A boldogság szigete

A boldogság szigete.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ház. Ebben a kis házban lakott Julika, a szüleivel. Julika gyermekkorában még porosak voltak az utak, és az emberek lovas kocsival közlekedtek és vonattal. Julika egy őszi délutánon, a padláson játszott. Talált egy fém dobozt. Már maga a doboz is szép volt, csíkos volt az oldala, a tetején pedig egy virágcsokor díszlett. Bár már erősen megrozsdásodott. Julika kinyitotta. Néhány levél, egy napló és egy hajtincs volt a tartalma. Julika magával vitte a dobozt, és sokáig tanulmányozta a tartalmát. A napló papírkötésű volt, megsárgult lapokkal. Julika sokáig tépelődött, hogy mi lenne a helyes, hiszen mások naplóját, nem illik elolvasni. Ugyanakkor a nagymamája már nem él, s ha mégis valami titokra lelne, hallgatni fog, mint a sír. Ezt fogadta meg magában. Így izgalommal olvasta a sorokat. Tudomást szerzett Elvira a ló betegségéről, a nagyapja kedvenc hobbijáról a fafaragásról, és a nagymamája legbecsesebb kincséről, a virágoskertjéről. Erről Juliska is sokat hallott, az anyukájától. A nagymama sokat írt a kertjéről. Feljegyzett minden munkafolyamatot és tennivalót. Most október vége van. Vajon milyen lehetett október végén a virágoskert? Kérdezte magában Julcsi. S erre is választ talált. Októberben nyílt az őszi rózsa, az oroszlánszáj, az őszi kikerics, az árvácska, a ciklámen és a bíbor kas virág. Ó, milyen szép lehetett! Gondolta magában Julika. Az estéit bearanyozta a napló olvasgatása. Így sokkal jobban megismerhette a nagymamáját. A nagymama egyszer egy történetet is leírt. Egy decemberi téli estén, megszületett Andráska, a fiuk.  De a nagymamának nem volt teje. Így a tanyáról a nagyapa elindult a faluba, hogy szoptató dajkát hívjon, még pedig Marit, akinek pár hónapos csecsemője volt. A tájra hamar ráborult a téli sötétség, és a nagy hó betemette az utat. Az erdőben, végleg elvesztette az irányt. Baktatott a nagy hóban, s homlokán veríték cseppek úsztak. De a nagypapa parasztember volt, aki ismerte a napot, a holdat, a csillagos égboltot, és az állatok viselkedését. Így felnézett az égre, de az eget nagy, hófelhők takarták. Emiatt arra gondolt, hogy egy irányt választ, és ha kikerül az erdőből, majd keres valami támpontot. De valami derengést látott a hómezőn. Felnézett újra, és meglátta a hófelhők mögül kikandikálni a holdat, a szegény emberek lámpását. Nagyon megörült, mert tudta, hogy este nyolc óra tájban, a tanyáról nézve, a hold a falu felett halad, meg sem kell fordulnia. Negyed óra gyaloglás után meghallotta Söndörgö öblös, mély hangját, aki a pap kutyája volt. Hej, Söndörgő, az úr áldjon meg. Gondolta magában a nagypapa. Elérte a falut, megtalálta Marit, és szánnal visszatértek a tanyára. Így Andráska egy órával később, már anyatejet szopizhatott. A nagymamája sokat írt egy lugasról, melyre díszbab volt felfuttatva. Azt a helyet úgy emlegette, mint a boldogság szigetét. Julika nagyon kíváncsivá vált. Elhatározta, hogy ő is megcsinálja ezt a boldogság szigetet. Elmesélte az ötletét az anyukájának. S az anyukáka kijelölt egy kis helyet, a kerítés mellett. Julikának, ha akadt egy kis ideje és pénze, vett virágmagokat, és ajándékba is kapott virághagymákat. Az apukáját megkérte, hogy készítsen neki egy kis lugast, ami alá, le tud ülni. Az apukája, elvirágzott napraforgószárakból, szép, kis lugast épített neki. Mikor ismét tavaszra fordult az idő, Julika elvetette a magokat, a lugas mellé pedig díszbab magokat tett. A dísz bab szépen fejlődött, szeptemberre befutotta a pergolát, és gyönyörű, lila virágokat bontott. Julika, izgatottan ült a kis lugas alá. Tényleg szép volt. Jól érezte ott magát. De azt a nagy boldogságot nem érezte, amiről a nagymamája írt. Gondolta, becsatangol a falu központjába, és a presszóban, vesz magának egy gömb fagyit. A presszó közelében leült egy padra. Az aranysárga napfény, átszüremlett a gesztenyefa ágain.  Finom zene szólt. Gyönyörű hegedű muzsika szólt a presszó kerthelyiségéből.  Julika, közelebb húzódott a kerthelyiséghez, és tovább hallgatta a zenét. Egy idő után elhallgatott a zene. A zenész pihenőt tartott. S Julika meglepetésére, feléje tartott.

-  Szervusz, kislány! Leülhetek melléd? –kérdezte.

- Igen. –válaszolt Juli.

- Megkérdezhetem, hogy min búsulsz ezen a csodás szeptemberi napon?

S Julika elmesélte a virágoskert és a lugas történetét.

- Az az igazság, hogy mikor önt hallgattam, legalább akkora boldogságot éreztem, mint a lugas alatt. De, hogy lehet ez? Akkor hol is van a boldogság szigete?

- Minden ember szívében ott van az a gyönyörűséges virágoskert, csak meg kell keresnie. Az én virágoskertem, a zene. Akkor vagyok boldog, amikor zenélhetek. S remélem ezzel másokat is boldoggá tehetek, vagy legalább is elfeledtethetem egy kis időre a gondjaikat. Te is meg fogod találni azt a tevékenységet, amitől kinyílik a lelkedben a sok virág.  A nagymamád a virágkertészetet szerette. Te mit szeretsz csinálni?

Gondolkodott Julika.

- Olvasni.

- S mit olvasol most?

-A szegény gazdagokat. – válaszolta Julika.

- Jókai. Jó választás. –szólt a zenész.

- Sokat kell gyakorolni, hogy az ember ilyen szépen tudjon játszani?- kérdezte Julika.

- Igen, sokat. De ki bánja. Szerintem ne szomorkodj. Gyere, adok egy üdítőt és játszok neked valami szépet.

- Jó. Szólt a kislány. Julika meghallgatta a szép melódiát, elköszönt és hazament. A legközelebbi alkalommal Julika magával vitte a Jókai kötetet a lugas alá. Neki kezdett az olvasásnak, és észre sem véve, de ő is talált magának egy boldogság szigetet.