A tükör

A tükör.

A szobában csend és félhomály volt, pedig a redőny nem lett lehúzva éjszakára. Kálmán mégis mélyen aludt. Kimerülten, fáradtan nyújtózott végig az ágyban, és ez volt az első este egy év után, hogy Éva nem jutott eszébe. Miután a gyerekeket is ágyba dugta eszébe villant a tejbegríz, amit már megint leégetett. „Jaj, Évi, te hogy szoktad?” gondolatot követően azonban nem jött újabb öntudatlan kép, ami eszébe hozta volna fájdalmát.

Aludt. S oly mély és hirtelen álommal vonta maga alá ez az akaratlan ösztön, hogy szinte azonnal a színes álom birodalmába zuhant.

Kismadarat tartott a tenyerén és nézte, mosollyal az arcán. Tenyerét felemelve száját a madár csőréhez érintette. Szinte érezte álmában a madár tollainak szagát, s az apró orr lyukaiból távozó párát. Jó volt a pillanat. Szerette. Lassan, mintha lassított felvételen pergő filmet látna, a madár átlépett a másik tenyerére, és megszólalt.

– Mi az, amit nagyon szeretnél? Azt az egyet én neked adom.

Kedves hangocskája volt. Meleg, bársonyos. Mint Éváé. De most nem került elő az álmában Éva. Most először nem. Csak a hangja.

– A tükröket szeretném. A tükröket, hogy azt mutassák, ami a lélekben lakik – felelte ő, és magasra emelte tenyerén a madarat. Apró kis testét megrázva tollászkodott. Piros csíkos fejecskéjét hátraszegve mutatta kék begyét, majd fél lábával megvakarta a szeménél lévő sárga foltot.

– Elviszem az álmod.

És kacagott hegyes csőrén keresztül, szinte látszott apró nyelvecskéje.

Reggel pihenten ébredt. Friss volt, jókedvű, és ezen nagyon csodálkozott. A gyerekekhez óvatosan lopakodva osont, mint már nagyon régen nem. Először Gabeszt cirógatta, majd Marikát.

– Ki szeret engem? – pajkoskodott velük, ahogy öltöztek, majd felemelgetve hol a kisfiút, hol a kislányt, kiszaladt velük a konyhába. Összeölelkezve emelte őket a tükör elé, mielőtt elindultak az óvodába.

– De szépek vagytok! – s mindkettő kapott egy-egy cuppanóst indulás előtt.

Az óvoda kapuján egyedül ment be a két gyerek, Gabesz vitte Marcsuszkát, hogy segítsen neki váltó-cipőzni. Nyáron így mást nem is kell. Ahogy a kislány leült, kicsi bátyja szépen mondta neki. – Légy jó kislány, éjezd jól magad és sokat jáccá'. – elindult a saját csoportja felé, de aztán visszaszaladt kishúgához. Két tenyerébe fogta a csepp kis arcocskát, és finom csókot adott a pisze orrocskára. Mint anya régen...

Saját csoportjába érve szeme sarkából belátott a mosdóba, ahol az óvónéni mosdatta Balázst, az az óvónő, akit ő nagyon nem kedvelt. Ahogy a tükör visszatükrözte arcát, Gabesz halálra rémült. Megkövülten állt egy darabig, majd berohant a csoportba.

Kálmán veszettül nyomta a pedált. Már régen késésben volt a srácok miatt, és nem szeretett volna többet késni. A visszapillantó tükörből rémesebbnél rémesebb arcok meredtek rá, amiről eleinte azt gondolta, hogy képzelgés. De aztán lassított, és figyelni kezdett. Nem, ez egyáltalán nem a fantázia műve. Az ablakon benézve normális, jól fésült ember, a tükörben pedig iszonyat. Ez nem lehet! Ohó! Az emberek lesütött szemmel rohangáltak a járdákon, senki nem nézett a másikra. Néhányan megállva csodálkoztak azokon, akik elhaladtak mellettük, a furcsa viselkedés miatt.

Ugyan, milyen nap van ma? Csak nem péntek 13? Értetlenül pergette agyában a gondolatokat Kálmán, mire beért az irodaházba. Az első emeleten reklám ügynökség volt, jó fél éve. Már hajnalban rengeteg ember nyüzsgött mindig a folyosón, de most csak páran lézengtek. Fura.

Ahogy az irodába belépett, első pillantása a nagy tükröt kereste. Nem volt ott. De vajon miért? Eltört volna? Ellopták? 

Főnökét nem érdekelte a késése, ami úgy meglepte, hogy percekig nem is köszönt. A főnök valami egész mással volt elfoglalva. A nagy irattartószekrény mögül, épp, hogy kikandikált az óriási tükör hátlapjának sarka.

