Mókuskáék a kisfiúnál (Mókuska III)

Mókuskáék a kisfiúnál (Mókuska III).

            Ez a tél sokkal enyhébb volt, mint amilyen errefelé szokott lenni. Kétszer esett a hó, azokon a napokon lehetett hógolyózni, az elhagyatottabb utakon szánkózni is. Mindenki a tavaszt várta már. Február vége közeledett, nyíltak a hóvirágok. Hófehér kis szirmaikat vékony halványzöld száruk büszkén tartotta, azt jelezték, hogy bár gyengének tűnnek, de ők bizony nagyon erősek, hiszen a tavasz első hírnökének virágát emelik a magasba.

– Látjátok emberek, mi vagyunk az elsők, akik előbújtunk a földből, hamarosan jön utánunk a többi virág! – hirdették.

A várakozásteli napok egyikén azonban hatalmas szélvihar érkezett. Az emberek behúzódtak otthonaikba, az ablakredőnyökbe belekapaszkodott a szél és úgy rázta, mintha ki akarná tépni a helyükből. Az erdőben a fák ágai letöredeztek, a vastagabb törzseket is derékba törte az erős szél.

A kisfiúnak és a kislánynak egyszer Apa, egyszer Anya mondott mesét, úgy várták, hogy elcsendesüljön körülöttük a világ. Jó volt így együtt lenni, a két gyerek teljes biztonságban érezte magát.

Egészen más volt a helyzet a Mókus családban. Mókus pap és Mókus mama féltette kicsinyeit, hiszen körülöttük az erdőben nagy recsegéssel-ropogással egymás után dőltek ki a fák, lakóik menekültek otthonaikból. Mókuska és Mókusbébi szorosan egymás mellett ültek az asztalnál, fogták egymás kezét. Mókus papa így szólt:

– Gyerekek, összepakoltuk anyával a legszükségesebb holmikat, induljunk biztonságosabb helyre, gyertek gyorsan!

– Mókustündér, várunk! – kiáltotta Mókus mama.

– Itt vagyok már! – repült gyorsan hozzájuk a mókusok tündére, és kezébe vette az egy éjszakára sebtében összeszedett dolgokat.

A mókus testvérek szüleik bundájába kapaszkodtak, akik egyik fáról a másikra ugrálva gyorsan el tudták hagyni az erdőt.

A nagy szélben nem volt könnyű előre haladni, de ők védték a kicsinyeiket, és ez minden apukának és anyukának hatalmas erőt ad. A gyerekek egy cseppet sem féltek szüleik mellett.

Mikor kiértek az erdőből Mókus papa megpihent, majd így szólt:

Emlékeztek arra, mikor megígértem a kisfiúnak a nálunk tett látogatásukkor, hogy mi is elmegyünk hozzájuk?

– Igeeen!! – kiáltott fel Mókuska.

– Ennek most jött el az ideje – mondta az apukája.

A gyerekek örömére megkeresték a család házát és bekopogtak.

Apa nyitott ajtót, nem kérdezett semmit, gyorsan betessékelte a mókus családot.

– De jó, hogy nem esett semmi bajotok! – könnyebbült meg a kislány, a kisfiú és a szüleik, szinte egyszerre.

Anya meleg takarókat hozott, arra lefektette Mókuskát és Mókusbébit. Későre járt, a sok izgalomtól fáradtan a mókus testvérek hamar elaludtak. Egyenletes szuszogásuk megnyugtatott gyereket, felnőttet, tündért egyaránt. Még azon az éjszakán a mókusszülők elmesélték milyen károkat okozott a szélvihar, megállapodtak apával és Anyával, hogy reggel elmennek és megnézik, hogy mi történt az ő odujukkal.

– Nem gondoltam, hogy ilyen körülmények között találkozunk újra – jegyezte meg Anya.

– Nagyon jó, hogy volt hová menekülnünk – hálálkodott Mókus mama.

– Feküdjünk le és aludjunk egy nagyot – javasolta Apa.

Szép, csendes február végi reggelre ébredtek. A hóvirágokat a kertben megtépázta a szél, de látszott rajtuk, hogy gyorsan magukhoz fognak térni. Mókus mama elkészítette a reggelit, mindannyian körbe ülték az asztalt és bár a szülők gondterheltek voltak, de együtt szépen megreggeliztek.

Apa kihozta az autót a garázsból és a mókus szülőkkel elindultak feltérképezni az erdőt. Mókuskáék házához érve örömmel látták, hogy annak nem esett bántódása. A szomszédok szorgalmasan kezdték helyreállítani otthonaikat, a munkához Apa és a mókus szülők is csatlakoztak. Szerencsére embernek, állatnak nem esett baja.

Ezalatt a mókus testvérek, a kislány és a kisfiú beszélgettek, játszottak, Anya vigyázott rájuk. Mókustündér elszállt az erdőbe, hogy megnézze, mit intéztek a többiek, majd a látottakat örömmel mesélte el a gyerekeknek és Anyának. Nagy szerencse, hogy az a fa, melyben Mókuskáék éltek, nem dőlt ki.  Mikor meghallották az autó hangját a kertkapuban, mindannyian kiszaladtak a hazatérők elé.

Bementek a házba, és vacsora közben mindent elmesélt Apa és Mókus papa.

– Maradjatok itt még ma éjszakára! – hívta Apa a mókus családot.

Mivel még az erdőben nagy volt a vihar utáni felfordulás, elfogadták az invitálást. Mókusbébi már aludt anyukája karjában, aki óvatosan tette le a puha takarókra őt, vigyázva, hogy fel ne ébredjen. Mókustündér szeretettel óvta a legfiatalabb mókus álmát.

A nagyobbak még játszhattak egy kicsit, a szülők társalogtak.

Másnapra teljesen helyreállt a világ körülöttük. A hóvirágok ismét büszkén álltak a kertben, szellő nem fújdogált, így meg sem rezdültek. A tavaszváró hangulat úrrá lett a levegőben, az utcákon, az emberekben.

Apa hazavitte autóval Mókuskáékat, és megígérték egymásnak, hogy amint lehet, ismét találkoznak. A kisfiú és a kislány még napokig emlegették kis vendégeiket. Igaz, senki nem így képzelte el a vendégséget Mókuskáékkal, de az a legfontosabb, hogy tudtak rajtuk segíteni, és hogy itt náluk mindannyian biztonságban voltak, együtt le tudták győzni a nehézségeket.