A kiselefánt és a katica

A kiselefánt és a katica.

            A hétpettyes katicabogár megunta a virágról-virágra szálldogálást.

– Ki kellene valami mást találni, ami szórakoztatóbb! – gondolta. Törte a fejét, és közben repkedett tovább.

             Az állatkertben a kiselefánt jobb híján a szüleivel szórakozott. Utánozta minden mozdulatukat, követte őket, ha ettek, ha ittak, ha fürödtek. Testvére még nem született, ő maga is három hónapja jött a világra. Délután mindannyian leheveredtek a szalmára. Hamarosan elszenderedtek. A kiselefánt hirtelen felriadt.

– Hopp, valamit érzek az ormányomon! – mondta hangosan, és felemelte, jobbra-balra ingatta, de nem látott rajta semmit.

– Itt vagyok, ide bújtam! Úgysem találsz meg! Engem hétpettyes katicabogárnak hívnak! – mondta a piros szárnyú bogárka, aki úgy döntött, jó szórakozás lesz ezzel a hosszú ormányos nagy állattal incselkedni.

– Én vagyok a kiselefánt! Nem tudok róla, hogy szabad egy katicának az ormányomra szállni! –mondta gőgösen.

– Szokás vagy nem, én itt vagyok! Rázz le, ha tudsz! – szólt bátran a kicsi hétpettyes.

– Megállj csak, kitolok én veled! – szólt a kiselefánt, és hosszú ormányát a magasba emelte. A katica azonban talált egy jó, mély redőt a bőrén, és úgy bebújt oda, hogy nem lehetett onnan lerázni. Az elefánt próbálta pedig többször is, szorgalmasan ingatta, tekergette az ormányát, de a katica elriasztása nem sikerült.

– Gyere, fürödj meg velem! Meglátjuk, hogy tetszik majd neked! – rikkantotta a kiselefánt, és belegyalogolt a vízbe. Hátára feküdt, aztán az oldalára, pancsolt. Mikor már azt gondolta, hogy a hívatlan vendége eltávozott, akkor ő ismét megszólalt:

– Még itt vagyok! Úgy elbújtam, hogy nem is lettem vizes! – és nevetett. A másik már komolyan bosszankodott. Hogy lehet, hogy egy ilyen apró kis lény, mint a hétpettyes katicabogár túljár az eszén? Megmondta neki, hogy az ő ormánya nem játék. Kérte, hogy ne csúszdázzon rajta, és tessék, most is azt teszi. Valóban, a bogárka hanyatt fekve csúszott rajta lefelé, mintha egy hosszú cső volna.

– Most aztán elég! Véget vetek ennek! – mondta, és felszívott egy jó nagy adag vizet, majd szerteszét spriccelte. Jutott a hétpettyes szárnyakra is belőle.

– Jól van, megyek már!– szólt sértődötten a bogár, azzal tovarebbent, hogy megszárítsa magát.

– Végre nyugalom lesz! – gondolta a kiselefánt, és elégedetten ledőlt. Egy darabig forgolódott, aztán felkelt, hiszen nem tudott elaludni. Hiányzott neki a katicabogár incselkedése.

– Nem is volt olyan rossz együtt játszani! Igazából unalmas itt a kicsi bogár nélkül!– gondolta.

Most, hogy sikerült elüldözni őt, rájött, hogy jó volt együtt szórakozni. Szerette volna, ha visszajön. Azt azonban várhatta. A hétpettyes katicabogár már egy hatalmas napraforgó tányérjában ült, és a környéket szemlélte.

– Milyen gőgös az a kiselefánt! Nem is megyek a közelébe többet! – határozta el. Ahogy ott üldögélt, hatalmas szél kerekedett. A nagy sárga napraforgó virág majdnem eltört, úgy hajladozott.

– Jaj, szegény fejem, felkap engem a forgószél! – sírt a katica. A következő fuvallat valóban elsodorta őt, és éppen a kiselefánt otthonában tette le. A nagy súlyú állat szilárdan állt a négy lábán, meg sem rezzent a viharos szélben. Éppen emelte az egyik lábát, mikor hangos kiabálás hallatszott!

