Totyka

Totyka.

Hatalmas erdő mellett húzódott meg a kis falu, ahol az udvar végén, egy kiskutya született. A gazda elcsodálkozva nézte, hogyan szopik, pici farkincáját mozgatva jobbra és balra, kicsi, párnás mancsával dögönyözve anyja duzzadó emlőit. 
– No, hát ezért volt olyan kövér a mamád, te kis Totyka! Egyél csak, amíg van anyádnak teje! Aztán, majd meglátjuk mi lesz velünk – beszélt neki az öreg. 
Totyka egy szót sem értett az egészből, vidáman bújt anyja hasa alá melegedni. Jó kövér kiskutya lett belőle, elégedetten nézegette az udvar érdekességeit. Az egyik ilyen érdekes dolog volt számára a szaladgáló tyúkok, vagy a kacsák látványa. Miután már a totyogást felváltotta a futkosás, rohant ám Totyka a szárnyasok után, hadd sportoljanak ők is!
Élvezettel nézte, ahogy kapkodják előtte vékony lábaikat, vagy szárnyaikat kitárva reppennek a magasba szorgos méltatlankodások között, nyilván azért, hogy ő, utánuk ugrálhasson. 

Amint megérkezett a nyár és szétterpeszkedve nyújtózott szét a falu határában, a gazda kieresztette a madarakat az udvarból, kotorjanak maguknak magvakat, egyék a kövér lucernát kedvükre, úgyse bántja ott az út mellett őket senki. Totyka, azonnal felkapta a fejét, és rohant a kapuhoz, majd nagy igyekezettel préselte ki magát a kerítés rácsai között az útra. Csaholt, szűkölt, kiabált, amíg ki nem szabadult az udvarból. Mire aztán sikerült kiférkőznie, már el is felejtette mit is akart igazán. Vidáman loholt a mezőre, leharapta a bóbiták fejét, prüszkölve kutyagolt a pillangók után, amíg aztán ki nem merült. Leült és eltöprengett. 
Hol maradt az anyukám? Hová lett a gazdám? Mi lesz velem, kicsi kutyafiúval így egyedül? 
Ahogy ott sírdogált, egy kisfiú közeledett felé. Totyka boldog örömmel rohant elé, csóválta farkincáját és körbeugrálva üdvözölte őt. Ugrált a kisfiú combjára, nyelvével megnyalintotta a lába szárát is, amitől a fiúcska nevetni kezdett. 
– De aranyos kiskutya vagy! Jó lenne, ha az én kutyám lehetnél! – mondta neki. 
Totyka teljesen egyetértett vele, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy szépen ment utána. Ám, amikor hazaértek, a kisfiú anyukája szomorúan nézett a fiára. 
– Bálintkám! Hiszen tudod, hogy van már kutyánk. Megvénült nálunk hűségben, nem verhetjük ki a házból, hogy ezt a kis mókás kópét tartsuk. Nem tudunk két kutyát etetni. Vidd szépen oda, ahonnan elhoztad, talán van gazdája és keresni fogja ott! Eredj csak, menet közben hozz a nénédtől egy kis babot! Vidd a biciklidet is! 
Bálint sírva emelte magához Totykát. Kosárkában vitte a nénjéhez, majd onnan az erdő szélre. A tisztáson letette, a bicajt lefektette, amíg kotorászott a zsebeiben. Zsebkendőjét, amit édesanyja hímezgetett neki, elővette, letörölte a könnyeit vele, egy babszemet pottyantott a közepébe és kis csomagot kötött belőle. 
– Nézd, kutyus! Adok egy kis batyut neked. Vigyázz ám rá nagyon, mert a szeretet van benne! 
Megcirógatta Totyka fejét és bánatosan hazaindult. A kiskutya már nem is próbált utánaszaladni. Leült és fejét lógatva nézte a csomagot. Kisvártatva felkapta fogai közé, és beszaladt vele az erdőbe. 
