A teáskanna

A teáskanna.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csorba teáskanna,ami hátul szomorkodott az udvar sarkában.

 – Letörött a csőröcském, jaj nem kellek már senkinek. Mi lesz velem itt az udvaron, egyedül? – sírdogált magában.
Arra sétált egy kismadár. Nézte, nézte a kannát, majd megszólalt.

– Miért sírsz? Nem vagy egyedül. Nincs semmi baj.
– Dehogy nincsen! – méltatlankodott a kanna – nem látod, hogy letörött a kiöntőm? Nem kellek így senkinek.
– Ugyan már – toporgott a kismadár. – Nézzük csak! – Azzal betipegett a kanna belsejébe, mert pont egy bejárat keletkezett a letörött kiöntő hiányaként.
– Ide figyelj te kanna! Én beköltöznék a te hasadba. Raknék ott bent fészket, beleülnék és tojásokat raknék, amiken elücsörögnék amíg ki nem kelnek. Nem lennél egyedül. Mit szólsz?
– Komolyan? – derült jó kedvre a szomorú kanna. – Gyere hát kismadár, gyere! Nagyon örülök neked.

Így is lett. A madárka telehordta a kanna belsejét ágakkal, fűvel, szénával és puha madártollakkal, aztán beleült a közepébe. Egy hét után, már három kicsi tojáskát melegített maga alatt. Néha koppintott a kanna oldalára. 

– Na, mit szólsz? Hogy vagy kedves kanna házikóm? Itt vagyunk, látod. Nem sokára négyen is veled leszünk.
Így is lett. Hamarosan kikeltek a csibék, feltörve a tojás héját és hangos csipogással biztatták a kannát.

– Nem vagy egyedül. Itt vagyunk veled és te védelmezel minket. Ide nem fúj be a szél és nem esik be az eső sem.
Boldog volt a csorba teáskanna. 

– De jó vigyázni rátok! De jó, hogy itt vagytok!
Igen ám, de nem sokára felnőttek a csibék. Megtanultak repülni és készültek kiköltözni a kannából. Búcsúzóul ráültek a kanna tetejére és csicseregve köszönték meg a szállást. Épp szomorkodni kezdett volna újra a teáskanna, amikor Marci szaladt oda hozzá!

– Nézd anyukám! Ebben a teáskannába beköltöztek a kismadarak, csuda puha fészek van benne!
– Nahát! Akkor tudod mit, Marcikám? Felakasztjuk ide a diófa ágára ezt a kedves kannát, és ha esik az eső, be tudnak ülni a madárkák, hogy ne ázzanak és ha akarnak, újra költhetnek benne fiókákat.

Így is lett. Télen magokat tettek a kanna belsejébe a madarak számára, és tavasszal pedig boldogan nézték, ahogy madárkák születnek a kanna belsejében. Elégedett volt a csorba teáskanna, mert fentről figyelte a világot és soha soha nem volt egyedül. Így volt, meg volt. Ha nem hiszed, járj utána!