Iniciálé

Iniciálé.

Zsuzsa utált iskolába járni. Talán, nem is az intézménnyel volt baja, hanem annak monotóniájával, ahogyan zajlik falai között az élet. A felelések izgalma, a tornaórák őrülete, a társak alkalmankénti idétlenkedése megfogalmazatlanul bár, de halálosan untatta őt. 
Az egyetlen óra a magyar volt, ami élvezettel töltötte el, az is leginkább a tanárnő miatt. Rajongó szeretettel vette körül a tanárnőt. Büki Edit az egyetlen olyan meleg hangú és kedves pedagógus volt az iskolában, aki a saját személyiségéből is adni tudott. Soha nem dorgált, csak a dicsérettel volt bőkezű, még akkor is, ha tehetségtelen, vagy lusta tanítványa elégtelenre teljesített.
– Majd legközelebb menni fog – biztatott ilyenkor mosolyogva és megsimította a lurkó fejét. Kissé telt, és alacsony termetével, kontyba tűzött barna hajával, kék szemével, megnyugtató jelenség a padsorok között. Zsuzsi alig várta, hogy újabb dicsérettel gazdagodjon az óráin és mindent elkövetett, hogy ezt megkapja. Verses köteteket vitt be, amiket otthon olvasott, megtanult mindent, ahogy azt elvárták tőle és beszédében is választékosan fogalmazott, hogy elérje, amit akar. Ma is elérte. Edit néni példaként emelte ki őt az osztály felé, a Dutka Ákos könyv miatt, amit bevitt. 
– Te ezt olvasod? – Nézett rá csodálkozva. – Hiszen ez nem neked való. Nagyon remek kislány vagy Zsuzsa! Két napra elviszem, nagy ritkaság ez ma itthon. 
Zsuzsival madarat lehetett volna fogatni, örömmámorban úszva tartott hazafelé. Alig ért be a lakásba, ami egy földszintes, udvari ház hatodik lakása, amikor felhangzott a jól ismert, szomszédból jövő hang. 
– Zsu-zsi! Zsu-zsi-ka! Három-négy kislány állt a kerítés mellett, pontosan az ő lakásukkal szemben és hívták őt játszani. Ha nem ment, újra nekiláttak kis szünet után. 
– Zsu-zsíííííííííí! Zsu-zsi-ka! – skandálták. Már kis lukat is téptek a drótkerítés fonatán, épp csak akkorkát, hogy Zsuzsi átférjen, ne kelljen az utcára kimennie és csöngetnie a szép, kétszintes, piros társasház kapuján, ne kelljen arra várakozniuk, hogy beengedje őt valaki. Alulról fejtették ki asodronyt, hogy aztán visszahajtva ne látszódjon a rés, ami átengedhette Zsuzsit. 
Már húsz perce ment a rigmus, már a vén, rusnya szájú Bözsi néni is kiordított rájuk, hogy hagyják már abba a zsuzsizást, mire kiment. Tavasz végi, nyárt idéző meleg szellő borzolta a virágok szirmait a szomszédban, előttük lengett a hintaágy, amin oly szívesen énekeltek a lányok, ha együtt hintáztak. 

– Sziasztok! – Üdvözölte a kislányokat, akik akkorák voltak, mint ő. Tizenegy évesek. Két szőke fruska, Éva, meg Kriszta és a barna hajú Mónika. 
– Gyere át! – Hívták mind a hárman. – Hintázzunk! Meg minden. 
– Most nem lehet. Anyukám nincs itthon. 
– Akkor úgyse tudja meg. Gyere át Zsuzsííí! Lemegyünk a pincébe. 
Ennek nem tudott ellenállni. A pince kincsei csalogató vágyálmai netovábbja volt, ahol mindenféle régi rokkák és játékok, könyvek és lomok lapultak. Gyakran játszottak ott, és gyakran zavarták ki őket onnan, hiszen tiltott helynek számított. 
– Rendben. Mindjárt jövök, csak bezárom az ajtót. 
Átbújt a kerítésen, kikerülte a virágzó bokrokat, s máris a hintaágy előtt állhatott. 
– De jó, hogy itt vagy! – Örültek. 
– Na, jó, picit hintázzunk, aztán irány a pince! – Somolygott Zsuzsi és máris felpattantak a hintára, majd kornyikálva énekelgették az iskolában tanult népdalokat. Három nóta után megunták és pisszegve haladtak a pince felé. 
– Be van zárva a pince – fedezte fel Kriszta. 
– Az egyik pinceablak mindig nyitva van – szólt Mónika – anyukám nyitja ki, nehogy bedohosodjanak a könyvek. 
– Szuper! Keressük meg! A ház alján körbe futottak a pinceablakok. Néhányon még rács is volt, talán a macskák miatt.
– Lehet, hogy majd rácsos lesz nyitva – találgatott Zsuzsi. Ám nem az volt. Egy rács nélküli ablakot találtak, pontosan az utca felőli oldalon. Ha jártak volna emberek a ház előtt, azonnal lebuktak volna, hogy éppen szép sorban ereszkednek le az ablakon. Csendesen osontak, szinte lopakodva susogtak a pince félhomályában. Nem is gondoltak rá, hogy a lármás ének után mekkora nagy lett az udvari csend. 
– Nézzétek! Új könyvek – susogott erősebben Zsuzsa – a múltkor ezek még nem voltak itt. Kié lehet? 

