajja típusú dalok voltak ismét a repertoárban. A trombita ismét fáradtságot érzett és torokfájást. A lakodalmi zenész haragra gerjedt, és a következő hét első napján, egy hangszerkereskedőnél lecserélte a trombitát. A fúvós hangszert kitették a boltban, egy polcra. De nem sokáig szomorkodott a polcon, mert egy féri megvásárolta. A férfi egy zeneiskolai alkalmazott volt, aki a zeneiskola számára vásárolt hangszereket. Nem is volt sokáig egyedül a hangszer, mert egy tanuló kapta meg, használatra. A trombitát sokat nyúzta a tanuló, de szép melódiákat csalt ki belőle. Ahogy teltek az évek, egyre szebbeket. A trombita előtt egy új világ nyílt meg. Handel, Bach ,és Mozart ,a klasszikus zeneszerzők csodálatos világa . A trombita többé már nem volt fáradt, újra energikusnak és életvidámnak érezte magát.