– El ne taposs kiselefánt! A hétpettyes katicabogár vagyok! Idesodort a szél hozzád! – mondta a katica olyan hangosan, ahogy a torkán kifért.

– Ne aggódj, vigyázok rád! Maradj mellettem, felfogom a szelet, ha mellém bújsz, és akkor nem esik bántódásod!– mondta.

Addig óvta a testével a kiselefánt a katicabogarat, amíg a szélvihar elállt. A kicsi bogár megkönnyebbült. Azonban volt valami, amit nem értett.

– Köszönöm, hogy megvédtél. Kérdezhetek valamit? – szólt az elefánthoz.

– Nagyon szívesen. Ez csak természetes. Persze, kérdezz! – felelt a kiselefánt.

– Hogy lehet, hogy elüldöztél engem mikor itt voltam, most pedig vigyáztál rám? – kérdezte a katica.

– Úgy, hogy mikor elmentél, nagyon hiányoztál. Megbántam, hogy elzavartalak – vallotta be a kiselefánt.

– Akkor maradhatok egy kicsit?– kérdezte a bogár.

– Igen, persze! – hangzott a válasz.

– Nem baj, hogy ilyen kicsi vagyok? – faggatózott a katica.

– Miért lenne baj? Minden katica kicsi, és minden elefánt nagy. Ez a világ rendje. Attól még élhetünk békésen egymás mellett – felelt a kiselefánt.

            Amint ezt megbeszélték, kisütött a nap. A katica odaszállt az elefánt ormányára. Elefánt papa és elefánt mama mosolyogva nézték, ahogy beszélgetnek együtt.

– Katica az elefánt ormányán! Ez eddig nem volt szokás! Mostantól az lesz! – mondták.

– Gyere, szállj el hozzánk is! – nyújtották az ormányukat.

A hétpettyes katicabogár boldogan repült egyik elefánttól a másikig.

– Jó veletek együtt lenni! Jövök máskor is! – mondta búcsúzóul, mikor leszállt az este.

A hétpettyes katicabogár megunta a virágról-virágra szálldogálást. Ki kellene valami mást találni, ami szórakoztatóbb!- gondolta. Törte a fejét, és közben repkedett tovább.

             Az állatkertben a kiselefánt jobb híján a szüleivel szórakozott. Utánozta minden mozdulatukat, követte őket, ha ettek, ha ittak, ha fürödtek. Testvére még nem született, ő maga is három hónapja jött a világra. Délután mindannyian leheveredtek a szalmára. Hamarosan elszenderedtek. A kiselefánt hirtelen felriadt.

-Hopp, valamit érzek az ormányomon! – mondta hangosan, és felemelte, jobbra-balra ingatta, de nem látott rajta semmit.

-Itt vagyok, ide bújtam! Úgysem találsz meg! Engem hétpettyes katicabogárnak hívnak!- mondta a piros szárnyú bogárka, aki úgy döntött, jó szórakozás lesz ezzel a hosszú ormányos nagy állattal incselkedni.

-Én vagyok a kiselefánt! Nem tudok róla, hogy szabad egy katicának az ormányomra szállni!- mondta gőgösen.

-Szokás vagy nem, én itt vagyok! Rázz le, ha tudsz!- szólt bátran a kicsi hétpettyes.

-Megállj csak, kitolok én veled!- szólt a kiselefánt, és hosszú ormányát a magasba emelte. A katica azonban talált egy jó, mély redőt a bőrén, és úgy bebújt oda, hogy nem lehetett onnan lerázni. Az elefánt próbálta pedig többször is, szorgalmasan ingatta, tekergette az ormányát, de a katica elriasztása nem sikerült.

