A fűszerek 2.rész Johanna

A fűszerek 2.rész Johanna.

A kisvárosi fűszerboltban, a fűszereknek nagyon tetszett a gyömbér messziről jött története. Nagyon örültek, hogy egy újabb történettel gazdagodtak, amit majd ők is tovább adhatnak.

- Én is tudok egy szép történetet!- - szólt a körömvirág.

- Halljuk, halljuk!  – unszolták a fűszerpolcon sorakozó fűszerek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alpesi falu. Az alpesi faluban az emberek főképp gazdálkodással foglalkoztak, és néhány mesterember is élt ott. Ha, kitavaszodott, a gazdák összegyűjtötték a juhaikat, és több napos útra keltek. A hegyek kacskaringós, néhol meredek ösvényein felvezették az állatokat a magas hegyi legelőkre, ahol dús rétek terültek el, ropogós füvekkel, és színes vadvirágokkal.  Itt tartózkodtak egész nyáron. A juhokra ott pásztorok vigyáztak, akik nyári szállásokon húzták meg magukat. Ilyen pásztorfiú volt Hans is. Hans már legényke volt, az álla már erősen pelyhedzett. Hansra összesen harminc juh volt bízva. Ismerte őket név szerint, és mindig figyelte az állapotukat. A tavasz végére sok anyajuh megellett, és megszülettek az az évi kisbárányok. Hansnak azonban volt még egy dolga. A szomszéd asszony Johanna néni megkérte, hogy gyűjtsön neki ziliz gyökeret, mikor hazafelé hajtják a juhokat. A hegyi legelők viszonylag érintetlen talaján növő ziliz gyökér erejében jobban bízott, mint a máshonnan származó gyökérben. A tea keverékébe kellett. Johanna néni ugyanis állandóan éhes volt. Termetes testétől rengett a föld, mikor lépett. A teakeveréktől étvágyának csökkenését remélte. A nyár, vidáman telt a hegyen. Csupán néha egy-egy hózápor zavarta meg a legelésző juhokat. Hans egy fésűt faragott, míg a juhokra vigyázott. A fésű tetejét Margaréta virággal díszítette. Azt még nem tudta, hogy kinek fogja adni, még rejtegette a jövő. Augusztus vége felé, rövidültek a nappalok.  A hajnalok csípősebbekké kezdtek válni. Az ősz bekövetkeztével, megérkeztek a falubeliek, hogy segítsenek levezetni a juhokat a hegyről. Sorba rendezték őket. A kis bárányokat ládákba tették, és a ládákon lévő szíjakkal, a hátukra vették, mint egy hátizsákot. A kis bárányoknak még nagyon veszélyes és kimerítő lett volna az út.  Mentek mendegéltek lefelé a hegyről. A reggeli köd lassan oszlani kezdett. Néhány birka csapatba verődött, más birkák, egyedül csatangolva követték a csoportot. Mikor pihenőt tartottak, Hans megszámolta a rá bízott juhnyájat. 27, 28, 29. Inye, egy hiányzott. Végig nézte őket, és megállapította, hogy a foltos lábú Ursula hiányzott. Hans a keresésére indult. Ursula a magányosan bandukoló juhokhoz tartozott. Hans sokáig szólongatta, mire nagy sokára, Ursula halk, panaszos bégetését meghallotta. Ursulának fájt a bokája. Hans visszament a többiekhez, hogy tanácsot kérjen. Egy idősebb férfi Peter visszament vele, és ő is megnézte Ursulát.

- Megpróbálhatjuk neki lelohasztani. – szólt az idősebb.

 Kerestek egy barlangot, és oda kötötték Ursulát. Peter és Hans pedig elindult gyógynövénynézőbe. Találtak pásztortáskát, borsmentát, kamillát.

- Na, ezzel a három növénnyel már megpróbálkozhatunk. – lelkesedett Peter.

Az öreg tüzet rakott, a táskájából edénykét vett elő, és főzetet készített. Amikor kihűlt, borogatást készített, és Ursula lábára tekerte. Egy órát rajta hagyták. Mikor levették, Ursula kevésbé sántikált.

-Talán, most már indulhatunk. –javasolta Peter. Szerencsére, már csak az út egyharmada állt előttük. De lassan haladtak. A hegy lankáin állva, már látni lehetett a falu templom tornyát. Ursula újból lassított.

- Hosszabb ideig kellett volna rajta hagyni a borogatást. – szólt az öreg Peter.

Hans még fiatal volt, és a nyakába vette Ursulát. De úgy száz méter után, nem bírta tovább cipelni az állatot. Szép kövérre hízott Ursula a nyári legelészés során. De, arra éppen elég volt, hogy leérjenek a hegyről.

-Peter, várj meg itt, hozok egy kocsit. – szólt Hans.

