A vak bácsi


http://mocorgohaz.hu/
  • 2024.
    már
  • 29

A kislány tíz év körüli lehetett. Minden nap ugyanazon az úton járt az iskolába reggelente, mégis most először tűnt fel neki az ember. Állt az út szélén, kezében egy fonott kosár, másik kezében fehér bot. Haja őszen és hosszan kunkorodott nyaka alá. Fején széle...

Kép forrása: pixabay.com

A kislány tíz év körüli lehetett. Minden nap ugyanazon az úton járt az iskolába reggelente, mégis most először tűnt fel neki az ember. Állt az út szélén, kezében egy fonott kosár, másik kezében fehér bot. Haja őszen és hosszan kunkorodott nyaka alá. Fején széles karimájú barna kalap. Szemöldöke sűrű fehér vattacsíkként húzta magára a tekintetet. Csak állt, kitérdesedett szövetnadrágjában, és kék ingében, kezében a bottal kopogtatva.

– Kislány! Te vagy itt? – szólt a kislányhoz, aki megtorpant, mikor mellé ért – tudsz nekem segíteni?

– Csókolom. Nekem tetszik szólni? – ágaskodott a bácsi elé a lányka, hogy az arcát is lássa. S ahogy meglátta a félig zárt pillák mögött a szemfehérjét, máris megértette a kérés okát.

– Tessék adni a kosarat, hadd vigyem én! – kérlelte az öreg urat. – Szívesen elviszem. Hol tetszik lakni?

– Nem, nem. Csak az úton kísérj át engemet, kedves kislány. Sok erre az autó, meg a villamosnak is csak a hangját hallom. Nem merek elindulni így egyedül.

A kislány belekarolt a vak öregember karjába, és átvezette. De nem engedett a huszonötből. Márpedig ő vinni akarja azt a kosarat!

– Vagy attól tetszik félni, hogy elfutok vele? – kérdezte az öreget, aki váltig tiltakozott.

– Dehogy. Tudom, hogy nem szaladsz el. Hiszen hetek óta figyelem már a lépéseidet. Olyan, mint a rózsaszirmok repkedése. Néha még énekelni is szoktál az utcán. Igaz? Vidám és kedves kislány vagy te. Hogy hívnak?

– Sári.

A kislány megdöbbent. Őt figyelte ez a vak bácsi? Már napok, hetek óta? Már ismerte a lépéseit, és a hangját, s neki fel sem tűnt, hogy ő itt van? Elszégyellte magát, és kivette a bácsi kezéből a kosarat. Minden ellenállás nélkül adta a vak ember, kicsit elmosolyodott a fehér bajsza alatt.

– No, legalább Marka néninek bemutatkozhatsz. Csak meg ne ijedjen szegény. Még azt hiszi valami bajom támadt, hogy te hozod a kosárkámat.

A vak mosolyogva járt hosszú lábaival, Sári komoly arccal ment mellette.

Az öregasszony valóban megszeppent kicsit, de hamar-nyugodva kínált egy százast a kicsi lánynak a szolgálataiért, meg, hogy vigyázott az ő öreg emberére.

– Csokoládéra – nyújtotta elé az érmét.

Sári arca megnyúlt. Bár szerette az édességet, és szülei keveset bírtak venni neki, de a pénzt, mégse vette el. Köszönt, s kiszaladt a földszintes kis lakásból, és futott az iskolába.

Ettől a naptól fogva, minden egyes napon megvárta az öreg urat, hogy segíthessen neki. Vitte a kosarát, benne a tejjel és kiflivel, cipelte mellette a saját hátitáskáját, és kísérgette őt, az utca egyik oldaláról a túlsó oldalára. Volt, hogy délután is találkoztak, és Sári boldogan szaladt Tóni bácsi elé, hogy vihesse a kosarát.

– Itt vagy hát. Jól van – mosolygott az öreg, és lelke azonnal derűs lett, ahogy a kislány beszélni kezdett mellette. Már sokat tudtak egymásról. Sári megismerhette Tóni bácsi életét, a vaksága történetét, és Marka nénit. A vak ember küzdelmét, hogy komolyan vegyék, hogy ne a rettegés, az aggódás legyen a fő érzelem, ha rágondol valaki. Főleg a felesége. Folyton csak a féltő aggodalom. Mire való? Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

A sötétben megérlelődött gondolatait úgy adta át az öreg a csepp lánynak, mintha felnőttel beszélt volna. Sári érezte, hogy őt most nagyon komolyan veszik. S ő is komoly lett. Lépéseire ügyelve ment a vak ember oldalán, még véletlenül se más ritmusban lépve, mint az öreg.

– Tóni bácsi, lerajzoltam egy színes képre, ahogy állni tetszik az úton. Kár, hogy nem tetszik látni.