Megéhezett már jócskán, el is fáradt. Csillogó szemeivel fürkészte az erdő fáit és ment, ballagott szomorúan. Napokig kószált, remélve valakit, aki majd enni ad neki. Szőre megkopott, bundája fénytelen lett behorpadt horpasza fölött. Egy szép napon, tisztásra bukkant, ahol pillék repdestek nektárt keresgélve a virágszirmokon, darazsak és méhek döngicséltek az illatos, színes növények között. Leheveredett egy bokor mellé, letette foga között hurcolt csomagját és mancsára fektette a fejét. Édesanyjára gondolt, aki olyan szeretettel bújt mindig hozzá, mint ő most ehhez a kis csomaghoz. Ahogy ott szomorkodott, hasa alól előszaladtak a hangyák. Azonnal felugrott és csaholni kezdett. 
– Ti meg kik vagytok? – kiáltott rájuk ijedten. 
– Mi a hangyusz társaságból jöttünk, hangyák vagyunk. Láttuk milyen szomorú vagy. Ugyan, mi a bajod? 
– Totyka vagyok. Éhes és fáradt. Az anyukámat elvesztettem, és a gazdámat is, pedig kicsi vagyok és fel kell nőnöm. Eltévedtem, kivert kutya lettem, nem kellek senkinek. De van nálam egy csomag, amiben a szeretet van. 
– Nahát! Nálad van becsomagolva a szeretet? Ha megmutatod nekünk, mi hozunk neked vacsorát és segítünk megtalálnod a jó utat. De szerintünk a szeretet az orrban van. Aminek jó az illata, azt szeretjük, ami meg bűzös, azt nem. 
– Totyka értetlenül nézett a hangyákra, akiknek megmutatta batyuját. Igaz, ami igaz. Biztosan tudják a hangyák, hogy miről beszélnek! Nézték a hangyák a zsebkendőt, ámultak picit, majd hálából ők is tettek csomagjába valamit, majd szertefutottak az erdőbe, hogy Totykának eleséget cipeljenek. Száz hangya vonszolt csontot a kutyának és ezren is voltak, akik a húst kicsenték az alvó róka mellől, hogy neki, vacsorához megterítsenek. Mind az ezren kacagva húzták a koncot, hogy milyen képet vág majd a róka reggel, amint észreveszi, hogy elszelelt a lakomája. Viszont Totyka, jóízűen lakmározott, elhullott potyadékait összeszedték a hangyák és elhordták. Így, aztán, a tisztáson aludt a bokor aljában hajnalig, amíg csak a madarak el nem kezdtek harsányan dalolni. Végre elvonult a mélységes sötétség, amitől kicsit félt, és újra magasról vigyorgott a Nap, langyos ujjaival cirógatva meg Totykát. Felébredtek a hangyák is, szaladtak a kiskutyához, hogy elmondják, merre tartson tovább az erdőben. Lelkére kötötték, hogy a patakot, ha megtalálja, feltétlen ússza át és adjon a szeretetnek napfényt is a csomagjában. 
Tovább kullogott a kiskutya, szájában, a batyucskával. Ment, csak szedte a lábát, haladt előre, egészen mélyen járva az erdő közepén. Olyan sokat baktatott már, hogy kifulladva, fáradtan rogyott le, egy vastag törzsű fa oldalánál. A fán lakott Uhoj, a bagoly. Kíváncsian méregette a magasból Totykát, aki lihegve hűsölt a fa tövénél. 
– Hát, te meg hol hagytad a mamádat, hallod-e? – hajolt le az ágról, hogy a kiskutya észrevegye – Ilyen apró állat nem tud egyedül felnőni az anyja nélkül. Mi történt veled? 
A kiskutya, úgy megijedt a nem várt hangtól, hogy majdnem az ágakig felugrott. Aztán meglátta Uhojt és dacosan válaszolt neki, miközben megrázta a kobakját. 
– Igenis fel fogok nőni! – emelte a magasba fejét – Már most is nagyobb vagyok, mint tegnap, vedd tudomásul! Különben is, itt van nálam a szeretet, ha nem tudnád. Itt, ebben a csomagban. 
