A Mikulásra várva

A Mikulásra várva.

            A városka lakói arra ébredtek, hogy odakint szakad a hó. A gyerekek izgatottan szaladtak ki a szabadba, ahol már több centiméteres fehér takaró borította a környéket. Pár perc után azonban behúzódtak a lakásokba, mert a nagy szél az arcukba hordta a jeges havat.

            A Mikulás elővette a mindent látó távcsövét, és pásztázni kezdte a Földet. Aggasztó látvány fogadta. Komoly arccal indult a szánhúzó kilenc szarvas otthonába.

– Jó reggelt kedves rénszarvasaim! Nincsenek jó híreim! Sok helyen, ahol várnak bennünket a gyerekek, hóvihar kerekedett hajnalban! A szél csak úgy rázza a fák ágait, és erősen fújja a hópelyheket az emberekre. Korábban kell indulnunk, ha időben el akarjuk juttatni az ajándékokat a gyerekekhez! – mondta egyszuszra.

– Semmi baj, Mikulás, tudod, hogy mi nem tévedünk el a viharban! – nyugtatta meg Villám.

– Indulhatunk korábban, mindannyian készen állunk a nagy útra! – szólt komoly arccal Táltos.

– Adjatok egy ölelést, aztán szaladok a szánhoz! – kérte Íjas, és szép sorban mindenkihez odament. Nem hiába, mert Táncos, Pompás, Ágas, Csillag, Villám, Táltos, Üstökös, és a piros orrú Rudolf is szeretettel átölelte. A Mikulás szigorú arca megenyhült, és megsimogatta a rénszarvas hátát. Íjas feltöltődött szeretettel, és pillanatokon belül a szán előtt toporgott. Követték őt a többiek, és a Mikulás már fel is ülhetett a megszokott helyére. Télanyó az ajtóban állt, és búcsút intett a csapatnak. A sok kis manó, akik az ajándékokat elkészítették és felpakolták a szánra, aggódva állt az udvaron. A félelmük azonban hamar elszállt, mert a rénszarvasok ügyesen és bátran emelték a magasba a járművet, és olyan biztonságosan repültek az égen, mintha ragyogó napsütés volna. Az út során legyőztek minden akadályt, a szelet, a hideget, a sűrű hóesést, és mire eljött az este, a Mikulás elhelyezte a csomagokat az ablakokba kitett cipőkbe, csizmákba. Egyetlen egy piros Mikulás zacskó árválkodott a hátsó ülésen. A kilenc rénszarvas és a Mikulás már kétszer is átnézte a címeket, de úgy találták, hogy minden gyereknél jártak.

– Valamit nem veszünk észre! Valaki kimaradt! Pedig biztosan nagyon vár bennünket! Meg kell találnunk őt! – mondta a Mikulás.

Rudolf, a legkisebb rénszarvas így szólt:

– Várjatok meg itt engem! Mindjárt jövök!

– Ne menj egyedül! – kiáltott utána a Mikulás, de ő már hetedhét határon túl járt. Repült árkon, bokron, hóesésen át, nem bánta, hogy fúj a szél, csak egy dolog járt az eszében, hogy az az egy kisfiú vagy kislány is megkapja az ajándékát, akinek a címe elveszett. Eszébe jutott, hogy a Mikulás éppen lapozgatta a papírjait, amikor hirtelen hatalmas forgószél támadt. Akkor, és csakis akkor hagyhatott el egyet belőlük! Megszállottan kereste, egy percre sem adta fel a reményt, hogy megtalálja. És milyen jól tette! Kilenc határon túl, a századik hófelhőben ott táncolt a forgószélben egy fehér lap, melyre egyetlen címet írtak. Rudolf, a legkisebb rénszarvas minden erejét összeszedve elkapta, feltűzte a szarvára, és száguldott vissza a Mikuláshoz. Az erejét megsokszorozta az öröm, hogy ma este senki nem ül hiába az ablak előtt, a Mikulásra várva.

– Itt van a cím! Megtaláltam! – kiáltotta már messziről, mikor meglátta nyolc társát és a Mikulást.

