Az éjjeli manók

Az éjjeli manók.

            Eljött az este, elcsendesült a környék. Mindenki békésen aludt, a csillagok és a Hold vigyázott az álmukra. Egy kisfiú azonban nyitott szemmel feküdt az ágyában, és az ablakon beszűrődő fényeket figyelte.

            A látszólagos nyugalom mögött élénk mozgás rejtőzött. Azok, akik nappal nem tudtak a napfényre jönni, ilyenkor találkoztak egymással. Az éjjeli manók ekkor sürögtek-forogtak, kicsi házaikban sütöttek-főztek. Miután ettek-ittak, a postaládához vonultak, és kivették azokat a leveleket, melyeket nappal hozott nekik a postás. Ezeket azok a kisfiúk és kislányok írták, akiknek olyan kívánságuk volt, amit a szüleik nem tudtak, vagy nem akartak teljesíteni. A manók elolvasták a leveleket, majd összegyűltek a nagy réten, ahol megvitatták egymással, hogyan segítsenek a gyerekeknek.

A rét egy patak mellett terült el, melynek csobogása kellemessé tette a hangulatot. Kicsi szentjánosbogarak százai világították meg a manók sápadt bőrét, és a felolvasandó leveleket.

A legidősebb manó hosszú fehér szakállát tanácstalanul simogatta. Levette piros sapkáját, és a feje búbját vakargatta.

– Nagy a gond, éjjeli manó társaim! Ezer éve foglalkozom problémák megoldásával, kívánságok teljesítésével, de mikor ilyen kéréssel szembesülök, mindig sokat kell gondolkodnom, hogyan segítsek – mondta.

– Megosztod velünk a gondod? – kérdezte egy fiatal manó, akinek félre csúszott a piros sapka a fején.

Az öreg manó beszélni kezdett.

– Egy kisfiú fordult hozzám, mert nagy bajban van. A testvére megbetegedett és kórházba került. A szülei minden nap meglátogatják, de szomorúan térnek haza. Sokszor könnyes az anyukája szeme, és már nincs kedve esténként mesélni sem. Az apukája folyton vigasztalja, hogy ne aggódjon, minden rendbejön. A kisfiú nem tud éjjelente aludni, hiányzik neki az öccse. Nyitott szemmel fekszik az ágyban, és azon gondolkodik, hogy beszökik a kórházba a testvéréhez és hazahozza. Azt kérdezi, hogyan gyógyíthatná meg őt. Arra gondoltam éjjeli manó társaim, hogy ellátogatok a gyerekhez és az öccséhez is. Aztán meglátom, mit tehetek.

Az idős manó nagyot sóhajtott, mert befejezte a mondandóját. A többiek bólintottak, tudták, hogy mindig ő kapja a legnehezebben megoldható feladatokat, hiszen ő a legtapasztaltabb. A nagyszakállú manó útra kelt hát, hogy segítsen az embereknek. Egy halvány fénysugárral érkezett a kórterembe, ahol a kisfiú öccse betegeskedett. A takaró összegyűrve lapult a földön. A manó felvette és ráterítette a gyerekre. Ő ráemelte láztól fénylő tekintetét, és megszólította:

– Éjjeli manó vagy, akinek írt a bátyám, igaz? Eljöttél, hogy hazavigyél engem! – mondta.

– Igen, segíteni fogok rajtad. Melletted maradok minden éjjel, amíg szükséged van rám. Akkor tudlak hazavinni, ha már elég erős vagy ahhoz, hogy felkelj! – mondta a manó, és varázscseppeket csepegtetett a gyerek italába, majd odaadta neki a poharat. A kisfiú egy szuszra megitta.

– Kérlek Manó bácsi, hozd el a bátyámat, úgy szeretném látni! – suttogta a kisfiú.

– Megyek máris érte, hozom a következő fénysugárral! – válaszolt a manó, azzal már fel is kapaszkodott a legközelebbire. Nem volt nehéz megtalálni a testvért, aki a levelet írta, egyedül ő nézett ki az éjszakába nagy-nagy aggodalommal. Az arca megtelt reménnyel, mikor az öreget meglátta. Kiugrott az ágyból, úgy üdvözölte.