– Ej, de szeretném én megnézni azt a te csomagodat, hallod e? – kerekedett el a bagoly amúgy is kerek szeme – szerintem a szeretet a fejben van, az ész diktálja kit és mit kell szeretni. De ha megmutatod, én is teszek bele valamit. 

Totyka letette pofácskájából a batyut, szétnyitotta, mellső lábával ütemesen dobolva a fűben, mint aki zenét hallgat. A bagoly belebámult a zsebkendőbe. El is ámult azonnal. Átrepült a másik fára, csőrébe kapott valamit és beletette a kiskutya csomagjába. 
– Nos, amiért megmutattad a szeretetcsomagod, elárulom neked, hogy itt, ha elindulsz, rátalálsz farkas-anyóra – szárnyával oldalra bökött és fejét is arra fordította, kicsit megemelve és bólintva, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak – neki vannak kölkei, talán téged is felnevel majd. Vigyázz nagyon a csomagodra! Hümm hümm. Tartsd jó melegen és néha adj neki napfényt is! Akinél ilyen szeretetcsomag van, az biztosan boldogul! Uhoj mondja! Szép napot neked! 
Elindult Totyka, ment a jelzett oldal felé, az erdő mélyébe. Egyszer csak észrevette, hogy a távolban megcsillant valami. Amint közelébb’ érkezett, látta, a patak vize az, és eszébe jutottak a hangyák. Azonnal a fodrozódó habok széléhez ereszkedett és belemerült a hűs hullámokba. Szájában a csomagocskával úszott, magasan kiemelte a víz fölé, bár az alja így is beleért, amikor találkozott a harcsával. A hal körbesiklott Totyka körül, majd kíváncsian érdeklődött. 

– Mit viszel a csomagodban? Mit viszel, Mit viszel? 
A kiskutyus, szépen kiúszott a partra, letette a batyucskát a víz szélére, megrázta magát, hogy csak úgy spriccelt ezerfelé bundájából a patak vize és visszalépegetett a partról a vízbe. Bevárta a halat, rácsodálkozott a hatalmas bajuszkáira, majd válaszolt neki. 
– A csomagomban szeretet van. Arra vigyázok. 
– No! – csodálkozott a harcsa – a szeretet az érintésben van. De várj csak! Én is adok neked valamit. Azzal lemerült a patak legmélyére, de pár pillanat múlva már fent is volt, hogy a csomagba csúsztasson valamit. 
A kiskutya már igazán zavarba jött. Hogyan lehet az, hogy neki szeretetcsomagja van, a hangyák szerint meg az orrban van a szeretet? Lehet, hogy igazuk van? Hiszen kutyamama illatánál nem volt jobb a világon, csak talán a tejecske illata még olyan szeretnivaló. Vagy, a bagolynak van igaza? Az ész mondja meg kit és mit lehet szeretni? Hiszen a gazdát is szerette, mégis itt van ő az erdő szélén egyedül…! Vagy a hal tudja jobban? Az a kisfiú ott a fák mellett olyan kedvesen simogatta a bundáját! Bizonyos, hogy az érintésben is szeretet van. Á, menni kell tovább, nem pedig töprengeni! Hátha előkerülnek a farkasok, de leginkább a jóságos farkas mama. 
Ahogy kullogott, rátalált egy vakondtúrásra. Megállt és szagolgatni kezdte. Érdekes szaga volt, de nem tudta megállapítani, hogy szereti-e vagy nem. Felült hát a tetejére, onnan nézegette az erdei világot. Egyszer csak, hirtelen, egész magasba emelkedett, pedig meg se mozdult, aztán zuhanva ért földet, ahogy a vakond az orrával fellökte a fenekét. 
– Te meg mit csinálsz a házam tetején? Én nem látok semmit, de tudom, hogy itt vagy! Mit akarsz te itt? – kérdezte tőle. 
– Vaú! Te meg ki vagy? – kérdezte Totyka – miért löktél a magasba az orroddal? Én Totyka vagyok, megyek felnőni és nálam van a szeretet csomagja. 
