Rossz napom

Rossz napom.

Az úgy volt, hogy mikor az óra csörgött, hát akkor épp nem az a langyos kellemes és nyugodt melegség járta át didergő tagjaimat, mint egyéb reggeleken. Összekuporodva húztam magamra párom takaróját is, és elképzeltem megfagyott lábam, ahogy kiteszem a takaró alól; ráállok és összekarcolom jeges körmeimmel a parkettát. S ha ez nem riasztana vissza a felkeléstől, akkor szívem bizonyosan dermedten fagy meg két dobbanás között, bennem rekesztve a légvétel igényét végleg. S bizonyára jeges darabjaim úgy törnek millió darabra esésem következtében, hogy pattanó, fagyott részeim lekarmolják a falról parafa tapétánkat, s mély árkokat vájnak a szekrényeken.

Ezekkel a gondolatokkal csillapítva lelkiismeretemet, szépen beleszenderedtem az újabb szunyókálás első állomásába. Egy darabig... Kisvártatva az órára pillantva rémülten – konstatálva, hogy most kéne indulnom – kipattantam az ágyból, fél métert szánkázva az ágyam előtti szőnyegen, és kétségbeesetten hadonászva az ablakpárkány után kapaszkodóként. No, a végén még igaz lesz, amit képzelegtem – gondoltam rémülten, s mivel a víz levert, beálltam fél percre a zuhany alá. 

Nem kellett volna. A zokni nem akart utána a lábamra mászni, a hátamon kis erecskében gyülekeztek a vízcseppek, s azonnal rátapadt a pólóm. A farmerem gombját nem találva fél lábon ugráltam a cipőmet kutatva, mire nagy nehézségek árán rátaláltam a fémgomb bújtatójára is.

Ahogy kivágódtam a kapun, valami hatalmas zimankó terült végig az arcomon, beletúrva a szemem nyálkahártyájába is, amitől patakokban kezdett folyni a könnyem. " Mi lesz még?" Kérdeztem magamtól hangosan. Még jó, hogy nem volt mellettem senki.:) De azért pompás, hogy nem tudtam a választ, mert bizonyára visszafordulok, ha tudom.

A metró langymeleg fülkéjében újra rám tört az álomkór, s a nagy igyekezetű hessegetésében nem vettem észre, hogy mellettem a nő rosszul van. Két perc nem telt el, s a nadrágom, a cipőm szépen tele lett azzal a répás végtermékkel, amivel az illető megkínált engem. Ó, Utastárs! Mond, mit tehetek érted? Gondoltam gyorsan, de a gondolatot nem folytattam, ahogy végigmértem meggyalázott lábam.

A mozgólépcsőn már persze rám fagyott az anyag, de egyetlen előnye feledtette velem ezt a kellemetlen hibernálást. A szél vitte a szagot is, felmentve ezzel a rohamokban rám törő émelygés alól.

Munkahelyem alagsorában végre berontottam az öltözőbe, ami persze üres volt már. Fűzni kezdtem a cipőmet, s a fűző között megbújó emésztetlen répákat pöckölve gondoltam arra, most kéne hazamennem nyomban. Két öklendezés között kinyitottam a dupla keretes ablakot, mire az irdatlan huzat, arcomba vágott legalább kéthektárnyi avart.

Jól van, gondoltam, Isten megpróbál, hát van ez így...

Munkahelyemen végig az a nyomasztó gondolat kísértett, hogy az összes degeneráltnak velem van ma kapcsolata, amitől kissé rezignáltan vettem tudomásul, hogy az idő nem halad. Végre elérkezett az ebédidő, ami minimum fél órás felmentés a munka alól. Nosza! Irány az étterem. Hamar lelohadt a lelkesedésem, mert az ebéd rántott leves volt, és nem akarom elhinni! Répafőzelék!

A délután már könnyebben telt, de csakis azért, mert a délutánok mindig gyorsabban telnek. Végszóra érek a gyerekért, a boltban viszont nincs már kenyér, mehetek újra visszafelé. Szép ez a nap, tényleg! 

Otthon már a fellélegzés előtti pillanatokat élem, mikor észreveszem, hogy nyulamnak nincsen tápja. Te jó ég! Mehetek ki a zöldségesbe...répáért.

Hazaérve lerogyok a konyhában, és remegő hangon mesélve lányomnak a velem történteket, ő azt mondja:

– De, tudod anya, én téged akkor is a világon a legjobban szeretlek!

S a nap folyamán először nyugodott meg háborgó lelkem, lányom csókjain.