– Hadd lássam, kinek a címe van a papíron? – mondta a Mikulás, és levette Rudolf szarváról a fehér lapot. – Ó, hát őt jól ismerem! Miért nem jutott eszembe, hogy nála még nem jártunk? És miért nem vettem észre, hogy egy lapot elvitt a forgószél? Úgy látszik, nagyon megöregedtem! – simogatta meg a szakállát a Mikulás. Íjas rénszarvas azonnal odaszaladt hozzá, és egy nagy öleléssel biztosította arról, hogy mindenkivel előfordulhat, hogy elfelejt valamit. Nem sok idő maradt az estéből, az óramutató vészesen közeledett éjfél felé. Ezért olyan gyorsan, ahogy csak repülni bírtak, a rénszarvasok elszállították a Mikulást és az ajándékot az utolsó címre. Mikor megérkeztek, a fehér szakállú kiszállt a szánból, és bekukucskált a gyerekszobába. A szemébe könny gyűlt a meghatottságtól. Egy kisfiú az ablakkal szemben egy fotelban ült, kezében egy könyvvel, de a szeme lecsukódott, és egyenletesen szuszogva aludt. Az asztalon az éjjeli lámpa fényében hevert egy rajz, amely a kilenc rénszarvasával ábrázolta a Mikulást. A gyerek azt írta rá, hogy „Szeretettel a Mikulásnak”. Az fehér szakállú megtörölte bepárásodott szemüvegét és így szólt:

– Rénszarvasaim, ez a kisfiú sokat gondolt ránk! Nézzétek, milyen sokat dolgozott, hogy örömöt szerezzen nekünk! – mutatott az asztalon heverő rajzra. – Az éjszaka további részében vele maradunk! – jelentette ki, és a szánhúzók teljesen egyetértettek vele.

A ház ajtaja nyitva állt. A Mikulás bement rajta, a kisfiú szobájában leült a szőnyegre, összerakta az autópályát, amit hozott, és elindította a piros és kék versenyautókat. A gyerek felébredt a zajra, és azt hitte, hogy álmodik.

– Gyere, játssz velem! – hívta a Mikulás. A kisfiú leült vele szemben, és egy darabig szótlanul figyelte az autópályán ide-oda cikázó kocsikat.

– Én is készítettem neked valamit! – állt fel azután, és elvette az asztalról a rajzát, majd átadta.

– Ezt feltétlenül meg kell mutatnunk a rénszarvasoknak! – mosolyodott el a Mikulás. Erős karjába vette a kisfiút, az ágyon heverő pléddel betakarta, és kivitte a kertbe. A kisfiú eddig még csak filmen látta a szánt és a kilenc rénszarvast, így elámult azon, hogy milyen szépek. Íjas odament, és köszönetképpen a rajzért megölelte. A többiek is mindannyian szeretettel néztek rá.

– Gyere, szállj be mellém! – hívta a Mikulás. – Elviszünk egy körre! – folytatta. A kisfiú felült a szánra, és ami ezután következett, az maga volt a csoda. A gyerek, aki olyan sokáig várt a Mikulásra, hogy közben elaludt a fotelban, most a szánon, a fehérszakállú mellett ült, és kilenc rénszarvas repült velük a csillagok között.

– Milyen csodaszép! – sóhajtotta, és kinyújtott kezét megsimogatta a holdsugár. A Mikulás elégedetten bólintott. Számára is gyönyörű volt ez az éjszaka. Rudolf, a legkisebb rénszarvas hátra nézett, a látványtól boldogsággal telt meg a szíve, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy megtalálta az elveszett lapot.

            Mielőtt kivilágosodott, a rénszarvasok hazavitték a kisfiút. A Mikulás ismét a karjába vette, és bevitte a szobájába. Lefektette, jól betakarta, és elindult hazafelé, mert Télanyó és a manók már várták. A gyerek reggel, mikor felébredt, először az autópályát látta meg a szőnyegen. Azután belépett az ajtón az apukája, Mikulásnak öltözve, mögötte az anyukája jött piros ruhában.

– Megjött a Mikulás! Gyere, nézd meg az ajándékodat! – kiáltották. A kisfiú felkelt és elindult. Nem szólt róla, hogy ő már kapott ajándékot. Repülést a csillagok között, és rengeteg szeretetet, no meg Íjas rénszarvas ölelését.