A könyv hatalmas volt, fedele bőrből dombornyomású és még két hasonló hevert mellette. Bőrkötése feketén lapult a kislány kezében. Ahogy kinyitotta, az első oldalon csodálatos színes képet fedezett fel, ami a kezdő betű cirádáin ült. Minden kezdőbetű kis képet rejtett, de az első kezdőbetű, a fél könyvet beképesítette. 
Zsuzsa lélegzete elállt egy pillanatra, még sose látott ilyet. S éppen akkor, nyikordult a pince zárjában a kulcs. Gyorsan bedugta a könyvet, a másik kettővel együtt egy lom alá. Papírba, szatyrokba csomagolt cuccok halmai alá. Futott a nyitott ablak felé, hirtelen ugrott fel, kikapaszkodott. Még hallotta, ahogy a három kislányt kiparancsolják a pincéből és büntetésül be küldték őket a házba. 
– Mit képzeltek ti? Mások dolgai között kutatni! Micsoda dolog? Be fogom rácsozni az összes ablakot. Takarodjatok azonnal haza! 
Nem ismerte fel, kinek az apukája lehetett. Gyorsan átszaladt a kerten, majd a bokrok közé guggolt és átmászott a házuk udvarára. Őt nem látta meg senki. Anyja korán hazaért, de máris indult. 
– Nem jövök hamar, Zsuzsi. Ne várj rám. Tanulj, egyél, nézheted addig a tévét.
Egyedül maradt. A könyv, ami a kezébe került, nem hagyta nyugodni. Látnia kell még egyszer. Csak egyszer. Megnézni az összes gyönyörű képet, átlapozni és elolvasni miről szól az a hatalmas csodakönyv. Bizonyosan érdekes, ha már a betűk is képeket mesélnek. 
Besötétedett és a villanyfény árnyai fura képeket vetítettek a falra. Az udvaron Bözsi néni rikácsolva szidta Józsikát, aki a legkisebb fia, majd a szomszédasszonyról ordított mocskos szavakat. Összeszorult a gyomra tőle, ahányszor meghallotta. Aztán csend lett, csupán a villamos zöreje hallatszott. Nagyon későre járt. Zsuzsi hirtelen felállt a televízió elől, azt se tudta mit nézett, és elindult. Az ajtót csendben csukta maga után, be sem zárta. Körülnézett és megindult a kerítés felé. Leguggolt, átmászott és kikerülte a bokrokat. Megállt. A ház ablakain lehúzott redőnyöket látott, ami biztonságtudattal töltötte el. De még meg kell kerülni a házat és az utcafront felől kell lemászni. Csendesen lépkedett, ment előre. Mi van, ha most jön épp haza valaki? Mi van, ha bezárták az ablakot? Az ablak, még mindig nyitva állt. Gyorsan ereszkedett le. Vaksötét volt odalent, semmit nem látott. A szíve vadul kalapált. Dibb-dobb, dibb-dobb, dibb-dobb. Csak ne jöjjön senki! Szeme megszokta a fénytelenséget és halvány körvonalakat már látott. Tudta hova menjen, és mit kutasson. Benyúlt a lomos szatyor alá és kezébe akadt a könyv, amit keresett. Még vadabbul pumpált a kis izomcsomó ott bent a mellkasán. Szaporán szedte a levegőt.