– Kár. De tudod mit? Mondd el nekem! Mondd el, mi van azon a képen és hogyan! Akkor majd látom én is – mosolygott az öreg. És figyelte a kislány minden szavát.

Az iskolaévnek vége lett, a kislányt rokonokhoz küldték a szülei nyaralni. Nem akart menni, féltette a barátságát az időtől, szerette volna a vak embert kísérgetni továbbra is. De mennie kellett.

A nyár unalmasan telt számára, gyerektársaság híján, csak a kertben üldögélt egy körtefa árnyékában. Hol olvasgatott, hol rajzolt, vagy legújabban agyagozott. Egyre Tóni bácsinál kalandoztak gondolatai az emlékein, s nagyot gondolt. Agyagból megmintázta a rajzát, amiről mesélt neki. Húsz centiméteres kis figurát gyártott, gondosan megformálva az arcot, a szemöldököt, és az elmaradhatatlan kalapot, ami mindig az öreg fején utazott. Kitérdesedett nadrágjával, bottal a kezében állt a kis figura a sütőben, majd később szépen az ecsetje elé.

– Hogy fog örülni majd a bácsi! – gondolta, s gondosan csomagolta munkáját papírosokba, nehogy az utazás alatt eltörjön.

– Ezt legalább láthatja a kezével – és előre örült, a vak örömének.

Nyár végével hazavitték Sárit. S ő ment reggel az útra, ahol mindig találkoztak az öreggel. Ment, és várta. De a vak bácsi nem érkezett. Nem ment délután se, és másnap sem. Sári, zsebében a kis figurával, tanácstalanul álldogált. Talán ő is nyaral még… töprengett. Majd negyednap összeszedte a bátorságát, és elment az öregúr lakásához. Soha nem járt bent az első alkalom óta. Mindig csak az ajtóig vitte a kosarat. De most, bekopogott. Marka néni nyitott ajtót, s csak nézett rá.

– Előbb vártalak – szólt halkan.

– Csókolom Marka néni. Tóni bácsi itthon van? Napok óta várom őt, de nem találkoztunk.

Az öregasszony még mindig csak nézte őt, szomorúan, és nem szólt. Sári zavarba jött.

– Itt van, tessék. Ezt a Tóni bácsinak csináltam a nyáron. Nyaralni voltam eddig – és csomagolta ki a kis figurát, amivel annyit dolgozott, s amibe annyi sok szeretetet gyúrt a szünet alatt. Kis kezébe tartva nézte, majd nyújtotta Marka néninek.

– Tessék. Oda tetszik ezt adni neki?

Az öregasszony kezébe vette a szobrocskát, s ahogy nézte, gyöngyként pergett ki szeméből a könnycsepp.

– Várj csak, te Sárika! Neki nem adhatom én ezt oda. Alig tűntél el a nyár elején, a Tóni bácsit elütötte a villamos. Két hete temettem el szegényt, a kórházban még téged emlegetett. S várj csak, hagyott neked valamit.

– Hogy? – görbült le a kislány szája. – A Tóni bácsi? Az nem lehet! Az nem lehet.

– Lehet, Sárika. S ezt a kis szobrot, ezért nem kaphatja már meg. De én, nagyon szeretném magamnak, ha megengeded. Nagyon, nagyon szép.

A kislány csak bólintani tudott, szíve hevesen kalapált, és torkát fojtogatta a kitörni akaró zokogás. Elengedte a kilincset, amit hol megfogott, hol eleresztett, mióta belépett. Két kis karja csüggedten lógott le, egész kis lénye a csalódásról szólt. S akkor a vak bácsika felesége egy borítékot adott át neki.

– Menj, Sárika! Ezt otthon nyisd csak ki. Tóni bácsi küldte neked a kórházból. Isten áldjon kedves.

A kislány hazament, letette a borítékot és sírt. Sokáig sírt, még este is el-el kapta a sírás. Csak másnap nyitotta ki a borítékot. Egy írólapra csak annyi volt írva, kusza, egymáshoz alig érő betűkkel:

Sárika, te mindig velem vagy.

 

Várkonyi Kitty, meseíró

Ezt a mesét írta: Várkonyi Kitty meseíró

Budapesten születtem, három gyermek édesanyja vagyok. Első meseregényem 2007-ben került kiadásra a Garbó kiadó gondozásában, Varjuckó címmel. 2008-ban ennek folytatásaként a Varjuckó karácsonya jelent meg 2009-ben. A harmadik kötet, Varjuckó költözik, még nincs a piacon. 2009-ben Fészekrakó társasjátékom debütált, szintén a Garbó kiadónál, ahol a forgalmazása is történik. Ezt a játékot a Madártani Egyesület...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Zina

2024-04-11 22:12

Jaj, Kitti, ez nagyon mélyről jött, gyönyörű történet! Ölellek

Várkonyi Kitty

2024-04-13 19:29

Köszönöm szépen Zina! Nagyon örültem neked.