Falra festve

Falra festve.

            Egy meleg nyári napon a kisfiú elindult, hogy meglátogassa a barátját. Ő egy ideje otthon pihent, egy nagyobb betegség után lábadozott, még erősödnie kellett.

            A ház egy nyugodt, csendes kertvárosban állt. Az udvarán sok színes virág nyílt. Anya kitett oda egy asztalt néhány székkel, vitt frissen készített gyümölcslét és süteményt, így várta a vendég érkezését. A csengetésre ő és a kisfia egyszerre álltak fel, és mindketten indultak ajtót nyitni. A barátok örömmel üdvözölték egymást. Mikor magukra maradtak a kertben, az almás pitét eszegetve beszélgettek.

– Meddig kell még itthon maradnod? Mikor jössz hoki edzésre? – kérdezte a kisfiú.

– Még három napig. Alig várom, hogy elteljen! Nem szeretem azt a szürke házfalat nézni! –mutatott a barátja a kerítésen túlra.

– Tényleg! De csúnya az az elhagyatott épület! Támadt egy ötletem, hogyan tegyük szebbé! Van itthon festéked? – kérdezte a kisfiú.

– Persze, van! Gyere, megmutatom! – ajánlotta, és levezette őt a pincébe, ahol festékes dobozok álltak. Találtak ott vöröset, narancsot, sárgát, zöldet, kéket és ibolyát. Minden dobozt felbontottak már, így a gyerekek bele tudtak nézni. Mikor bekukkantottak a nyitott festékes vödrökbe, mindketten egyszerre kiáltottak fel:

– Ezek a szivárvány színei!

Gyorsan kerestek két ecsetet, és a barátok már tudták, mit kell tenniük. A kerítés oldalán tátongott egy lyuk, azon keresztül átbújtak a szomszédba. A kietlen udvaron állt két régi létra, azt a fal két széléhez támasztották. Idehordták a festékeket. A vörös színt tartalmazó dobozt felakasztották az egyik létrára, a narancsszínt rejtő tartályt a másikra, és végre elkezdték a munkát. Az egyik fiú legfelülre a vöröset, a másik valamivel alá a narancsot mázolta. Festették a szürke falat, ameddig a kezük elért. Azután kicserélték a dobozokat, belemártották az ecsetet, és hamarosan mindkét szín a falon díszelgett. Mikor lemásztak és távolabbról megnézték a művet, tökéletesen elégedettek lettek.

– Tudod, hogy engem a vörös a meggy fagylaltra emlékeztet? – kérdezte a kisfiú.

– Akkor a másik a narancs fagyi! – válaszolt a barátja.

A földről folytatták a festést. A két színes sáv alá hatalmas fagylalt gömböket mázoltak. A sárga a banánra, a zöld a kivire, a kék a hupikék törpikékre emlékeztette őket. A falon az alsó csík ibolyaszínű lett.

Anya jött ki az udvarra. Ránézett a színes házfalra, és mosolyra derült az arca. Az eső utáni nyári napfény, a frisszöld pázsit, a sok érett gyümölcs, a virágok szirmai mind eszébe jutottak róla. Érezte a bőrén a kék tenger selymes érintését, és azt, ahogy a sós víz illata kering a levegőben. Apa hazaért a munkából, és megállt mellette. A látvány kiszakította a gondokból, és képzelete már a magas hegyek zöld eredőibe vitte, melyekben olyan örömmel sétáltak együtt. Hallotta a madarak énekét, érezte a fák illatát.

A szülők merengését a gyerekük kérdése szakította félbe:

– Hogy tetszik? Ugye ez szebb, mint a szürke fal?

– Igen, sokkal jobb ránézni! – felelte Apa.

A gyerekek visszabújtak a kerítés kibontott részén, leültek az asztal mellé, onnan csodálták az alkotásukat.

– Gyakrabban jövök ezentúl hozzátok! – mondta a kisfiú.

– Már nem tudunk a falra festeni, tele van színnel, és elfogyott a festék is! – felelte a barátja.

– Tudom. De olyan jó itt ülni a kertben és nézni, amit festettünk! – mondta a kisfiú.

– Az biztos! Nekem is nagyon tetszik. De már eleget ültünk, gyere, focizzunk! – hívta a másik.

Előkereste a labdát, amit nem használt az elmúlt két hétben. Most elég erősnek érezte magát, hogy kapura rúgja. Mire mindketten elfáradtak, Anya elkészítette a vacsorát.

– A kertben terítek meg! Menjetek kezet mosni, és utána ehetünk! – mondta.

            A kis kerti asztalt körbe ülték, vacsoráztak, közben beszélgettek. A tekintetük gyakran rátévedt az elhagyatott épület falára, amelyre a gyerekek a szivárvány színeiből festettek sávokat és formákat. Ettől minden alkalommal vidámabbak lettek.