Lassan lépkedve ment, elébb a könyvet tette ki maga előtt, aztán felrugaszkodott. Nem mert szaladni, csak óvatosan, lábujjhegyen járt. Egy kavics sem ugorhatott ki a lába alól, nem sussanhatott össze semmi falevél, salakon járó nesztelenség kísérte végig. A kerítésnél áttette a lyukon, majd ő is átmászott. Aztán eligazította a sodronyt, meg se látszott, hogy bontva van. Onnan már azt a pár métert szaladva futotta haza. Könyv a hóna alatt. Izgatottan nyitotta ki, majd azonnal összecsukta. Édesanyja léptei kopogtak. Fogta, a könyvet betette az iskolatáskájába, majd leült a tévé elé. Erősen izgult. 
– Nahát, te még nem alszol? – Mosolygott anya, amiből azonnal kitalálta, hogy jó kedve van. 
– Nem, nem. Téged vártalak. 
Elfogadta az átölelést, anya megcsókolta és hamar ágyba kerülve kezdődött az éj. 
A reggel valahogy csupa kapkodás lett, rohanó sietség anyával, majd egyedül, az iskola felé. A könyv eszébe sem jutott. Csak anya ölelése simította a lelkét. S a tény, hogy újra irodalom óra lesz. Edit néni mosolyogva jött, mint mindig. S ahogy Zsuzsi megfogta az irodalomkönyvet, eszébe jutott a nagykönyv, amit az éjjel vett magához. Kiemelte, csak, hogy belekukkantson végre. Csak egyszer. 
– Nahát, Zsuzsikám, mit hoztál ma? Ez igen! Mutasd csak! – Hajolt fölé a tanárnő, és felemelte a könyvet. – Te jó ég! Zsuzsi! Ez gyönyörű! Nekem hoztad? 
– Nem, nem. Nem az enyém. Csak megmutatni. Talán… – elbizonytalanodott. – Vissza kell adnom. 
A tanárnőre nézett, szemében a rajongó szeretettel. 
– Akkor csak kölcsön. Jó? Megmutatom a férjemnek. Tudod, ő olyan könyvszakértő. Visszahozom. Rendben? – cirógatta meg a kislány fejét. 
– Nem, nem lehet. 
– No, akkor holnap visszahozom. 
Zsuzsa hirtelen kezdte rosszul érezni magát. Hiszen ma vissza akarta tenni a pince félhomályába, oda, ahonnan elvette. Edit néni azonban óra végén kiviharzott a teremből, a könyvvel együtt. 

Zsuzsi kínos érzésekkel ballagott haza. A szomszéd ház előtt elsétálva, megrökönyödve látta, hogy a tegnapi nyitott ablak, ráccsal van felszerelve. 
Másnap Büki Edit nem ment tanítani. Aztán nem ment a következő héten sem, sőt, még a következő hónapban sem jelentkezett. A hír az volt, hogy veszélyeztetett terhes. Zsuzsi egyre csak várta, várta, hátha mégis megjelenik és legalább a könyvet hozza. Még bele se tudott nézni, ezt fájlalta, de legjobban, hogy nem tudja visszalopni. Eltelt a tanév, kalapot emelt a nyár. A vakáció félelemben telve haladt, unalmas hétköznapokon, amikor hír jött Edit néniről. Irén hozta a hírt, egyik osztálytársa, akivel a közértben találkozott. Az anyukája az iskolában takarított. 
– Képzeld, Zsuzsi – szólt a pénztár előtt – Edit néni meghalt. 
– Tessék? Milyen Edit néni? A Büki? – Képedt el, és hirtelen semmit nem értett. 
– Igen. Nyolc hónapos terhes volt, és beesett a HÉV alá. Képzeld, a férjét elvitték a rendőrök, hogy ő lökte alá. Aztán már elengedték. 
– Az Edit néni? Az Edit néni – mondogatta, miközben könnycsepp gurult az arcán. Másnap, ahogy az iskola felé haladt, látta a fekete zászlót. Ott lobogott az iroda alatt. 
Már nem akarta a könyvet, nem akart semmit. Csak otthon gubbasztott a kanapén. 
– Zsu-zsíííííííííííí! Zsu-zsi-ka! – Hallatszott az udvarról, a skandáló hívogatás. Ötször, tízszer is elénekelték a lányok, még akkor is, amikor Bözsi néni, irdatlan hangon rájuk rikácsolt. 
– Zsu-zsííííííííííííííí! Zsu-zsi-ka! A fene a torkotokba essen bele! Azonnal befejezni az ordibálást odaát! – ripakodott a kislányokra, és még sokáig dohogott ronda szavakkal az udvaron.
Ám Zsuzsi soha többet nem ment át a szomszéd házba játszani.