– Mi van főnök? Kíméletlen ma a nárcistákhoz? – mosolyodott el. – Valami van ma a levegőben a tükrök körül.

– Ne vigyorogjon! Az asztalán van két paksaméta, azokkal bíbelődjön ne velem, érti? – vágott vissza a főnök, de kínos fintorát nem tudta már leplezni.

Alig pár nap után mindenki rájött a tükrök titkára.

Az emberek tudatosan kezdték használni úgy, hogy nekik legyen belőle hasznuk. A munkaközvetítők eleve tudták kinek milyen munka való, sőt azt is, milyen kínálható fel. Bizonyos tevékenységekre szinte elég volt az emberek tükörképének látványa...

De hogyan lehet ez? A szentlélek nyilván megvilágítja Istennek az ő bárányait, de a tükrökbe hogyan lehetséges beleszállnia?

Kálmán csak csodálkozott, mennyire kicserélődtek az emberek néhány vállalatnál. Többek között a reklámcégben is, amit ismert. A szép és minden hájjal megkent nők helyett fiatal férfiak várakoztak, és egészen ifjú hölgyek, vagy gyermekek és kutyák. A fiúk külsőre átlagosak voltak, de tükör előtt: ámulat. Nyilván a nőkkel is ez a helyzet – tűnődött el.

A gyerekekkel elég sok gondja volt. Gabesz még akkor is felsírt éjszakánként, amikor Éva velük volt. Miután magukra maradtak, Kálmán tehetetlenül vergődött a problémák között. Az eltelt esztendő csak arra volt jó, hogy megtanulja gondozni kicsinyeit. Saját bánata és hiányérzete szinte hónapokra letaglózta, ám pallérozott elmével tudta, érezte, hogy át kell lépnie rajta. Célszerűen akart foglalkozni sérült lelkű gyermekeivel, de mindig kudarcot vallott. Gabesz szomorú volt, Marcsuszka sokat sírt, vagy az ölébe mászott. Simogatta a göndör fürtöket, vigasztalt és játszott, s valahogy végig se gondolta mi miért van.

Az első este, hogy újra az ágyába szedi őket. Beszélgetnek. Ő mesél. Mit is, mit is meséljen? S elkezdi mondani az álmát.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki nagyon fáradt volt. Amikor elaludt, egy hosszú és fárasztó nap után, csodaálmot látott. Egy kedves picike kis színes madárka szállt a kezére és kacér pillantásokkal illette őt. Az ember a tenyerére léptette a szép kis madarat...

– Apa! Ez az én álmom! – kiáltott fel Gabesz.

– Jól van. Akkor innen mondd tovább te – szólt megadóan Kálmán, és érdeklődő tekintettel nézett rá.

S a gyerek folytatta.

– Pijos csík volt a fején, és a szeme köjül sájga foltok voltak. A bögye kék, a szájnya zöldessájga.

– Tényleg? – kérdezte Kálmán.

– Tényleg – jött a komoly válasz. – És azt monta a madájka, hogy teljesíti egy kívánságát a fájatt embejnek.

– Igen – kacagott az apja. – De honnan tudod te? 

– Mejt az én álmom. Tudod apa? Az enyém. És akkoj az embej aszonta a madájnak, hogy az Edit nénit vigye magával, mejt Gabit mindig bántya.

– Igen? – csodálkozott Kálmán. –Tégedet?

A kis fejecske bólintott, és ragyogó arccal újságolta, hogy megszabadult Edit nevű óvónénijétől, aki őt állandóan büntetésbe rakja, már három éve. Minden nap talált valami kivetnivalót Gabesz viselkedésében, ami okot adott arra, hogy kitoljon vele, megszakítsa elmélyült játékát, vagy elkobozza azt. A jóságos óvodavezető nem bírta a tükörből való látványát tovább.

– Pedig kézzeld apa! Csak egyetlen eccej látta a tüköjben az Edit nénit – lelkendezett. – Nagyon félelmetesen jonda volt ám! Én mutattam meg neki – kuncogta a kis csibész.

S az éjjel nyugodtan telt.

Kálmán azzal a biztos tudattal ment újra munkába, hogy igazán történni már úgyse fog semmi. Az aprónép oviban volt, ő pedig kocsi nélkül ballagott, mert főnöke beadta a lemondását, s az irodát épp nem vezette senki. Nem sietett. Meglepődve látta mekkora sorok állnak a fodrászat előtt, és a kozmetika is teljesen tele lett. Egy, kettő, három is nyílt az utcában, ahol mindig járt. Ezek újak.