– Gyere, pattanj fel mögém, vár az öcséd! – szólt a manó, és a gyerek minden teketória nélkül felszállt a fénysugárra. Hipp-hopp, megérkeztek a kórterembe.

– Jobban vagy? – kérdezte az öccsét a kisfiú.

– Igen, most nagyon jól érzem magam, hogy eljöttél! – válaszolta a kis beteg.

– Tudod, hogy csak Anyáékat engedik be hozzád! – felelte a gyerek.

– Tudom. És manó bácsival téged is! – mondta az öccse.

Az öreg manó hagyta, hogy beszélgessenek, ő pedig sűrűn hintette a varázsport szerteszét a kórteremben. Hajnalig maradhatott, mert a napfénnyel ő nem találkozhatott, akkor az elvette volna a varázs erejét. Ezért sietett a munkával.

– Gyere gyermekem, hazaviszlek, mielőtt az új nap megkezdődik! Holnap este ismét elhozlak! – mondta, és már száguldottak is egy arra járó fénysugárral a gyerek otthonába. Ott ő lefeküdt, és megnyugodva elaludt.

Az öreg manó mikor hazaért, még egy kicsit váratott magára a hajnalhasadás, így meghallgathatta a többieket, akik elmesélték, milyen kívánságokat teljesítettek.

Egy kislánynak elveszett a babája, ők megtalálták a parkban egy padon és betették a szobájába, egy kisfiúnak elkóborolt a kutyája, megkeresték és hazavezették, egy labda beleesett a csatornába, ők kihalászták és a tulajdonos házába vitték, eltűnt egy kisautó, a játszótéren a homokból ásták ki. Mire ezeket felsorolták, addigra világosodott az égbolt, így visszavonultak a házaikba.

Reggel a kisfiú anyukája és apukája a kórházban megkönnyebbülten vette észre, hogy jobban érzi magát a gyermekük. Eltelt néhány nap. Ezalatt az öreg manó minden éjjel megjelent az ágyánál, és hozta magával a bátyját, akivel sokáig beszélgettek. A nagyszakállú sem volt tétlen. Minden alkalommal varázsitalt kevert és varázsport szórt szét a kórteremben. Egyik alkalommal azonban az ágy szélén ülve várta a látogatókat a gyerek.

– Fel tudok kelni, vigyél haza egy kis időre! – kérte. Ha megígérte, meg is tette a manó, a fénysugárral a fiúkat a szobájukban tette le. Ők előbb játszottak, aztán lefeküdtek, és olyan jól aludtak, mint már régen nem tették. Az öcsike a kórteremben ébredt, mert a manó hajnalhasadás előtt visszavitte. Egy darabig minden éjjel így járt el.  Innentől rohamos gyógyulás következett, mígnem egy reggel a doktor bácsi hazaengedte a kisfiút. A szülei arcára visszaköltözött a vidámság, és ezentúl egy este sem maradt el Anya meséje nélkül.

            Az öreg manó egyik éjjel bekukkantott az ablakon. A környék csendes volt, mindenki az igazak álmát aludta, a testvérek is. A Hold és a csillagok vigyáztak az emberekre, a kisfiúra és a bátyjára különös szeretettel pillantottak. A manó megsimogatta fehér szakállát, megigazította piros sapkáját, majd elővette a piros kabátja zsebéből azt a levelet, amit néhány perce vett ki a postaládából.

– Nem fogok unatkozni! Vissza kell hoznom egy kislány apukáját hét tengeren túlról, ahová dolgozni ment, mert nagyon hiányzik a családjának! – gondolta, és már ült is a fénysugárra.

– Szerencse, hogy minden felnőttben ott él a gyermek, így ez az apa is fel fog szállni mögém! Hajnalhasadás előtt itt leszünk! – mosolygott magában.