A cinege fenyőfája

A cinege fenyőfája.

            A fenyőerdő közepén élt egy kicsi fa. Hiába kéklett az égbolt fölötte, hiába sütött a Nap, nevetett a Hold és fénylettek a csillagok, ő ebből alig látott valamit. Mindkét oldalán magasra nőtt testvérei bólogattak a szélben, sötétzöld ágaik összefonódtak fölötte.

            A kicsi fenyő nem tündökölt a fényben, így a madarak észre sem vették. Egy tavaszi délelőttön egy kis cinege szállt le a földre, éppen az ő törzse elé. Csipegetett, keresgélt, de a tűlevelek alatt nem talált élelmet. Felröppent az egyik alsó ágra, hogy jobban szétnézhessen. Alatta növénytakaró terült el. Arra gondolt, hogy egy kicsit fentebb megy, onnan többet lát. Átrepült a következő, majd az azt követő ágra, és máris a kis fa gyenge csúcsán találta magát. A kicsi fenyő izgatottá vált. Ez volt az első eset, hogy madárkát láthatott vendégül. Milyen jó érzés! Szívesen lenne ennek a kis cinegének a fenyőfája! Bárcsak megszólítaná, és beszélgethetnének!

A cinege elszomorodva ült a fenyőfácska tetején. Innen nem látható a Nap, a felhők és az ég kékje, eltakarják a többiek.  Ez a kis növény alig élvez valamit ebből a csodálatos környezetből! Szegény, annyira kicsi, és remény sincs a növekedésre, nincs fény és tápanyag számára! Nem bírta tovább, és megszólította:

– Te kedves kis fenyő, ha erre járok, megpihenhetek az ágaidon? Leszel az én fenyőfám?

A fenyő, ha tehette volna, táncra perdül örömében. Mióta vár arra, hogy legyen egy kismadár, akinek ő nyújt hajlékot! Eddig őt senki nem vette észre a többiek árnyékában.

– Persze, nagyon örülök, ha megpihensz az ágaimon! Szívesen leszek a te fenyőfád, aki otthont nyújt számodra! – felelte.

A cinege boldogan ücsörgött a fán, amikor arra járt. Ez a pici fenyőfa olyan szeretettel várta, mint eddig még soha egyetlen nagy fa sem. Ha nála járt, elmondta neki, mit látott a felhők közelében, a kék égen. A fenyőfa itta a szavait, képzelete olyankor a nagy fák tetején túl járt. Teltek-múltak a napok, és hamarosan bekopogott a tél. Fehér hótakaró borította az erdőt, az ágak roskadoztak a súlyától.

Egyik délelőtt egy férfi jelent meg, a kisfia kezét fogta.

– Apa, én ezt a fát szeretném hazavinni! – mutatott a kis fenyőfára.

A fa ijedten hallgatta őt. 

–Nem vihettek el innen, hiszen én a cinege fája vagyok! Itt kell maradnom, amíg szüksége van rám! – akarta mondani, de nem jött ki hang belőle.

– Nem szeretnél egy szép, nagy fenyőfát karácsonyfának? Ez a kicsi kell neked? –kérdezte a kisfiát az apukája.

– Annyira sajnálom, hogy a többiek árnyékában élt eddig! Itt az ideje, hogy tündököljön! – felelte a kisfiú.

– Nem szeretnék tündökölni! Nem is tudom, milyen az! – sóhajtotta a kis fa, de nem tehetett semmit már döntöttek a sorsáról.

A kisfiú apukája hamarosan ásóval tért vissza, és gyökerestől kiásta a földből. Elvitték egy nagy autóhoz, beletették, majd egy erdei házikóhoz hajtottak vele. Ott belerakták egy díszes dézsába, bevitték egy világos, meleg helyre, ahol színes gömböket adtak az ágaira. Azután sok-sok fényt is kapott, ami nem mindig világított, csak akkor, ha a kisfiú és a szülei a közelében tartózkodtak. A kis fenyőt végre nem takarta el senki, állt egy nagy szoba közepén, locsolták minden nap, folyton dicsérték, még énekeltek is neki. Mégsem volt teljes a boldogsága. Hiányzott a kis cinege, akinek otthont adtak az ágai.

Teltek-múltak a napok, egy reggel hallotta, amint a család beszélgetett arról, hogy le kell szedni róla a díszeket. Hamarosan elkezdték a munkát, szépen dobozba tették mindet, őt pedig kivitték a kertbe. Ástak egy mély gödröt, kivették a dézsából, és elültették. Mikor egyedül maradt, csodálkozva kémlelte az eget. A Nap gyengéden cirógatta az ágait, a felhők vidáman úsztak a nagy kékségben fölötte. Este megjelentek a csillagok, ezüst fényben tündökölt a környék, a Hold bőkezűen szórta a sugarait.

– Milyen csodálatos a világ! Bárcsak itt volna a kis cinege is! – sóhajtotta.

Másnap reggel hangos csiripelésre ébredt.

– De jó, hogy megtaláltunk! Az egész család téged keresett! – hallatszott az ismerős hang.

A kis cinege érkezett meg hozzá, majd hamarosan ő és a családja helyet foglalt az ágain. A kis fenyőfa minden tűlevele boldog volt. Itt állt a szabadban, hatalmas tér körülötte, madaraknak ad otthont, fölötte az egész világ, és ő mindig láthatja! Nem is számított rá, hogy ez valaha megadatik számára.

            A kisfiú és az apukája készített egy madáretetőt, és azt a fára akasztották. Egész télen hordták bele az ennivalót. A cinegék hálásan köszönték, és tavasszal, azzal viszonozták, hogy megtisztították a kertet a kártevőktől.

A fenyőfa az évek során magasra nőtt, de sosem felejtette el, hogy mikor árnyékban élt, a cinege akkor is vele tartott, sok szeretet nyújthatott neki, és rengeteget kapott tőle. Ezután hosszú éveken át adott otthont a madaraknak, összefonódott a sorsuk, az kölcsönös gondoskodás erős kapocsként kötötte őket egymáshoz.