Te jó ég! Micsoda konkurencia! – füttyentett. A férfi fodrászok borotváltak, ami elég ritka dolog a mai világban, s amit a fodrászok szívesen ki is hagynának az életükből. A női fodrászatban néhány tükör elfüggönyözve szomorkodott, a többi előtt szabadon ücsörögtek gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek. De csakis a tükörképük. Amint elfordultak, az átlag, vagy az alatti fizimiska bukkant elő hirtelen. Kálmánnak nagyon tetszett az új világ!

– Ez igen! Szabad a vásár! Most kell szétnézni a halpiacon! – s ha már itt járt, beült ő is egy hajvágásra. A fodrászlány gyors mozdulatokkal nyírta, s ő egy pillantással nyugtázta milyen ügyes. Túloldalt a hölgyek várakoztak, és fél szemmel még látta, ahogy egy szép nő helyet foglal a lefüggönyözött tükör előtt.

– Rád bízom magam Gizikém, te úgyis jobban tudod mi áll jól nekem – affektált a kis szőke, és keresztbe rakott lábaival ingázva várta Gizikét.

– Kár, hogy nem a tükröshöz ültél – gondolta Kálmán, de hamar megfeledkezett a nőről, hiszen a sokadalom, már kezdett tömeggé válni. Alig hitte, hogy át képes törni a szorosan állókon, hogy végre az utcára kerüljön újra.

Az irodában nem sok dolga akadt, ezért elhatározta, ma ebéd után hazaviszi a skacokat, legalább együtt töltik a délutánt.

Hiába mentek azonban haza. A ház szinte rengett a fúróktól és vésőgépektől, mintha az egészet akarnák kidönteni a szomszédok.

– Apa. Ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Gabesz.

– Nem tehetünk semmit kicsim – szólt Kálmán. – Mindenkinek joga van szétverni a saját lakásást.

– De nem, apa! Nézd Majcsuszkát! Anya cipőjében és kalapjában táncikál a tüköj előtt folyton.

S valóban, a pici lány hatalmas körömcipőben és óriási piros kalapban illegette magát, néha odébb csoszogva pár métert, hogy messzebbről is csodálhassa az összképet. 

– Ugyan. Csak bohóckodik.

Egy pillanatra bevillant Éva arca és formás lábai... – Viszont sakkozhatnánk, ha már ilyen szép számmal összejöttünk ebben a ricsajban – nevetett és jobbjával megrázta a fa sakkot, és pöttöm lánya elé ugorva csalogatta játszani.

Sakkoztak. Marcsuszka a széles kalapban, Gabesz komoly arccal elmélyülve, Kálmán derűs lélekkel rakosgatta a bábukat. Nem mondhatni, hogy a sakk szabályait betartva lépegettek, de együtt voltak előírás nélkül is.

A ház előtt sistergő robajjal állt meg a sitt-szállító kocsi. Gabesz azonnal felugrott, hiszen ez nagy csodálatot érdemlő esemény ebben a cudar világban! Figyelte, ahogy borítják vedrekből a rengeteg üvegtörmeléket.

– Csak nem Baranyiék bontották el a tükrös fürdőszobájukat?! – álmélkodott Kálmán. – Na, nem csodálom! – vigyorgott kaján mosollyal, de aztán elszégyellte magát.

Nagy csapás lehet ez nekik, hiszen fél éve sincs, amikor dicsekedve rángatták be őt, és minden szomszédot, hogy tiszteletüket tegyék az újdonsült tükörszoba előtt.

– Hiszen én biztos nem találnék be a kádba – jött Kálmán véleménye, amitől eléggé megorrolt rá Baranyiné.

Mivel szórakozásuknak véget vetett a külvilág, csavargásra adták a fejüket, és közelebbről is szétnéztek a sitt-szállító és a szállítandó anyagok között. A délután cukrászdában lepte meg őket, ahol Marcsuszka egészen könyékig csokoládétortás volt, Gabesz pedig az ölébe borította a narancslevet. Kálmán újra a régi, felszabadult kacagással nevetett rajtuk, mígnem ők is kuncogva futkostak hazafelé, hogy bemutassák apjuknak vacsorakészítési tudományukat.

Kálmán már várta az estét. Csendet, békés elgondolkodást remélt, gyerekcsacsogás nélküli elmélyült eszmefuttatást. Annyira szerette volna rendezni a gondolatait, és az eseményeket, amik a tükörváltozás óta történtek vele.