– Hahaha! Bruhaha! – nevette a vakond – szeretet a földben van, te oktondi. Nesze, rámolok a csomagodba is belőle! – azzal meghintette a nyitott csomagocskát földdel. Totyka teljesen kétségbe esett, hogy kinevették, de meg is ijedt a nagy zuhanás után. Felkapta a csomagját és eliramodott. Már végképp nem értett semmit. Ahogy szaladt és futott, elé került egy szarka. 
– Hová szaladsz, te kutya? – cserregte neki csípőre tett szárnyakkal. 
– Megyek felnőni. Nálam van egy csomag szeretet. Azt viszem tovább. 
– Igazán? Igazán? És, láthatnám is azt a csomagocskát? Megmutatod nekem? Bár a szeretet a hangokban van, és azt nem lehet becsomagolni. Te nem tudtad? 
Azért belekukkantott a csomagba, amit a kiskutya mutatott neki. Ő is belepottyantott valamit a csőréből és fergeteges táncot bemutatva szállt tova az égen. Tovább bandukolt a kiskutya, aki időközben nőtt is valamelyest, ahogyan a batyu is duzzadt a szájában. Éhesen és fáradtan érkezett egy sziklás meredély elé. Éppen össze akart volna kucorodni az alváshoz, amikor farkas-ordítás riasztotta meg. Eszébe jutott a szarka, aki azt állította, hogy a szeretet a hangokban van, de félelmén mégsem tudott úrrá lenni. Látta, hogy kicsi farkas-kölkök szaladnak az acsarkodó hangú mamájuk felé, de ő, nem mert tenni egy lépést sem. Talán mégse olyan jó ötlet, hogy farkas-anyó neveljen fel – gondolta. Rettegés kapta el ezektől a hangoktól. Farkas-anyó azonban észrevette, amint félelmében kaparta a földet és odament hozzá. 

Totyka alig mert felnézni, úgy félt a farkastól, de azért megemberelte magát. Felkapta az állát és nagy büszkén közölte. 
– Totyka vagyok. Éppen fel akarok nőni és viszem magammal a szeretetet. 
A farkas, megköszörülte a torkát és kimérten szólt. 
– A szeretet a látványból jön mindenkinek, mert amit a szemével lát, csak azt tudja szeretni. 
A kiskutyának azonnal eszébe jutott a vakond, aki nem is lát, mégis szereti a földet. Érezte, hogy valami itt nem igazán stimmel. De nem akart vitatkozni, nehogy magára haragítsa a farkas-anyót. Ő azonban nem haragudott rá, megszánta az árva kiskutyát, adott neki enni és helyet szorítottak számára az odúban. 
A Nap fénye csiklandozta ébredésre a kiskutyát, és a farkasokat is. Nagyot viháncolva játszottak, majd megreggeliztek, mielőtt Totykát útra eresztették volna. Aztán a farkasok balra, Totyka jobbra vette az irányt. Ment, szaladt, ballagott, bandukolt, poroszkált és futkározott, amíg el nem fáradt. Már eléggé kimerült, mikor útjába került Bumcó, a nagy alvó barnamedve. Ott hortyogott egy tisztás széli fánál, annak az árnyékában elnyúlva, édesdeden. Totyka nem tétovázott egy pillanatra sem, odabújt a medve hosszú-bundás hasa mellé és nyomban elaludt ő is. Ott szunyókáltak együtt szépen, amíg csak Bumcó fel nem ébredt. Ahogy felült, hasa alól kigurult a kiskutya. Az álmos medve csodálkozva nézte a hívatlan alvóvendéget, amint feltápászkodik. Még a szemét is megdörzsölte. 
– Mit akartál te Bumcótól? Bumcó csak aludt itt. Mit cipelgetsz abban a puttonykádban? 
– Te vagy Bumcó? Vau vau! Én meg Totyka vagyok. Megyek felnőni és viszem a szeretetet magammal. Arra vigyázok. 
– Hogy, mi van? – bámult el a medve, még a fejét is megvakarva közben. 
