Törpelakta fenyőerdő

Törpelakta fenyőerdő.

            A smaragd tengeren túl az óriás hegyek oldalában hatalmas fenyőerdő terült el, melynek lakói olyan pici törpék voltak, hogy az ember kisujjának hosszát is alig érte el a magasságuk.

            A kis termetüknek nagy előnye volt, hogy a fenyőfákban kényelmes otthonokat tudtak kialakítani maguknak. Fenyőországnak nevezték el az erdőt, melyben éltek, azon belül Fenyővárosokat alapítottak. Egy fatörzsben egy család élt, mert nagyon szerették a tágas tereket. Minden lakásban lehetett találni olyan szobát, amelyet teleraktak játékkal, hogy a törpe gyerekek kedvükre játszhassanak, amikor csak kedvük szottyan rá. A városi óvoda és iskola egy központi helyen álló vastag fenyőfatörzsben került kialakításra, hogy könnyen elérhetőek legyenek az énekes madár óvoda és iskola buszokkal. Az énekes madarak korán kelnek, ezért szívességből megtették, hogy a kis törpe lurkókat elszállították reggel és hazavitték őket délután a foglalkozások vagy a tanítás végeztével. Így a törpe szülők nyugodtan dolgozhattak a meséskönyvekben. Ők voltak a figurák a lapokon. Ha törpéről mesélt valaki egy könyvből, ők ugrottak be az oldalra, hogy illusztrálják a történetet.

A szomszéd hegy sziklás részein, barlangokban óriások éltek. Ők olyan magasra nőttek, mint egy óriásfenyő, és hatalmas lépteikkel pár perc alatt száz kilométert is meg tudtak tenni. A legközelebbi tiszta vizű patak a fenyőerdőn túl csörgedezett, odajártak vízért. Mindig kikerülték a törpék országát, nehogy kárt tegyenek valamelyik lakóban, hiszen könnyen eltaposhatták volna őket.

Élt közöttük egy gonosz óriás, aki egy napon azt mondta a többieknek:

– Idefigyeljetek, miért kerülgetjük mi mindig a nagy fenyőerdőt mikor vízért megyünk a patakhoz? Sokkal egyszerűbb lenne, ha átmennénk rajta. Sőt, úgy volna a legkönnyebb, ha a fákat sem kellene kerülgetni. Sík területen sokkal hamarabb odaérnénk! Tépjük ki őket a földből, van elég erőnk hozzá!

A bölcs óriás így felelt:

– Ott élnek a törpék! Ha átgyalogolunk az erdőn, akkor eltaposhatjuk őket! A fatörzsekben vannak az otthonaik! Ha kitépjük a fákat, akkor leromboljuk lakásaikat és megsebesülhetnek! Tönkre tesszük őket, és a mesekönyveket is! Soha többé nem szerepel törpe bennük! Mit fognak szólni a gyerekek? Türtőztesd magad, ne is beszélj ilyen gonoszságokat! Eddig is kikerültük a fenyőerdőt, ezután is ki fogjuk, nem olyan nagy gond ez nekünk!

Az összes óriás egyetértett vele. Mindannyian szerették a kicsi és hozzájuk képes erőtlen törpéket, sosem ártottak volna nekik. Azonban az az egy óriás közöttük, aki gonosz volt, nem nyugodott. Nem szólt semmit a többiek előtt, de magában nem tett le a dologról. Elhatározta, hogy ő bizony a többiek megkérdezése nélkül kitépi tövestől a fenyőfákat. Úgy gondolta, ha a többiek meglátják, hogy milyen könnyen odajutnak majd a friss vizű patakhoz, ha nem kell kerülgetni az erdőt, akkor mindannyian belátják, hogy neki volt igaza. Ünnepelni fogják őt. A törpékkel meg ki törődik? Mit számít, ha eltűnnek a föld színéről? Kicsik és gyengék, a nagyoknak és az erőseknek áll a világ! A meséskönyvek? Azok meg kit érdekelnek? Őt aztán biztosan nem.

Másnap hajnalban a gonosz óriás elindult. A sziklába vájt barlangjából három lépéssel az erdő szélén termett. Az első fenyőfát, ami az erdő szélén állt, egyetlen mozdulattal gyökerestől kitépte. Felrebbentek róla az énekes madarak, akik korán keltek, és már hangosan csicseregtek egy ideje. Döbbenten látták, hogy egy fenyőfa nagyságú óriás dühödten készül a második fenyőfa kitépésére. Szóltak hamar a többi madárnak, vitték a hírt Fenyőország minden törpe lakójának, hogy egy őrült óriás pusztít a hazájukban.  Az erdőszéli fákban szerencsére nem lakott egy törpe sem, így az ország törpéi kivétel nélkül mind fel tudtak ülni egy– egy madár hátára, és elhagyták a lakásaikat. Mikor látták, hogy biztonságban vannak, azon tanakodtak, hogy tudnák megállítani a fakitépő óriást, aki már közeledett Fenyőország lakott területe felé.

Ekkor azonban észrevették, hogy az egyik mesekönyv szereplője, a százfejű sárkány tüzet okádva közelít a gonosz óriás felé.

– Állj meg te fakitépő! Hogy képzeled, hogy a törpék otthonait porrá zúzod? Hogy gondolod, hogy egy erdőt kiírtasz? Hagyd abba, mert velem gyűlik meg a bajod! Teringettét, hagyd abba, de azonnal, mert tüzet lehelek rád! Olyan meleged lesz, mint még soha! – kiáltotta mind a száz szájával, hogy csak úgy zengett a környék. Elhallatszott egészen a sziklás hegyekig, ahol a barlangokban felébredt a többi óriás. A legbölcsebb közöttük azonnal felmérte a helyzetet, és néhány lépéssel ott termett, hogy megakadályozza a további pusztítást.

– Nem megmondtam, hogy maradj nyugton? Most azonnal elbújsz a legmélyebb barlangba, rád zárom az ajtót, és addig maradsz ott, amíg jobb belátásra nem térsz! – mondta a gonosz óriásnak, aki már amúgy is megijedt a százfejű sárkánytól, és önként elvonult gondolkodni.

Az óriások azonnal hozzákezdtek a fák visszaültetéséhez. Mivel a gyökereik megmaradtak, nem volt nehéz dolguk. Egy óra elteltével helyreállt a rend a törpék országában, az énekes madarak visszavitték őket otthonukba.

A százfejű sárkány elégedetten szemlélte a történteket. Sikerült megvédeni kis törpe barátait, akikkel olyan gyakran szerepeltek együtt a mesekönyvekben. Elbúcsúzott tőlük, hiszen bármikor fellapozhatta valaki azt az oldalt, ahol ő szerepelt, és akkor be kellett ugrania az oldalra.

– Örülök törpék, hogy továbbra is együtt szerepelhetek veletek! Legközelebb szóljatok, ha veszélyben vagytok, ne az énekes madaraktól kelljen megtudnom, hogy szükségetek van rám! – mondta mosolyogva, azzal elszáguldott.

– Köszönjük, hogy jöttél! – kiáltottak utána a törpék.

            Aznap az iskolákban és az óvodákban a gyerekek egész nap játszhattak. A nagy ijedtségre kaptak egy-egy gömb fagylaltot. Sokat beszélgettek egymás között. Tudták, hogy ők kicsik és gyengék, de az ő helyük is megvan a mesekönyvekben. Az ő feladatuk az embereket elrepíteni az álmok mezejére, ahol egy hosszú, fárasztó nap után kipihenhetik magukat.