Elébb azonban kiszedte a mosott ruhákat a gépből, és a meglepetéstől elkerekedett a szeme. A kedvenc hófehér inge, ami nyakától keresztbe gombolódik a hasán, na hát az most rózsaszínűvé változott. Nem értette. Csupa fehérneműt rakott be a programba, mi lehet a baj? Éva azt mondta mindig, ami a bőrrel közvetlenül érintkezik, az a fehérnemű kategória. És tessék! Ugyan hol szúrta el?

Marcsuszka piros harisnyanadrágjára gyanakodott.

– Nem baj – ült ki arcára az a sármos mosoly, amitől Éva mindig bizsergést érzett, hogy azonnal hozzábújjon. – Holnap felveszem.

Még benézett a gyerekszobába. Felemelte a szőnyegről Éva kalapját és kezében forgatva az ablak elé állt. A templomból épp kiözönlött a rengeteg ember. Látta ahogy kis csoportokban megállnak és beszélgetnek a hívek. Milyen sokan vannak! Soha nem látott ennyi megérintett lelket. A férfiak nevetve tessékelték a hölgyeket, és öregasszonyokat előre, s egyáltalán. Valami megfogható tartalom töltötte meg a társaság körül az estét.

Csak nézte. Ennyi renegát nem lehet. S mintha a puccos Baranyiné is ott lenne köztük, aki délután olyan kedvesen hajolt le gyerekeihez egy-egy csokoládéval.

Már rég nem járt senki az utcán, de ő még mindig az ablaknál állt, és bámult kifelé. Frissen vágott haját tükrözte az ablak üvege, és pillanatra felrémlett a fodrászlány, ahogy a tükörből az arcába nézett. Megérett benne a fordulat utáni vágy az életében, az egyedüllét örömtelensége, a magára hagyott, árvaságra ítélt sorsának megfordítása. S ahogy nézett ki ablakán, az utcasarkon Éva sziluettjét vélte látni. Egyre közelebb, és közelebb lépkedve kecses járásával, ami folyton megbabonázta. Tudta, hogy nem lehet, mégis látta ahogy megáll az ablaka alatt, felnéz, félhosszú göndör tincseit hátra simítja azzal a derűs nyugalommal az arcán, ami annyira jellemezte őt. És int. Szinte csak az ujjai mozognak, a karja fent mozdulatlan. Éva. Az első nő – jut eszébe amíg nézi a látomás után maradó villanyfény árnyékait.

Sokáig fent volt. Nem, már nem zaklatta fel a gondolat, ami Évára emlékeztette. A hiány változatlanul kongott körülötte, de a gyötrő, kínzó és reménytelen fájdalom nyomában kellemes és kedves emlékek tolultak. Már mosolyogni is képes volt a sötétben, lám; Éva elköszönni jött. Neki más dolga van, s engedi őt is a sajátjára. Valahogy nem is tudni mikor zuhant az álomba. Belesüllyedt, és végtelen mélységű hullámain rezgette érzékeit agyának fura csatája.

Kezére reppent újra a madárka, a szép, pirosfejű, kék begyű kismadár. Most látta, hogy a szárnya valóban zöldessárga. Már tartotta az ujjait neki, lépjen ha úgy akarja. És úgy akarta, s egyik ujjáról ment a másikra, majd átlépett a bal kezére is.

– Visszahoztam az álmod – szólt, és hegyes kis csőrével a háta mögé túrt a tollai közé.

– Ideje volt – mosolyodott el álmában, és csodálta az apró színes tüneményt, ahogy néz rá azzal a mélységes szerető tekintettel.

– Itt maradsz? Velem kéne élned – hízelgett a tollas ajándéknak, sóvárgó buzgalommal.

– Veled? Veletek – kacagott az, aranybarna hangján, és szellőként távozott.

Alig ébredt fel, máris szenzációs ötlete támadt. Micsoda szédületes felismerés!

– Hű, micsoda meglepetés lesz ez a gyerekeknek! 

Ej, hát elébb is eszembe juthatott volna! – korholta magát, és rendíthetetlen nyugalommal robogott Gabesszal és Marcsuszkával az óvodába. Azonnal feltűnt, hogy a visszapillantók épp oly lélektelenül viselkednek, mint ahogy őnekik viselkedniük kell. Ettől nagyot lélegzett, s most vette csak észre, mennyire nyomasztotta az elmúlt napok felfordulása. Az emberek élete gyökeresen megváltozott, hiszen leplezetlen pőreséggel mutatta mindenkinek a valóságot egy tárgy, amit se beperelni, se igazán megsemmisíteni nem lehet. S hogy jönnek a tárgyak ahhoz, hogy meztelenre vetkőztessék az emberek lelkét? De azért nem múlt ez el nyomtalanul. Az emberek úgy kezdtek egymás felé fordulni, ahogy tükreiktől távolodtak. Valahogy jobb az az élő csillogó szempár tükörnek, amit a másik ember mutat. Mert valamit kell mutatni a rosszak felé is, ami jó, a gonosz gondolatokkal küszködőknek is, ami kedves. Szépnek láttatni a másikat, úgy szépnek lenni. Jó mélyen eltöprengett, s még azt se tudta később, melyik sarkon tette ki a gyerekeket.

