A helikopter

A helikopter.

A Nap már békében kívánt elvonulni bíborfejével, amikor elindultunk az állomás felé. Zsolt elégedetten dőlt hátra, jóllakott nyugalommal hunyta be szemét, amíg átrobogtunk a sorompó zöld jelzésén a szecsői állomás felé. Egész nap grilleztünk az almafa hűs árnyéka alatt, a húsok magasztos zamatának emlékével az orrunkban és persze a gyomrunkban is. Még mindig meleg volt, a kánikulai hőség hullámokban párolgott fel az aszfalton.

– Van még időd? – kérdeztem a visszapillantón át nézve hátra, hiszen mellettem a lányom ült az anyós ülésen.

– Persze, van. Retúrt vettem induláskor. Még tudunk dumálni tíz percet – válaszolt Zsolt.

– Á, most már nem. Sietek vissza, a tyúkok kint vannak, a kutyák meg bent. Tudod, jobb lenne fordítva.

Halvány mosollyal szállt ki az autóból az állomáson, mi pedig fordultunk azonnal vissza. Alig értünk el a sarokig, amikor megszólalt mellettem a telefon.

– Vedd fel, Mancikám! – kértem, indexelve a balra befordulás szándéka szerint. Fogadta a hívást és a fülemhez tartotta a telefont. Zsolt volt.

– Rég beszéltünk – nevettem fel.

– Na, csak ne kacarásszál, hanem gyere vissza! Fekszik itt a földön egy pasi. Rosszul van, a párja meg hiába kéri, nem segít neki senki.

– És te?

– Nem tudsz jönni? Mindjárt itt a vonatom.

– Jó, megyek – feleltem és már fordultam is vissza, padlógázzal startolva az állomásig, még a sorompóig sem jutva.

– Maradj itt! – kiáltottam hátra a lányomnak, mikor kipattantam és futottam be a pénztárhoz. Zsolt intett, hogy bent van a baj. A kasszánál négyen álltak, mögöttük hanyatt fekve terült el a kövön egy középkorú férfi, felesége pedig könyörögve szaladgált egyiktől a másikig, hogy segítsenek.

Azonnal a férfi fölé hajoltam, nyakán próbáltam kitapintani a pulzust, de nem volt. Kigomboltam az ingét. Hiszen ez az ember nem rosszul van, hanem meghalt. Gondolkodás nélkül letérdeltem mellé és azonnal szívmasszázst kezdtem. Légzés sem volt. A nő egyre csak kiabált.

– Lajos! Hallod? Lajos! Nem halhatsz meg, Lajos! Ébredj fel!

– Inkább számoljon, a fejét emelje az állánál és fújjon be a tizediknél! – lihegtem oda neki. Szót fogadott. Már az ötödik kompressziónál éreztem a reccsenést, biztos voltam benne, hogy eltörtem egy-két bordáját, de nem hagytam abba. Öt perc után már szakadt rólam a víz, csak halványan emlékszem rá, hogy Zsolt köszönt, és elvitte a vonat.

Öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz! – Fújjon!

A nő fújt, én néztem a pulzust. Igen! Igen, van nagyon halvány arithmiás pulzálás, a száj is lilára váltott a fehérből, a légzés megindult.

– Jó, már nem kell fújni többet – szóltam a nőnek és folytattam az ugrálást Lajos mellkasán, azzal a rémes rossz érzéssel, hogy csontját törtem. Még tíz perc eltelt, mire úgy éreztem nyomban leszédülök a férfi mellé és jöhet majd egy kósza ápolónő, mint én, és kezdheti rajtam is majd a gyakorlatozást. Bizonytalan légzés volt egy-két nagyobb légvétel után, és volt szín a férfi arcán, a száján, amikor felálltam és a pénztár ablakához léptem.

– Hívtak már mentőt?

– Igen, már vagy húsz perce.

– Sürgesse meg!

– Lajos! – sikoltott fel újra a nő.

Lajos szinte holt-fehérré vált újra, így kezdhettem az egészet elölről.

– Tíznél fújjon! – figyelmeztettem a hölgyet, aki kétségbeesve tördelte a kezét és Lajos arcát csapkodva akarta életre kelteni őt. Egy nagyot ütöttem öklömmel a szívre, majd vártam két pillanatot. A férfi szeme megrebbent, szája újra színt kapva hörgött. Azonnal nekiláttam és nyomtam, nyomtam kétségbeesve, azon csodálkozva, hogy nem állnak itt az emberek körbe, akiket ha álltak volna, már nyilván megkérek, hogy kicsit váltsanak fel. De nem volt már ott senki. Senki, a pénztároson kívül, aki mélyen behúzódott a fülkéjébe. Már nem is számoltam, csak nyomtam, nyomtam, intve a nőnek, hogy ne fújjon többet. Lajos szája lila volt, lélegzett, de a szíve rögtön megállt, amint abbahagytam a kompressziót. Agyamban már csak az dobolt, hogy mindjárt itt a mentő, mindjárt itt van. Aztán már csak a szó. Mind-járt, mind-járt, mind-járt. Több mint húsz perce tornáztam már szegény Lajoson, mire valóban beléptek piros kezeslábasukban végre, és én szinte lefordulva lihegtem el, hogy kétszer sikerült visszahoznom.

Semmit nem szóltak hozzám, ők is azonnal nekiláttak annak, amit én is tettem addig. Észre sem vettem, hogy lányom átölel és ő nyitja nekem a kocsi ajtaját. Gépiesen szálltam be és gépiesen indítottam az autót, és indultam újra a sorompó felé. Balra fordulva látszott, hogy vörös a jelző, a sorompók leengedve torlaszolják az utat. Megálltunk. Az egy-két perces út menetszele hűtött addig a saját levemben úszkáló hőségtől, de most újra gyöngyözött bőrömön a kimerültség. És akkor, ahogy ott vártunk a „zöldre”, felberregett egy helikopter és körözött át a sínek felett, szállt, repült, zajongott a szecsői állomás felett. Mindketten bámultunk, majd egymásra néztünk és a lányom megszólalt.

– Látod, anya, nélküled most nem a helikopter jött volna – és átölelt.