A biztonságos hely

A biztonságos hely.

            Közeledett az este, a mókus megpihent az odujában, a madarak csiripelése alább hagyott, a nap elbújt a felhők mögé, és eltette magát másnapra.

            Álomgomba messze ellátott, figyelte, ahogyan a medve betér a barlangjába, a kisróka és a kisfarkas nyugovóra tér. Mikor az erdő népe megpihent, ő is lehunyta a szemét. Alig telt el néhány perc, és az erdei manó kiabálására felébredt.

– Haza szeretnék menni a hét tengeren túlra! – hallatszott a gombaház belsejéből.

– Ébredj erdei manó! Rosszat álmodtál? – szólt hozzá Álomgomba.

– Igen, azt álmodtam, hogy fogoly vagyok itt a gombaházban! – felelte a kismanó. Álomgomba

sárga fénnyel kezdett világítani, és ahogy ez bekúszott a manó szobájába, puha plédként vette körül, ami nyugtatóan hatott rá.

– Nem érzed itt jól magad? – kérdezte Álomgomba.

– De igen. Ételt, italt bőven találok, barátaim is vannak, azonban a hét tengeren túli otthonom, és a családom nagyon hiányzik! – vallotta be az erdei manó. A bagoly éppen arra járt, és meghallotta a panaszkodást.

– Azt hiszem, hogy én tudok rajtad segíteni! Ismerek egy sast, aki sok tengert repült át, hajók orrán pihent a vízen, talán ismeri a te tengered, a te otthonod, a te családod. Holnap reggel felkeresem! Addig aludj nyugodtan! – csitította a manót, aki hüppögött még egy sort, és ismét mély álomba merült.

A reggel ködösen és csípősen érkezett. A testvérek korán elindultak az erdei házból, hogy megtudakolják az erdei manótól, mit szeretne jobban, itt maradni az erdőben, vagy hazamenni a hét tengeren túlra. Legnagyobb meglepetésükre a gombaház ajtaja nyitva állt, előtte a bagoly és egy színes tollú harkály elmélyülten beszélgetett az erdei manóval.

– Miről tanácskoztok? – kérdezte a kisfiú.

– Az erdei manó álmában elkottyantotta, hogy nagyon vágyik haza. Meghallottam, és úgy gondoltam, megkérdezem a hatalmas sasmadarat, hogy nem ismeri-e annak a kismanónak a szüleit, aki a hét tengeren túlról, egy úszó város hajóval érkezett a mi tengerpartunkra – mesélte a bagoly.

– Ismerem ezt a sast, egyszer segítettem rajta, mikor megsérült a szárnya. Meggyógyítottam a fák odvának gyógyszereivel, és azóta gyakran meglátogat. Éppen az éjjel járt nálam – folytatta a színes tollú harkály.

– Mikor megláttam a sast a harkály oduja előtt, odaröppentem, és kikérdeztem. Jól gondoltam! Járt hét tengeren túl, ott, ahol a manó családja él. Hallotta, hogy nagyon hiányzik nekik a kismanójuk – vette át a szót a bagoly.

Az erdei manó csillogó szemekkel kérdezte:

– Nem tudod, hazavinne engem a hatalmas sasmadár?

A kisfiú és a kislány reménykedve várta a választ. Szerették volna, ha a manó, aki itt élt a gombaházban, a kék lemezek és a fehér pettyes piros kalap alatt, hazatalál. Náluk jobban csak a manó reménykedett. Hosszú csend következett, majd a bagoly így szólt:

– Veszélyes az út. Nagyon hosszú, és kérdéses, hogy a tengeren meg tud-e pihenni a sas. Tegnap megkértem, hogy vigyen téged haza, és azt felelte, ma megadja a választ.

– Jön a sasmadár, nézzétek, mindjárt ideér! – kiáltotta a harkály. Valóban, egy-két szárnysuhogás múlva a sas leszállt melléjük. Ők szinte eltörpültek mellette. A gyerekek csodálkozva néztek rá, miközben a madár hatalmas szárnyát felemelve így szólt:

– Hazaviszlek kismanó, egy feltétellel. Azt kérem, hogy a harkály adjon nekem az odvas fák nedvéből, ha legyengülök, megiszok pár cseppet belőle, és akkor tovább bírok repülni.

