Krampuszboldogság

Krampuszboldogság.

            A krampusz minden évben meglátogatta a gyerekeket. Piros ruhája selyemből készült, fekete haja hosszan simult a fejére. Apró szemei, sötét szemöldöke, kiugró arccsontja és erős álla nagyon félelmetessé tették. Kezében virgácsot tartott. A sok csokoládé Mikulás elhúzódott tőle, a játék baba is igyekezett minél távolabb elhelyezkedni.

            Egy kislány ébredezett a gyerekszobában. Amint kinyitotta a szemét, azonnal eszébe jutott, hogy ma Mikulás nap van! Kirohant a nappaliba.

– Anya, Apa, megjött a Mikulás! – kiáltotta.

A szőke, hosszú hajú babát karjába fogta, és megnyomta, melynek hatására ő magyarul énekelni kezdett. A kislány ismerte az óvodából a dalt, így vele együtt dúdolta. Aztán verseket mondott, ezeket is tudta kívülről, mindegyiket nagyon szerette hallgatni és szavalni is. Mikor befejezte a baba, akkor a gyerek megnézegette a többi ajándékot is. A Mikulás csokoládéból egyet felbontott, és evett belőle pár falatot.

– Milyen sok mindent hozott neked a Mikulás! – mondta az Apukája, aki időközben bejött a szobába.

A kislány bólogatott, és közben az anyukája érkezését várta, aki ebben a pillanatban be is lépett az ajtón.

– Nézd az új babám! – mutatta a szüleinek. Mikor mindannyian megcsodálták, a szülők elindultak a konyhába, hogy reggelit készítsenek.

A krampusz bánatosan álldogált a helyén. Nem tudta megszokni, hogy vele nem törődik senki. Tudta, hogy csúnya és félelmetes, de nem tehetett róla. Az emberek találták ki, hogy őt ilyenre kell mintázni, soha nem bántott senkit, még a virgácsot sem használta. Nem akarta, de nem is tudta volna, hiszen gyenge kis ágacskákból készítették és aranyra festették. Ezt dísznek szánták, de elég balul sült el a dolog, mert mindenki tartott tőle, hogy megütik vele. A krampusz békésen nézelődött, szeretett volna valakivel beszélgetni, de hiába próbálkozott, ha mondott valamit nem figyeltek rá, ha kérdezett nem válaszoltak neki.

Izgatottan toporgott, mert érezte, hogy valami történni fog, és jól érezte. A kislány letette a babát, és közelebb ment hozzá. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a haját.

– Milyen selymes! – mondta neki, és szemügyre vette a ruháját is. A krampusz tekintete egészen barátságos lett. Ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Végre valaki szólt hozzá, megérintette, nem félt tőle.

– Miért van ez a kezedben? – kérdezte a kislány, és a virgácsra mutatott. A krampusz nem tudta, mit válaszoljon, ezért csendben maradt. A kislány elvette a virgácsot tőle, melyről azonnal peregni kezdett az arany festék.

– Nem kell ez neked! – szólt a gyerek, és elszaladt, hogy kidobja a szemetes vödörbe. A krampusz egészen felszabadult. Végre valaki, aki elvette és kidobta, amit annyira nem szeretett tartogatni a kezében.

Apa látta, hogy a virgács a szemetesbe került.

– Miért dobtad ki? – kérdezte a kislányt.

– Nem tudom mi az, de nincs szükség rá, nem tetszik nekem! – felelte a gyerek.

– A krampusz tartja a kezében, virgácsnak hívják. A rossz gyerekek ezt kapták régen ajándékul – mondta Apa.

– Mindig azt mondjátok, hogy nincs rossz gyerek – felelte a kislány.

– Nincs is – erősítette meg Apa.

– Régen volt?– kérdezte a kislány.

– Nem, régen sem volt – felelte Apa.

– Akkor minek a virgács? – kérdezte a gyerek.

– Valaki kitalálta, hogy kell. De igazad van, szerintem sem kell – mondta Apa.

A kislány visszament a nappaliba, és úgy látta, hogy a krampusz így, virgács nélkül egészen kedves. A kezébe vette, hogy közelebbről megnézze. Ekkor az eddig magányos figura teljesen megváltozott. Arcán boldog mosoly suhant át, és ez barátságossá tette őt. Örült, hogy ez a gyerek nem ismeri a régi történeteket, melyek csupa rossz dolgot állítottak róla, ijesztgették vele a kicsiket, de nem voltak igazak. Olyan jó ennek a szőke kislánynak a kezében lenni! Őt eddig még senki sem ölelte meg!

– Gyere reggelizni! – szólt Anya.

A kislány vitte magával a krampuszt, és a tányérja mellé tette. Aztán gondolt egyet, és visszaszaladt a babájáért, és hozott egy Mikulást is.

– Még jó, hogy ilyen nagy az asztal! – mosolygott Anya.

A krampusz még sosem volt ilyen boldog. Sőt, egyáltalán, sosem volt semennyire sem boldog. Most először érezte, hogy az. Itt ül a többiek között, és ugyanúgy néznek rá, mint a Mikulásra és a beszélő babára. Micsoda öröm ez számára!

A kislány a habos kakaót kortyolgatta, és közben megkérdezte:

– Anya, mit csinál a krampusz?

– A Mikulásnak segít – felelte az anyukája.

A gyerek teljesen megnyugodott. Nem is kérdezett többet, ette a finom, foszlós mazsolás kalácsot. Mikor befejezte, bement a szobájába, és a szőnyegre ültette a Mikulást és a babát, no meg a krampuszt. Elővett egy színezőt, és kifestette.

– Nézd, itt a Mikulás, mellette a krampusz, aki segít neki ajándékot osztani! – mutatta a beszélő babának az elkészült képet.

            A krampusz arca ettől a pillanattól fogva teljesen megváltozott. Szeme örömöt sugárzott, a vonásai meglágyultak. Igen, ő segít a Mikulásnak, és nagyon barátságos a gyerekekhez, nem is annyira csúnya és félelmetes, mint korábban gondolta, ha ilyen szép feladatot kapott. Lám, a többiek között üldögél, senki nem húzódik el tőle! Ez a krampusz boldogság! Bárcsak örökké tartana ez a nap!

            A nap nem tartott örökké, de a kislány jósága igen. Így a krampusz öröme sosem múlt el.