A hűséges kismackó

A hűséges kismackó.

            Az ablakok tárva-nyitva álltak. A nagy melegben egyszer csak esőcseppek koppanása hallatszott, a szoba levegője szinte azonnal felfrissült. A kert felől kellemes, ázott fű és föld illat áramlott be.

            – Nézd nagymama, fürdik a kismadár! – kiáltott a kisfiú, aki kíváncsian álldogált az ablak előtt.

– Igen, látom! – lépett a háta mögé az asszony. – Azért tettünk ki egy vízzel telt edényt, hogy a nagy melegben pancsolhassanak. Na de az esőben? Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor is használják! – folytatta.

– Nem esik nagyon, csak egy kicsit csepereg! – mutatott ki az ablakon a kisfiú. – Hozom a macim! – szaladt a kedvenc játékáért, és az ágyához indult, ahol a barna kismackó üldögélt. A karjába kapta, és vele tért vissza.

– Nézd meg te is! – kérte.

A kismackó gombszemeiben a meglepetés és öröm fényei játszottak. Nagyon szerette a kisfiút, jó érzéssel bújt hozzá, és kíváncsian hallgatta, ha beszélt hozzá. Hosszú hónapokkal ezelőtt költözött ide egy játékboltból, és azóta rengeteget játszottak együtt. Lám, most is milyen érdekeset mutat neki!

– Ma este nem locsolunk! – szólalt meg a nagymama.

– Én szeretek locsolni! – szólt csalódottan a kisfiú.

– Ha jól meggondolom, ez az eső kevés a virágaimnak, így mégiscsak kellene nekik vacsora előtt még egy kis víz! – mosolygott a nagymama.

– Akkor majd én adok! Te pedig nézel engem a fehér padról! – bólintott elégedetten a kisfiú. – Mama, mikor jön játszani velem a szomszéd kislány? – kérdezte aztán türelmetlenül.

– Óh, épp jókor kérdezted, már hallom is a csengőt! – válaszolt a nagymama. Kisietett, és beengedte a vendégeket. A kislány rózsaszín ruhácskájához egy fehér plüss pingvint szorított.

– Áthoztam őt is! Nézd, tegnap kaptam! – mutatta büszkén.

A kisfiú kézbe vette a hófehér állatkát, és magában megállapította, hogy nagyon aranyos. A kislány ekkor meglátta a padon a kismackót, és leült mellé.

– Jössz az ölembe? – kérdezte, és a karjába vette a játékot. A kismackó örült, hogy ismét látja a szomszéd kislányt, igazán kedves gyereknek tartotta. Látta a kisfiú kezében a fehér plüss pingvint, és azon gondolkodott, hogy vajon ez a csodaszép madár jobban tetszik-e neki. Nem kellett sokáig tanakodnia magában, mert a kisfiú odaült melléjük a padra, és így szólt:

– Nagyon szép a pingvined! – mondta.

– Kéred? – érdeklődött jószívűen a kislány.

– Már megnéztem. Ezt te kaptad! – nyújtotta felé a kisfiú. 

A kislány tudta, hogy a kisfiú sosem venné el tőle a játékot, és ezért támadt egy jó ötlete.

– Játsszuk azt, hogy mind egy házban lakunk! 

– Jó! – bólintott a kisfiú.

A kismackó fellélegzett. Nem fogja őt elhagyni a kisfiú, és neki sem kell csak a kislánnyal lenni.

Egész délelőtt játszottak, majd amikor a kislány ebédelni indult, felemelte a kismackót és két gombszemébe nézett:

– Jössz velem? – kérdezte.

A kismackó megijedt. Most mit mondjon erre? Hiszen annyira kedves ez a kislány, jó vele lenni, és ott van nála a fehér pingvin is! De ha most elmegy, akkor a kisfiú nélküle mit kezd? Kinek mutatja meg, ha esik vagy fúj, ha süt a nap vagy épp locsol? Jó lenni a kislánnyal, de nem hagyja magára a kisfiút!

A kismackó döntött. Alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Nem akar velem jönni! – mondta a kislány. – Nagyon hűséges a mackód! – nyújtotta át a kisfiúnak.

– Honnan tudod, hogy nem akar veled menni? – kérdezte a kisfiú.

– Láttam a szemében! – felelte a kislány.

– Igen, én is látom már! – mondta a kisfiú, miközben a mackót felemelte.

A kislány rózsaszínű ruhája libbent, ahogy kiszaladt a kapun.

– Gyere át máskor is! – kiáltott utána a kisfiú.

– Szeretettel várunk! – intett utána a nagymama.

            Ebéd után a kismackó és a kisfiú aludtak egy kicsit. Amikor délután hazaérkeztek a munkából a szülei, már a homokozóban elkészült egy szép, nagy vár. A kismackó üldögélt a fehér padon, és nézte, amint a gyerek lapátolja a homokot.

– Milyen hűséges ez a kismackó, hogy mindig melletted van! – nevetett Apa.

– Én sem cserélném el őt senki másért! Akkor én is hűséges vagyok, ugye? – nézett az apjára a kisfiú.

– Igen, te is az vagy! – felelte Apa, és leült a padra a kismackó mellé.