A méregzsák

A méregzsák.

Julikának kistestvére született. Nagyon várták már, és Juli is türelmetlenül toporgott apa mellett a kórházban, hogy végre megláthassa a kisöccsét. Eljött a nagy pillanat és anyuka kisétált, karjában ott pihent az apró emberke, akire annyira vártak már mindahányan. Juli egy picurkát csalódott, mert tudta ugyan, hogy picike lesz a testvére és azt is, hogy beszélni sem tud még sokáig. Azt viszont nem gondolta, hogy ennyire nagyon picurka lesz és azt sem, hogy anyuka még napokig nem lehet otthon vele. Megcirógatta a baba aprócska kezecskéjét és inkább megfogta apa kezét, aki boldog örömmel kapta őt az ölébe.

– Na gyere, menjünk haza Julika! Hagyjuk anyát pihenni az öcséddel.

Juli mérges volt. Ő nem akarta anyát ott hagyni és azt sem bánta volna, hogy ha a baba ott marad egyedül, csak együtt lehetne az anyukájával. Dacosan feszítette ki magát apja karjaiból és egyedül indult a lépcsők felé. Otthon sem volt másként. A babáit földhöz vágta, enni nem akart és semmi nem tetszett neki. Apa nem bírta nézni, mennyire megviseli a változás és az, hogy anyuka mosolya ennyire hiányzik Julinak.

– Figyelj csak Juli! Látom nagyon mérges vagy. Itt van egy lufi. Addig fújjad kislányom, amíg csak érzed milyen nagyon dühös vagy a világra. Ez a lufi lesz a méregzsák. Mit szólsz?

– Belefújjam a mérgemet a lufiba? – kapta fel a fejét Julika.

– Igen. Így is mondhatjuk. Ha kifújtad magad, bekötöm a lufit, aztán ha újra mérges leszel, megint fújsz bele.

Így is lett. Julinak tetszett az ötlet, sokat fújt a lufiba, de az nem nőtt nagyot még, amikor nevetve átadta apának, hogy bekösse a mérgét, el ne szökjön. Nem is kellett a lufi addig, amíg anyuka haza nem érkezett a kisbabával. Juli azonnal anyuka ölébe akart mászni, de jaj! Épp etetni kellett a picit és anya azt kérte, hogy most apával legyen.

Szaladt is Juli a lufiért és fújta, fújta, ameddig csak bírta szuflával. Közben apuka megkínálta őt Túró-Rudival, amit nagyon szeret Juli és egyszerre elpárolgott a mérge és apa újra bekötötte a lufit.

Eltelt három nap, mire hatalmasra nőtt a lufi, de hát minden kötözésnél elszállt belőle jó sok adag méreg. Mire a bébi egy hónapos lett, Juli már megszokta azt a rendet, ami kisöccse miatt kialakult és egyre többször segített anyának pelenkát cserélni, cumit mosni, teát készíteni és a pici fiúval is beszélgetni. Igaz, csak ő beszélt, mert a bébi csak nézte őt, és néha-néha még rá is mosolygott, aminek Julika nagyon örült. Már napok óta nem kellett mérget fújni a lufiba, amikor megérkeztek a vendégek. Nagy hanggal tódultak be az ajtón, Julinak épp, hogy csak köszöntek és mindenkit csak a kisbaba érdekelt. Mintha Juli nem is létezne, és ő pont úgy is érezte magát. Megfogta apja kezét és húzta a szobájába magával.

– Fogadjunk, mérges vagy Juli – szólt az apukája.

– Igen. És most tele fújom a lufit, az biztos – felelte a kislány és fújta a lufit rendületlenül. Addig fújta, amíg aztán az nagy hanggal ki nem durrant. Juli meg is ijedt kicsit és a vendégek is mind benéztek hozzá, hogy, mi történhetett ott.

– Látod, Julikám, így járt a méregzsák. Addig töltekezett a sok dühösséggel, mérgességgel, amíg ki nem pukkadt. Remélem, te nem leszel soha olyan pukkancs, hogy mások miatt teleszívod magad méreggel. Hiszen okos vagy és tudod pontosan, hogy akkor is szeretünk téged, ha nem vagy velünk. Meg akkor is, ha a testvérkédet kell gondozni, hiszen te is látod, mennyire védtelen és pici még.

– Meg akkor is, ha mérges vagyok – kacagott Juli és vidáman vitte a ronggyá szakadt méregzsákját a szemétbe.