A csillag

A csillag.

Zsófi nagyon sírt az udvaron. Olyan hangosan zokogott, hogy anyukája riadtan szaladt ki hozzá.

– Mi baj van Zsófikám? Mi történt?

– Nézd, anya! Nézd a Kormikát!

Az anyuka most vette csak észre, hogy Kormi, a család kedves cicája élettelenül fekszik a fűben.

– Te jó ég! Elpusztult a Kormi?

Megfogta, fölemelte és látta, hogy valóban az történt. Zsófi tovább sírdogált, bár bizakodva nézett anyukájára, hátha megváltoztatja a dolgot.

– Nagyon sajnálom Zsófi, hiszen mindannyian szerettük, tudod. Nekem is kedvem lenne sírni. Viszont várható volt, tudod? Mert öreg volt már a cicánk. Tizenöt éves volt, dupla annyi, mint most te. A cicáknál az nagyon sok, mert nem élnek addig, mint az emberek. Ez az élet rendje Zsófikám. Aki megszületik, az egyszer meg is hal. Gyere, temessük el a kertben!

Zsófi még hüppögött, de mentek ők ketten, vitték az ásót és a kert hátsó részén készítettek sírhelyet Korminak. Mikor elkészültek vele, egy dobozkába fektették Kormi cica testét és betemették. A sírjára Zsófi sok színes virágot ültetett, az előkertből ásta ki neki anyuka. Kis talicskával vitték hátra a növényeket, miközben anya vigasztalta Zsófit, bár ő is szomorú volt.

– Most Kormi csillag lett. Ha felnézünk este az égre, hát ott lesz majd ő is. Egy pici, fénylő csillagocska. Este majd megnézzük.

Zsófi ettől egészen megnyugodott, főleg mert anya azt is megígérte, hogy délután hoznak a házhoz egy picike kis kölökcicát, ne legyen a család macska nélkül egyetlen napig sem. A kiscica megérkezett, Hópi lett a neve, mert hófehér bundája volt. Zsófi boldog lett. Telt, múlt az idő, már két év is elmúlt, mióta Kormit eltemették a kertben. A virágok díszelegtek a macskasíron, Zsófi gondosan ápolta őket, nem felejtette el Kormit.

Egyik nap, amikor az iskolából hazaért, anyukája nagyon sírt a szobában.

– Mi történt Anya? Miért sírsz? – döbbent meg a kislány, hiszen soha nem látta még sírni az anyukáját.

– Jaj, Zsófi! Meghalt az anyukám, most tudtam meg. Elveszítettem az édesanyámat.

Zsófi azonnal átölelte az anyukáját.

– Ne sírj, anyucikám! Ne sírjál! Én itt vagyok neked és tudod anya. Az élet rendje. És biztosan a mama is csillag lesz az égen. Egészen biztosan. Este majd megnézzük. Rendben? Legalább Kormira tud majd vigyázni ott és vár minket. Ne sírj anyukám!

Sikerült anya ajkára egy halvány mosolyt csalni és hamarosan elcsitult a hatalmas bánat.

Este kiültek a teraszra, kis kedves, puha párnás fotelokban és nézték az eget, várták a tiszta kék égen ragyogó fényes csillagokat.