Teljes felelősséggel, és felforgató gondolatokkal határozta el magát, s ahogy berontott a madárkereskedésbe, az minden kétséget kizárt. Rózsaszínűre mosott ingében, fazonra vágott hajjal és kacagó szemmel keresgélt a madarak között, hátha, hátha rátalál arra, amelyiket keresi. Nem talált rá. Már a harmadik üzletet is végig-csodálta, és úgy hitte ezzel fog eltelni az egész napja, amikor másként határozott. Az eladótól csupán azt kérdezte, melyik madár tud beszélni. Tartott is kiselőadást azonnal a madarak beszédéről, meg a nyelvek felvágásáról, de egyértelműen a papagájokat jelölte meg.

– Nekem színes kell! – jelentette ki Kálmán. – Egy színes dumást mutasson nekem!

– Elvégre maga is elég színes – ugratta az eladó angolos humorával, és vigyorogva nyújtott kezén egy ara papagájt.

Kálmán egy pillanatra nem talált szavakat. A madár nagy volt, és cseppet se picurka, értelmes, éber tekintetével szinte elvarázsolta őt. A feje piros, a szeme körül sárga folttal, bögye kék és a szárnya zöldessárga. De valami pazar! Feje búbján még piros bóbita is állt. Vagy lapult. Kálmán azonnal beleszeretett a madárba, és szó nélkül számolta le az érte járó nem kevés summát.

– Kalitkát nem visz neki? – kérdezte a madaras ember. – Hol fogja tartani?

– Kalodába zárni ezt a gyönyörűséget? – méltatlankodott, ahogy kezére fűzte újdonsült madara pórázát. Már majdnem beindította az autót, mire észbe kapott és visszarohant az üzletbe. Mégse lehet, hogy ne tudja hölggyel van-e dolga, vagy esetleg egy urat kell tiszteljen madarában?!

Hölggyel volt, s ez újabb örömre ösztönözte. A bőréből majd kiugrott, és szíve szerint azonnal ment volna Marcsuszkáért és Gabeszért.

Mégse odament. Valakivel fontosnak érezte megosztani mostani örömét, és csikorgó fékkel állt meg a kiüresedett fodrászüzlet előtt. Kiszállt, kezén ült a madár, majd belépett az üzletbe. A lány csillanó örömmel fordult felé.

– Struccot nem vállalok! – nevette és gyönyörködő óhajjal nézte a pompás madarat.

– Ez nem strucc, hanem bagoly – mókázott és arcához emelte az érdeklődve figyelő madarat.

– Nekem hozta? – örült a lány. – Nagyon szeretnék vele lakni. Vennék neki sok banánt – s már ugrott a pulthoz, hogy félig rágott kekszét megossza a pazar csodával.

– Lakhat vele, de sajnos hozzánk kell akkor cuccolnia – mosolygott Kálmán. És úgy mosolygott, ahogyan csak Éva látta őt.

– Nem is lenne rózsaszín az inge! 

Az ugratásnak csak nem akart vége szakadni, s Kálmán nagyon rég nem érezte ennyire boldognak magát. Egy másnapra szóló ebéd meghívást azért még megbeszélt a lánnyal, aki szintén az Éva nevet viselte. Akkor indult, amikor még a leginkább maradt volna. Rohant gyerekeiért, előre élvezve minden szót amit majd hall.

Az óvodában azonnal összefutott a sok gyerek, övéivel az élen. Nem különben az óvónők és dadusok, akik mind nevettek és hízelegtek madarának.

Alig hitte, hogy ma egyáltalán hazamennek. De eljött a perc, s mikor már mind a kocsiban ültek, és lelkesen csacsogtak a háta mögött, eszébe jutott, hogy ez a madár nem szólt még egy szót se.

Szinte repültek haza. Nem is tudta hogyan, annyira tele volt a lelke ezzel a nappal. A lakásba belépve első pillantásuk önmagukra esett, ahogy négyen együtt lépkednek, s visszaveri képmásukat az üvegajtó. S akkor, akkor megszólalt a madár. Mély hangon de érthetően, tisztán kimondta:

– Tükör