Őzike és a fájós lábú Süni

Őzike és a fájós lábú Süni.

            Az erdő sűrűjében óvatosan lépkedett Őzike. A tisztásra tartott, ahol egy friss vizű forrás csörgedezett. A tavaszi napfény még szokatlan volt számára a hosszú tél után, hunyorgott az erős napsütésben.

            Már csak néhány lépésre volt az erdő szélétől, mikor az erdei úton egy tüskés gombóc állta útját. Lehajtotta a fejét, és megszimatolta őt. Nem érezte ismerősnek az illatát.

– Miért szagolgatsz engem, nem látod, hogy Süni vagyok, és éppen pihenek? – kérdezte morcosan a tüskés gombóc.

Őzike nagyra nyitotta a szemét. Sokat hallott már Süniről, tudta, errefelé laknak, de még sosem találkozott vele.

– Örülök, hogy végre megismertelek! Őzike vagyok, itt lakom nem messze, az öreg fa odvában. Bocsánat, hogy megzavartalak a szúnyókálásban! Nem tudnál az út szélére húzódni? Akkor nem zavarna senki! – mondta udvariasan.

– Nem, nem tudnék! Fáj a lábam, mozdítani sem bírom! A forrás felé tartottam, mikor megütöttem magam, rám esett a fa csúcsáról egy óriás makk! – panaszkodott Süni. Nagyon aggódott, mert nem tudta, mi lesz vele, ha nem képes tovább menni. Nem maradhat itt addig, amíg rendbejön a lába. Errefelé nagy a forgalom, minden állat itt jár a patakhoz, ha megszomjazott.

– Ó, nagyon sajnálom Süni. Szomjas vagy, de nem tudsz a patakhoz elmenni, mert fáj a lábad. Van egy ötletem! Leereszkedem a földre, te mássz fel a hátamra, és elviszlek oda! Ihatsz végre a friss vízből, amennyi beléd fér! – ajánlotta Őzike, és leült. Süni nagyokat pislogott, őszintén meghatódott ennyi kedvességtől. Összeszedte magát, és ügyesen felkapaszkodott Őzike hátára. Elindultak, és hamarosan a rétre értek. Ott arra lettek figyelmesek, hogy egy apró katicabogár sírdogál a virágtenger szélén.

– Miért sírsz Katica? – kérdezte tőle Őzike.

– Annyira elfáradtam, hogy nem bírom felemelni a szárnyam, pedig a patakhoz muszáj eljutnom, különben szomjan halok! – felelte sírós hangon a katicabogár.

– Nézd, lehajtottam a fejem, épp az orrom előtt üldögélsz a százszorszép szirmain! Vegyél erőt magadon, és próbálj az orrom hegyére ülni! A hátamon már foglalt egy ülőhely, a fájós lábú Sünit szállítom rajta, de az orrom teljesen szabad! – ajánlotta Őzike.

Katica megörült, hogy ilyen jóságos erdőlakóval találkozott, és úgy tett, ahogy az javasolta. Mikor felmászott Őzike orrára, jól megkapaszkodott, és elindultak. A patak felé menet Süni elmesélte neki, hogy talált rá az erdei út közepén Őzike, azt is elmondta, hogy fájós lábbal nem tudott volna vízért eljönni, pedig nagyon szomjas már, ezért Őzikét a megmentőjének tekinti.

– Nekem is Őzike a megmentőm! Nélküle még sokáig víz nélkül kellett volna maradnom, olyan fáradt vagyok! Megkergettek a réten a ragadozó madarak, alig tudtam elmenekülni, és nagyon kimerültem! – mondta a katicabogár.

– Jól van, jól van, ne dicsérjetek engem ilyen nagyon! Bárki megtette volna, amit én! – mondta Őzike.

Süni és Katica arra gondoltak, hogy nem csak jószívű, de szerény is a megmentőjük.

–De jó, itt a patak! – kiáltott Süni, és mikor Őzike leült a partra, nagy keservesen lemászott a fájós lábával, majd ivott a vízből. Katica is leröppent Őzike orráról, és gyorsan oltotta a szomját. Őzike a patak fölé hajolt, és jóízűen nagyokat kortyolt a vizéből. A parton egy kicsit távolabb hatalmas lapulevelek nőttek, Süni arrafelé araszolt.

– Ha akarod, hazaviszlek! – kiáltotta neki Őzike.

– Nem, nem megyek haza csak akkor, ha meggyógyult a lábam! Addig jobb lesz itt nekem a víz közelében! – felelte Süni.

– Itt maradok veled, jól kipihenem magam a lapulevelek árnyékában, aztán megmutatom neked, hogy tudok én virágról-virágra röpködni a tarka réten! – ajánlotta Katica.

Őzike bólintott. Tulajdonképpen ez nagyon jó ötlet. Együtt marad Süni és Katica, itt, a víz közelében a lapulevél alatt biztonságban lesznek.

– Holnap ismét eljövök, akkor találkozunk! – mondta, és búcsút intett az utasainak.

Eljött másnap, eljött harmadnap, és azután is minden nap. Egyik alkalommal Süni így szólt:

– Meggyógyultam Őzike, hazamegyek! Köszönöm, hogy elhoztál ide, és neked Katica azt köszönöm, hogy vigyáztál rám!

Őzike és Süni összedugták a fejüket, Katica rászállt Őzike orrára, és így maradtak néhány percig. Sajnálták, hogy elmúlt az az idő, mikor naponta találkoztak a pataknál.

– Örülhetnél Süni, hogy meggyógyultál! Te pedig Katica annak, hogy annyit pihenhettél, hogy új erőre kaptál, el bírsz repülni mindenki elől, aki meg akar kergetni! – mondta Őzike, és felemelte a fejét. Katica leszállt az orráról, és a három jó barát búcsút vett egymástól, mindenki ment a maga útján.

            Őzike a következő napon lehorgasztott fejjel, szomorúan baktatott az erdei úton a patak felé. Egyszer csak felragyogott a szeme, mert egy ismerős tüskés gombóc állta útját. Elmosolyodott, mert így szólt hozzá:

– Megszagolsz engem? Akkor érezheted, hogy Süni vagyok! Éppen téged várlak!

– Felmászol a hátamra? Így egyszerre érünk a patakhoz!  – ajánlotta nevetve Őzike.

– Hát persze Őzike! Utazom a hátadon, mint akkor, amikor fájt a lábam! – felelte Süni.

A réten, a virágtenger szélén, Katica várt rájuk.

– Végre itt vagytok! Alig vártam, hogy jöjjetek! – kiáltotta, mikor meglátta őket.

– Gyere Katica, ülj az orromra, ott van egy szabad hely számodra! – ajánlotta Őzike.

Katica felröppent Őzike orrára, Süni köszöntötte őt Őzike hátán ülve, és így haladtak tovább a patakpartra, a friss vízhez, amelynél ezentúl is minden nap  együtt oltották a szomjukat, mert ők már elválaszthatatlanok maradtak az idők végezetéig.