-Gyere, fürödj meg velem! Meglátjuk, hogy tetszik majd neked!- rikkantotta a kiselefánt, és belegyalogolt a vízbe. Hátára feküdt, aztán az oldalára, pancsolt. Mikor már azt gondolta, hogy a hívatlan vendége eltávozott, akkor ő ismét megszólalt:

-Még itt vagyok! Úgy elbújtam, hogy nem is lettem vizes! – és nevetett. A másik már komolyan bosszankodott. Hogy lehet, hogy egy ilyen apró kis lény, mint a hétpettyes katicabogár túljár az eszén? Megmondta neki, hogy az ő ormánya nem játék. Kérte, hogy ne csúszdázzon rajta, és tessék, most is azt teszi. Valóban, a bogárka hanyatt fekve csúszott rajta lefelé, mintha egy hosszú cső volna.

-Most aztán elég! Véget vetek ennek! – mondta, és felszívott egy jó nagy adag vizet, majd szerteszét spriccelte. Jutott a hétpettyes szárnyakra is belőle.

-Jól van, megyek már!- szólt sértődötten a bogár, azzal tovarebbent, hogy megszárítsa magát.

-Végre nyugalom lesz! – gondolta a kiselefánt, és elégedetten ledőlt. Egy darabig forgolódott, aztán felkelt, hiszen nem tudott elaludni. Hiányzott neki a katicabogár incselkedése.

-Nem is volt olyan rossz együtt játszani! Igazából unalmas itt a kicsi bogár nélkül!- gondolta.

Most, hogy sikerült elüldözni őt, rájött, hogy jó volt együtt szórakozni. Szerette volna, ha visszajön. Azt azonban várhatta. A hétpettyes katicabogár már egy hatalmas napraforgó tányérjában ült, és a környéket szemlélte.

-Milyen gőgös az a kiselefánt! Nem is megyek a közelébe többet! – határozta el. Ahogy ott üldögélt, hatalmas szél kerekedett. A nagy sárga napraforgó virág majdnem eltört, úgy hajladozott.

-Jaj, szegény fejem, felkap engem a forgószél!- sírt a katica. A következő fuvallat valóban elsodorta őt, és éppen a kiselefánt otthonában tette le. A nagy súlyú állat szilárdan állt a négy lábán, meg sem rezzent a viharos szélben. Éppen emelte az egyik lábát, mikor hangos kiabálás hallatszott!

-El ne taposs kiselefánt! A hétpettyes katicabogár vagyok! Idesodort a szél hozzád! – mondta a katica olyan hangosan, ahogy a torkán kifért.

-Ne aggódj, vigyázok rád! Maradj mellettem, felfogom a szelet, ha mellém bújsz, és akkor nem esik bántódásod!- mondta.

Addig óvta a testével a kiselefánt a katicabogarat, amíg a szélvihar elállt. A kicsi bogár megkönnyebbült. Azonban volt valami, amit nem értett.

-Köszönöm, hogy megvédtél. Kérdezhetek valamit?- szólt az elefánthoz.

-Nagyon szívesen. Ez csak természetes. Persze, kérdezz!- felelt a kiselefánt.

-Hogy lehet, hogy elüldöztél engem mikor itt voltam, most pedig vigyáztál rám?- kérdezte a katica.

-Úgy, hogy mikor elmentél, nagyon hiányoztál. Megbántam, hogy elzavartalak.

-Akkor maradhatok egy kicsit?- kérdezte a bogár.

-Igen, persze. – hangzott a válasz.

-Nem baj, hogy ilyen kicsi vagyok? – faggatózott a katica.

-Miért lenne baj? Minden katica kicsi, és minden elefánt nagy. Ez a világ rendje. Attól még élhetünk békésen egymás mellett.- felelt a kiselefánt.

            Amint ezt megbeszélték, kisütött a nap. A katica odaszállt az elefánt ormányára. Elefánt papa és elefánt mama mosolyogva nézték, ahogy beszélgetnek együtt.

-Katica az elefánt ormányán! Ez eddig nem volt szokás! Mostantól az lesz!-mondták.

-Gyere, szállj el hozzánk is! – nyújtották az ormányukat.

A hétpettyes katicabogár boldogan repült egyik elefánttól a másikig.

-Jó veletek együtt lenni! Jövök máskor is! – mondta búcsúzóul, mikor leszállt az este.