S Hans kerített egy kocsit a faluból. A szétosztó helyre vitték. A gazda messziről megismerte Hansot, jól megcsapkodta a hátát.

- Na, fiam, ha Ursula lába meggyógyul, a jövőre születő, kis báránya a tiéd lesz!

- Hagyja Karl, nem azért csináltam. Hozzám nőttek a nyáron. – szerénykedett Hans.

- Amit mondtam, megmondtam fiam.  Neked is köszönöm Peter. – válaszolt a gazda.

Hans megköszönte az ajándékot, és megnézegette a többi juhot. Mindenki rendben hazaért. Már szét voltak osztva, ki- ki a maga falubeli gazdájához. A juhok fájdalmasan búcsúzkodtak egymástól. Valaki Karl gazdához tartozott, míg mások más gazdához.

-Ne búsuljatok, juhocskáim, jövőre ismét együtt lehettek! – vigasztalta őket Hans.

Hans pedig hazafelé indult. A nap már a házak mögött bujkált, esteledett. Az utcán szembejött vele Johanna néni. S akkor Hansnak eszébe jutott a ziliz gyökér, amit Johanna néni kért tőle, és sebesen a mellső zsebeit kezdte el tapogatni. De bizony a kis zacskó, nem volt sehol. Hans bocsánatot kért, és elmondta, hogy mi történt. Johanna néni meglehetősen dühös lett. Hans keresgélés közben megtalálta a faragott fésűt, és engesztelésül felajánlotta Johanna néninek. A fésű, igen takaros volt, így Johanna néni elfogadta. Ekkora, a helyi tisztelendő úr is odaért. Megkérdezte Johanna nénit, hogy mitől lett olyan dühös. Johanna elmesélte, hogy ziliz gyökeret kért Hanstól, de ő elhagyta, és ő így mindig nagyon éhes lesz.

-Kedves Johanna! – szólt a pap. Van egy fajta éhség az ember gyomrában, amit csak a Jóisten tölthet be. Semmi más!  Mond, mit szeretnél nagyon, de nem teheted meg?

Johanna elgondolkodott.

- Elmenni a bolzanói vásárba, eladni a tojásaimat, és a hímzéseimet, cserébe szeretnék édességet enni, és finom puha papucsot venni magamnak. - válaszolta Johanna.

- S mi az akadálya, mond?- kérdezte a pap.

- Hogy Franz nem engedi.

- Kérted már?

- Persze, sokszor. Azt mondja, hogy nem mehetek. A lovak elfáradnak, a vonatjegy drága. S egyébként is minek?- folytatta Johanna.

- Akkor most menj haza, és jelentsd be, hogy te oda legközelebb, elmész. De ha nem adja oda a lovakat, majd én, elviszlek. - ajánlotta fel a pap.

Este Johanna feltálalta a vacsorát, és elmondta, mit szeretne. Szándékosan, a csúnyább tányért tette fel az asztalra, és az amúgy is már csorba bögrét. Ha esetlegesen kitörne valami vihar kettejük között.

- Ezt, már megbeszéltük. – volt a válasz.

- Én akkor is elmegyek, mert el szeretnék menni. - jelentette ki Johanna eltökélten.

S kisurrant a szobából. Johanna vasárnap korán reggel felkelt, felöltözködött. Mikor gombolta be a blúzát, kicsit remegett a keze. S mi lesz, ha történik valami útközben? Vagy megbokrosodik a ló? De már nem akart visszatáncolni. Ki tudja, mikor tudja magát megint ennyire összeszedni. Elindult a derengésben, az istálló felé, hogy befogja a lovakat. De kint az udvaron, Franzba botlott. Franz felöltözködve állt, lábán a csizmája, szépen kifényesítve.

-Én már befogtam a lovakat, majd én vezetem őket. Gyere, ülj fel! – szólt Franz.

Johanna megkönnyebbülten ült férje mellett a bakon. A kocsi hátuljában zötyögtek a tojások, és a hímzések. Csöndben ültek. Johanna, nagyon boldog volt. Még sohasem látta ilyen szépnek a fakuló őszi színeket és sohasem volt ilyen finom az őszi szél illata. S közben a madarak búcsúztak a langyos időtől. S Johanna arra gondolt, hogy igaza volt a papnak. Ugyan még mindig dobog a szíve az izgatottságtól, de nem éhes.

-Ez volt az én alpesi történetem. – szólt a körömvirág.

- Nagyon jó volt. – válaszolták a többiek.

- Most én jövök! – szólt a kamilla virág.

De ekkor egy kéz utána nyúlt, és a kamilla, eltűnt egy kosárban.

-Óh, de kár! – sajnálkozott a többi fűszer. S vidáman csicseregtek tovább egymás között.