Csillagról-csillagra

Csillagról-csillagra.

            Meleg nyári este volt. A városka lakói nyugovóra tértek, már csak néhány ablakon szűrődött ki fény az utcára.

            Egy kislány türelmetlenül feküdt az ágyában, alig várta, hogy a többiek elaludjanak. Az ő napjának legizgalmasabb része mindig azután kezdődött. Mikor az összes házban csend honolt, ő kibújt a paplan alól, és ölébe vette a copfos babáját.

– Most hozzátok megyünk! – mondta.

A baba arca várakozással telve fordult felé, két karjával átölelte őt. A kislány a nyitott ablakon kitekintett, kikereste az égbolton azt a csillagot, melyen sok olyan baba táncolt és énekelt éjszakánként, mint az övé. Hosszasan nézte a fényeket, majd kinyújtotta a kezét, és így szólt:

– Babák csillaga, emelj magadhoz bennünket!

A tenyerében hamarosan ott játszott egy fénysugár, melynek végét jó erősen a derekára kötötte, és ismét megszólalt:

– Indulhatunk!

A fénysugár felemelte őt az ölében tartott babával együtt, és néhány pillanatig egészen közelről csodálhatták az éjszakai égbolt ragyogását. Mikor a babák csillagára értek, a kislány kibújt a csillagfényből, és lekuporodott egy fehér kőre. Lágy zene hallatszott, és távolabb színes tüllruhák fodra repkedett az ütemre.

Csillagtündér odasietett a kislányhoz, és így szólt:

– Gyertek közelebb! Engedd a copfos babád a többiek közé!

A kislány felállt és elindult arrafelé, ahonnan a zeneszót hallotta. Mikor a közelébe ért, letette a babáját, aki megfontoltan lépegetett a többiek felé, majd ő is táncra perdült.

– Hol hallottál a babák csillagáról? – kérdezte Csillagtündér.

– Nem hallottam sehol, álmodtam róla! – felelt a kislány.

– Tetszik ez a hely? – érdeklődött Csillagtündér.

– Igen, jó itt lenni!– válaszolt a kislány.

– Beállsz a babák közé táncolni? – kérdezte Csillagtündér.

– Igen, szeretnék! – bólintott a kislány.

Csillagtündér megérintette őt, és ettől a pillanattól fogva megértette a játékok beszédét. Miközben táncolt velük, megtudta, hogy sokat közülük megbántott, megunt vagy kidobott a gazdája, de voltak olyanok is szép számmal, akik még ezután kerülnek a kislányokhoz. Csillagtündér összegyűjtötte és idehozta őket minden éjjel. A kislány egy darabig hallgatta őket, majd kiállt a körből, és leült egy csillagfényből font padra.

– Látom, nagyon elgondolkodtál! – mondta Csillagtündér.

– Igen. Az elmúlt napokban csillagról-csillagra jártam, és mindenhol sok zenét hallgattam. Láttam táncolni poharakat, tányérokat, zoknikat és nadrágokat. De soha nem álltam be közéjük, és nem hallottam, miről beszélgetnek.

– Szeretnéd újra végig járni a csillagokat és meghallgatni őket? – érdeklődött Csillagtündér.

– Csillagtündér, inkább mondd el nekem te, hogy miről beszélgetnek! – kérte a kislány.

– Rendben van! Minden elhagyott, összetört, kidobott tárgy örül, hogy elhoztam őket egy csillagra. De mindegyik jobban szeretne a gazdájánál lenni. A pohár, amiből iszol, a tányér, amiből eszel, a zokni, amit a lábadra húzol és a nadrág, amit felveszel, mind nálad szeretne maradni, amíg csak lehet, úgy, mint a babád – magyarázta Csillagtündér.

– Értem. Én szeretem a katicás csészém és a macis tányérom! A rózsaszín zoknim és a tüllruhám is! De nem tudtam, hogy ők is szeretnek engem! – felelt a kislány.

Csillagtündér elmosolyodott. Úgy gondolta, volt értelme, hogy ez a kislány csillagról-csillagra járt az elmúlt napokban.

A csillagfénysugár, mely felhozta őt, már indulni készült.

– Gyere copfos baba, indulunk haza! – mondta a kislány.

Elköszönt Csillagtündértől, ölébe vette a babáját és derekára erősítette a fénysugarat, majd elindultak az éjszakai égbolton hazafelé.

            Otthon, mielőtt lefeküdt, felvette a ruháját a földről, és betette a szekrénybe. A zoknit a polcra rakta, és csak ezután bújt a pizsamájába. A copfos babát maga mellé tette és szépen betakargatta a paplannal. 

            – Jó éjt! Aludj jól! – mondta neki, és lehunyta a szemét.

A csillagok tovább ragyogtak az égen, bár a zene nem hallatszott le a Földre, a copfos baba tudta, hogy egész éjjel szól, mégsem vágyott el a kislány karjaiból oda.