Együtt töltött idő

Együtt töltött idő.

            – Van egy ország, ahol Apa és Anya annyit lehet velem és veled amennyit szeretnénk – mondta egy este a kisfiú a testvérének. A kislány szeme nagyra nyílt, és úgy kérdezte:

–  Ebben biztos vagy? Kérlek, mesélj róla!

            A kisfiú szívesen elmondott mindent, amit látott az éjjel. Mikor Anya kiment a szobából, és szólt, hogy Apa azt üzeni, hogy aludjanak jól, neki könnyes lett a szeme. Egy kicsit homályosan bár, de látta, hogy a függöny libben, és szárnysuhogást hallott. Hamarosan egy kicsi lány ült le az ágya szélére, akinek csupa csipke és tüll ruhácskája, hosszú, hullámos barna haja, és átható tekintete a gondolataiban kutatott.

– Tudom, hogy szeretnéd, hogy a szüleid többet legyenek veled. Gyere, elviszlek egy másik országba, mutatok valamit neked! – hívta a tündér. Nem várt választ, varázspálcájával suhintott egy néhányat, és egy hintó állt meg az ablak előtt. Négy szárnyas lovacska repítette ide. A gyerek bepattant az ülésre, a tündér mellé, és már szálltak is a magasban, a csillagok között, hét tengeren át, tizenkét óriáshegyen túlra. Csupa fény és csupa szín fogadta arrafelé őket, az egyik ragyogó városban leszálltak. Sok-sok vidám család élt ott, mindenkinek kertes háza, a kertben saját játszótere volt. Az otthonokban és az utcákon is lágy zene szólt, halkan, nyugtatóan áradt a világra. Két vagy három kisgyerek játszott az udvaron, néhol többen is. A tündér az egyik házba betért. Itt két kisfiú és egy kislány élt a szüleivel és a nagyszüleivel. Mindannyian kint ültek a kertben, a gyerekek labdáztak, a felnőttek pedig beszélgettek. A vacsora bográcsban készült.

– Vendéget hoztam! – szólt a kicsi tündérlány.

– Szívesen látjuk, térjen be hozzánk! – mondta a nagyapa.

A kisfiú belépett a kertbe, megsimogatta az őt üdvözlő kutyust, majd megismerkedett a ház lakóival.

– Milyen gyakran vagytok így együtt? – kérdezte egy kis idő múlva.

– Mi mindig együtt vagyunk! – válaszolták.

– Ti nem jártok óvodába és iskolába? – kérdezte a gyerekeket.

– Nem, mi állandóan a szüleinkkel, nagyszüleinkkel tanulunk és egymással játszunk – felelték.

–  De jó nektek! – szólt a kisfiú.

– Miért, te nem vagy mindig a családdal? – kérdezte a kislány.

– Nem, én iskolába járok, ők pedig dolgoznak. Nem tudunk egész nap együtt lenni – felelt a kisfiú.

– De érdekes! Akkor te nagyon sok gyereket ismersz, és sok felnőttet is! Milyen jó neked!– mondta a kislány.

– Mi itt vagyunk ebben a szép országban, ebben a szép városban és szép házban, de mivel a szüleink, és nagyszüleink velünk szeretnének lenni, mindig csak őket látjuk. Tőlük sokat tanulunk, velük sokat játszunk, de azért jó volna néha mástól is tanulni és mással is játszani. Szeretnénk megismerni a többi felnőttet és gyereket is! Kellene egy kis változatosság! –folytatta.

A kisfiú elgondolkodva nézett a gyerekekre, akik arra vágytak, ahogyan ő él. Azt hitte, ha soha semmi nem változik, ha mindig együtt lehet Apával és Anyával, ha örökké a testvérével játszik valaki, akkor elégedett. Most látta, hogy ez nincs így.

– Azt hiszem, eleget hallottál! – mondta a tündérlány.

– Köszönjünk el, és menjünk haza! – folytatta.

A gyerek a hazafelé vezető úton azt kérdezte a tündértől:

– Azért hoztál engem ide, hogy lássam, azok sem elégedettek, akik mindig a szüleikkel vannak, mert akkor senki mást nem ismerhetnek meg? Nem lehetne, hogy mindig együtt legyünk, de közben más embereket és dolgokat is megismerjünk?

– Egyszerre két helyen nem lehetünk! Ezt még én sem tudom megtenni! Választani kell! Egyszer itt, aztán ott vagyunk! A családdal, majd másokkal! De a legfontosabb persze mindenkinek a családja. A többi csak ezt követheti! – mosolygott a tündér.

A szárnyas lovacskák megérkeztek a kisfiúék házához. A gyerek elköszönt, és lefeküdt aludni.

Reggel nem volt rá lehetősége, hogy elmesélje a látottakat a testvérének. Ezért tette meg most, este.

– Én azt választom, hogy amikor lehet, akkor Apáékkal vagyok, amikor kell, akkor pedig iskolába megyek! – mondta a kislány.

– Én is! – értett egyet vele a testvére.

– És nekem te vagy az első! És Apa meg Anya! – folytatta a kislány.

– Én is így vagyok ezzel – értett egyet a kisfiú.

            Apa belépett az ajtón.

– Sajnálom, hogy tegnap este nem tudtam itt lenni elalváskor, úgy gondoltam, hogy ma két mesét is mondok nektek, mielőtt elálmosodtok. Rendben van? – kérdezte mosolyogva.

– De jó! – örvendeztek a gyerekek, és bebújtak a takaró alá.

Apa sokáig mesélt. Először könyvből, aztán fejből mondta a meséket. Nem kettőt, hanem többet. Egészen addig mondta, amíg a hangja a kisfiát és kislányát mély álomba ringatta. Aztán betakargatta őket, és arra gondolt, hogy nagyon szeretne több időt tölteni velük, mert ez a legnagyobb boldogság számára, a családjával együtt töltött idő.