– Rendben van. Azonnal hozok neked, és már indulhattok is! – mondta a harkály.

– Kismanó, biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte a kislány.

– Igen! Haza akarok menni! De titeket sem felejtelek el soha! – felelte a manó.

A kislány és a kisfiú kicsit szomorúan, de megértően néztek rá. Mikor a harkály megérkezett az odvas fák nedvével, és az üvegcsét odaadta a sasnak, a manó felpattant a hátára.

– Indulhatunk! – kiáltotta. Álomgomba élénk színekben pompázott, hogy megvigasztalja a gyerekeket, és közben tekintetével követte a madarat és annak utasát.

– Már a tenger felett járnak! – mondta néhány perc múlva.

– Nagyon gyorsan haladnak! – csodálkozott a kisfiú.

– Úgy látom, sűrűn iszogat a cseppjeidből! – szólt Álomgomba a harkályhoz.

– Jól teszi, ez új erőt ad neki! – helyeselt a harkály.

Az erdő népe meghallotta, hogy a manó hazafelé repül. Összegyűltek Álomgomba körül, a fehér pettyes piros kalap alatt.

– Üres lett a gombaház! Újra összezsugorodsz kicsi gombává? – kérdezte a kisróka.

– Nyitva áll az ajtó! Ha valaki be akar lépni rajta, bármikor megteheti! – felelte Álomgomba. – Akkor zsugorodok csak össze, ha mindenki elhagyja a házat, és nincs új lakó.

– Én szeretnék néha itt aludni! – kiáltotta a kisfarkas.

– Én is! Én is! – tette hozzá a kisróka, a mókus, a medve, és a megmentett kismadár a bagollyal és a harkállyal együtt.

– Néha mi is bemehetünk? – kérdezte a kislány.

– Mindannyian jöhettek! Mindenki számára van nálam hely! – mosolygott Álomgomba, és arany fénnyel árasztotta el a környéket a nagy boldogságában.

– Várjuk meg itt, a gombaházban, amíg a kismanó hazaér a hét tengeren túlra! – javasolta a kisfiú. Mivel mindannyian egyetértettek, bevonultak a gombaházba. A kisfarkas, a kisróka, a medve, a mókusok a kanapéra ültek. A madarak a vállukra szálltak. A gyerekek két fotelt foglaltak el.

– Itt nálam mindig biztonságban lesztek! Ha esik, ha fúj, mindig vigyázok rátok! – ígérte Álomgomba, aki időközben hatalmasra nőtt, hogy mindenki kényelmesen elférjen benne.

– Szólj, ha hazaért a kismanó! – kérték a gyerekek. Álomgomba olyan erős fényt bocsátott ki, hogy az elért egészen a hét tengeren túlra, és a tekintete ennél a fénynél követte a kismanót. Néhány óra múlva így szólt:

– Megérkeztek! Mennyire örül a manó család! Mindannyian körbe veszik, ölelik őt! Látom, hogy a sas is megpihen náluk! Milyen kedves manók!

            A gombaház belsejében mindenki fellélegzett. Sikerült a terv! Milyen jó, hogy a kismanó biztonságban van! És ők is itt, mindannyian. Álomgomba összetartja az erdő nagy családját, állatokat, erdőt járó gyerekeket. Fénnyel és színekkel kíséri az útjukat, és mindig ugyanott áll, hogy akinek szüksége van rá, könnyen megtalálja. Bölcs szavakkal szól hozzájuk, és biztonságos otthont nyújt számukra.

A kislány és a kisfiú felálltak a gombaház nappalijában, kitárták a karjukat, és magukhoz ölelték a kisrókát, kisfarkast, mókust, és a medvét. A bagoly és a harkály, no meg a megmentett kismadár a vállukra szállt. Néhány percig így maradtak, majd Álomgomba törte meg a csendet:

– Jó veletek lenni! – mondta, és a fehér pettyek gyémántként csillogtak a piros kalapján.