– Szeretet lakik a csomagomban. Az van. 
– Ej, te ostoba Totyka! A szeretet az ízekben van, azt a nyelvével érzi mindenki. Hát, te nem tudtad? Teszek a csomagodba belőle, ha megmutatod. 
A kiskutya, elé emelte a batyucskát, hogy Bumcó belekukkanthasson. El is ámult a medve, csak forgatta a fejét nagy csodálkozással, miközben ő is tett a csomaghoz valamit. Elköszöntek egymástól és ment ki-ki a dolgára. Nagyobbacska lett immár a kiskutya is, és a csomagja is majd szétszakadt, annyira megnőtt. Ahogy haladt a fák között, már keresztbe kasul bejárta az egész erdőt, rátalált egy roskatag viskóra. Lefeküdt a küszöbre és azonnal álomba merült. Nem is tudta mennyit alhatott, amikor felébredve a vadászt látta meg maga előtt. 
– Hé, te! Hallod-e kiskutya! Ébredj! – mondogatta a vadász – jó kis kutya vagy, te biztosan nem bántod az őzeket. Hallod, kutyus? Őzekre vigyázok, kutyuskát találok. 
Mosolygott rá a vadász, ahogy simogatta. 
– Na, te szegény kiskutya! Talán téged keres napok óta az én barátom, Bálint. Azt mondta, egy babszem van nálad kicsi csomagban. Ha van valóban, akkor bizonyosan te leszel, akit keresek az erdőben. 
Totyka előhúzta a csomagot a hasa alól, ahol melengette eddig. 
– Itt van a csomag! A szeretetre vigyázok, ami benne van. Totyka vagyok. 
– Aj, te oktondi Totyka! A szeretet a szívben van, ezt bárki megmondhatja neked! – közölte a vadász és felemelte a kiskutyust. A batyut tenyerére vette és vitte Totykát magával, a gyerekhez. A kiskutya teljesen meg volt zavarodva. Ő szerette a kis csomagot, amire eddig oly nagyon vigyázott. De már nem is tudta hogyan is állunk azzal a szeretettel, amikor észrevette a kisfiút, akit Bálintnak hívtak. Kihajolt a vadász hóna alól, foga közé emelte a csomagot és addig fészkelődött, amíg le nem került a földre a vadász kezéből. Lélekszakadva rohant a fiúcskához, akitől a szeretetcsomagot kapta. A kisfiú csodálkozva ölelte magához a kutyát, ami már nem is volt oly kicsike, simogatta, és nevetett rá. 

– Jaj, de jó, hogy megvagy! Már olyan régen kereslek! Elpusztult az öreg kutyánk, már aznap, mikor találkoztunk. De tudtam, hogy a csomag vigyáz rád és visszahoz téged hozzám. 
És nyúlt a kis batyuért, amit, még ő adott Totykának, mikor elbúcsúzott tőle. S ahogy kibomlott a csomag, egy kagyló hullott ki belőle, amit a harcsa csúsztatott belé. Benne föld a vakondtól, és abból szárba szökkenve a babszem, amit még ő tett a csomagba. A bab már el is tűnt, csupa inda és levél lógott a kagyló felé. Mellette kis tojásból, a bagoly ajándéka, épp kibújt pacsirtafióka eszegette a bábból nőtt pondrókat, amiket a hangyák tettek oda. A farkas virágmagja rügyet bontva csillogott a szarka színes kavicsai között, ami mellett a medve málnája piroslott. 
– Látod, Totyka? Az élet volt a csomagodban – cirógatta Bálint a ragyogó szemű, okos kutya-buksit. A babszemből lett növényt, a kerítés mellé ültették ők együtt. A tojásból kikelt kismadár pedig ott lakott az udvarukban és csodaszólamú dalaival ébresztette őket reggelenként. Totyka okos, nagy kutya lett, hűségesen nézett Bálintra. Nem futkosott már a madarak után sem, de eszébe sem jutott újra kimenni az útra. Viszont nem hiába lett okos nagy kutya, mert mindig volt min elgondolkodnia.