A mérges házak

A mérges házak.

Összevesztek a házak, mégpedig a város széli lakótelepen. A kékre festett ház, belekötött a zöldre festett házba, mert nem tetszett neki a színe. Úgy megharagudtak egymásra, hogy fogták magukat, az egyik ház jobbra indult, a másik meg balra, hogy minél messzebb kerüljenek egymástól. Az emberek riadtan kapaszkodtak a futó házakban, volt aki lehasalt, nehogy elessen, volt aki a fürdőkádba mászott, és voltak, akik hemperegve gurultak a szobákban. Senki nem értette mi történhetett. A kék ház, egészen a Dunáig szaladt, ott szépen megállt, megrázta magát és gyönyörködött a Gellért hegy zöld lankáiban.

– Milyen szép ez a hegy! Azt hiszem, én itt maradok és csodálom ezt a pompás hegyet.

A zöld ház közben eltrappolt a másik irányba, ahol már nem is voltak házak, sem város, csak a mező, a kukoricás és a kék ég.

– Hú, milyen csodálatos az ég! Tiszta és felhőtlen. Akármeddig elnézném.

Igen ám! Csak közben, ahogy a Duna,  meglátta a kék házat, egészen a partjainál, hát nagyon mérges lett.

– Mit keresel te itt? Elment a házból az eszed, hogy idejöttél az ártérbe nézelődni? Azonnal menj innen, oda, ahonnan jöttél!

De a ház, csak megcsóválta a kéményeit és nem ment. Irdatlan haragra gerjedt a Duna, és elhatározta, hogy ha a ház sétálhat, akkor pedig ő meg folyhat a hidak felett. Így is lett. Átugrált a hidak fölött a Duna víze és hömpölyögve hagyta maga mögött az üres folyómedret. A halak boldogan sportoltak vele, azt hitték akadályversenyt hirdet a folyó. Viszont a büszke kék ház csurom vizes lett, befolyt a víz mindenhová, ahol csak egy kis rést talált.

Közben a zöld háznak is meggyűlt a baja a kukoricákkal.

– Mit képzelsz te otromba ház, hogy idetelepültél a kukoricaföldre? – ordítoztak a kukoricák. – Azonnal menj innen oda, ahonnan jöttél.

Azonban a zöld ház toppantott egyet, hogy nem. A szobákban le is szakadt néhány csillár és polc, akkorát dobbantott. Erre aztán lőni kezdtek a kukoricák. Mintha ágyúból lőtték volna a házat, úgy záporoztak a kukoricacsövek a házra.

Meg is ijedt a vetési varjú, hogy az összes kukorica a házra kerül, neki meg nem marad belőle semmi és gyorsan odarepült a ház tetejére.

– Miért jöttél ide te ház? Ki elől menekülsz?

– Ó, csak a kék ház az oka, látni sem bírtam már.

Megvakarta a fejét szárnyacskájával a varjú és szólt.

– Látom, tetszett neked a kék ég. Mi lenne, ha visszamennél és ha a kék házra nézel, mindig eszedbe jut róla a gyönyörűséges égbolt? Na, mit szólsz?

– Nem is tudom, nem is tudom. Talán igazad van. Jobb lesz ott nyugodtan ácsorogni, mint itt a kukoricalövedékekben szétlövetni a falaimat. De a kék ház is elszaladt, egészen a Dunáig rohant.

Ahogy ezt meghallotta, azonnal felrepült a varjú és szélsebesen szállt a Duna felé. Már messziről meglátta a kék házat és a Duna fodrozódó habjait, kiabálva integetett nekik.

– Indulj hamar vissza a helyedre kék ház! A zöld ház is megbékélt már és ha otthon ránézel a zöld házra, gondolj a Gellért hegy szép zöld oldalára! Nézd csak! Csupa lucsok már minden oldalad, még a végén elkopnak rajtad a színek.

Elszégyellte magát a ház, hogy ilyen oktondi volt, és egy színvita miatt felforgatta a Dunát.

Így esett, hogy a házak hazakullogtak, szépen kibékültek és a Duna, azóta is a hidak alatt folyik.