A csodafiú

A csodafiú.

Mily festői volt az a tél, csillámló hópihék szállingóztak a fázó földre. Egyre vaskosabb, béleltebb bunda, s puha- pihe vánkos takarta be féltőn, óvatosan. Ha jól láttam, tán rá is mosolygott, s még meg is cirógatta.  A tanyán a kedves parasztház kandallójában ripegett- ropogott a tűzifa.  Itt élt, valahol Tokaj környékén egy szorgos, dolgos asszonyka a férjeurával. Volt nekik egy csodálatos, Magor nevű gyermekük. Hogy miért volt csodálatos? Figyeljetek jól, mindjárt elmesélem.

Magor naphosszat üldögélt a sutban a kanapén és olvasott és csak olvasott. Csak akkor emelte fel a fejét, ha szóltak hozzá, vagy segítséget kértek tőle. Ilyenkor letette a könyvét és szorgosan tette a dolgát. Ha kellett jószágot etetett, ganézott, vagy mustot készített, mikor mi volt a teendő. Szájából csak úgy szálltak, sőt repültek az: igen, szívesen, természetesen, köszönöm… szavak. Szerette, tisztelte a környéken mindenki, pont úgy, ahogy ő is másokat.

Történt egyszer, hogy Magor egy csodát álmodott. De nem mondta ám el senkinek, hanem arra gondolt, hogy bizony ő addig meg nem nyugszik, míg az álma be nem teljesül. Elbúcsúzott a szüleitől. Magához vette a tarisznyáját. Beletett három juhtúrós pogácsát és egy kis üveg forrásvizet és útnak eredt. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül. Hol lefelé, hol felfelé vándorolt, de mindegyre csak elfelé. Addig- addig ment, mígnem kitavaszodott. Egyszer csak megérkezett egy meseszép kerthez. Mögötte égig érő hegyek nyújtózkodtak. Azok lábánál sűrű, buja erdő ontotta üde, friss illatát. Benne madárkák énekeltek vidám dalokat. A kertben tarka- barka virágok ontották finom illatukat.

A takaros kis kunyhó előtt egy seprű átt. Magor úgy érezte, mintha csalogatná.

- Adjon, Isten! Gyere, legény! Seperd ki velem légy szíves a kunyhót!

- Adjon, Isten! Nagyon szívesen!- mondta. A legény se volt rest, fiú létére gyönyörűen rendbe tette a belül poros házikót. Hiszen ki mondta azt, hogy ezt csak a lányok tehetik meg? Hát, senki! Csak úgy csillogott- villogott utána! Miután jól végezte dolgát kijött a házból. Előtte csillámló, hűs vízű patak szaladt sebesen tova.  Nagyon csábította a part menti ösvény így végig haladt rajta. Ragyogott a víztükör, ahogy ragyogott a nap is az égen. Csodálatos színekben pompáztak a tavaszi virágok. Cseresznyefa kínálgatta finom, édes, érett gyümölcseit. Magor annyit ehetett belőle, amennyit csak akart.  Jól is lakott vele! Közben rohanó, feszült felnőttek, s gyerekek haladtak el mellette hangos beszélgetéssel.   Nem álltak meg egy percre sem, se cseresznyét szedni, se a szépséges virágokra rácsodálkozni, sem beleszippantani a finom levegőbe. Csak rohantak, mintha űznék őket tova. Azt se vették észre, hogy az elhasznált papírzsebkendőt a kukát ugyan megcélozva, de annak a pereméről le a földre hullajtották a szemetet. Magor szó nélkül felszedte és beledobta a gyűjtőbe. Friss vízben megmosta a kezét és megszedte tarisznyáját kevésbé érett cseresznyével, drága szüleire gondolván. Mire hazaérek a csodával, pont beérik- gondolta és elmosolyodott. Aztán ment tovább. A patak pedig egyre szélesedett, immár folyóvá. Hallgatta a csendet. Elmosolyodott, amikor madárcsivitelést, vagy a tücsökhegedűt hallotta. Megbámulta a lapu alatt megbúvó gombákat, és minden élőt, ami az útjába került. A vízparton egy aprócska csónak várt rá. Úgy érezte, hogy hívogatja.

- Adjon, Isten! Gyere, te legény! Ülj be és elviszlek!

- Adjon, Isten! Rendben és köszönöm! - Miután Magor továbbra is a csodát kereste, nem teketóriázott tovább és beleült a csónakba. Az pedig vitte és vitte egyenest a tengerig. Ott kiszállt belőle. A csónak tovaúszott, ő pedig leült a partra és nézte, nézte a hatalmas tengert.

Gondolatai messze szálltak. Ott búsult, töprengett, hogy hol találhatja meg a csodát, amit álmában látott, amit annyira keresett.

- Ha a tengerre nézek, úgy tűnik számomra, mintha a hullámok szinte elragadnák bánatomat- gondolta. Nézte és nézte az aranyhomokos, napsütötte tengerpartot, amely a még hatalmasabb, végeláthatatlan óceánba torkollott. Bámulta az azúrkék tengert, a fölötte vitorlázó sirályokat, s a szíve csordultig telt. Ekkor feltámadt a szél és felkorbácsolta a hullámokat. Hatalmas volt a víz ereje, amikor a szikláknak csapódott. Félelmetes és egyszerre szépséges is. Ekkor egy erős fuvallatot vélt hallani. Úgy érezte hozzá szól.

- Adjon, Isten, te legény!

- Adjon, Isten!

- Tudom, hogy mit keresel.

- Tényleg?

- Azt, amit keresel, az mind benned és az otthonodban van.

- Ezt nem értem.

- Mire is vágysz? Egy takaros házra, benne a szeretteidre és nyugodt, békés életre. A tudás hozzá pedig ott van a fejedben, hisz amikor csak teheted, olvasol. Csak eddig nem vetted észre, hisz természetes volt a számodra.

- Még nem teljesen értem- motyogta Magor.

- A kenyeret adó földre, melyen az a takaros ház áll, amiben laksz a szeretteiddel. A kert, melyben friss, egészséges konyhakerti növények és jószágok nyújtják a mindennapi betevőt. Valamint a nyugodt, békés élet és a tudás, amiért megdolgoztál az már maga a csoda. Gondolj bele! Világot láttál, hosszú utat tettél meg, tapasztalatokat szereztél. Találkoztál rohanó, feszült emberekkel is, akikben nem volt alázat, s csak magukkal foglalkoztak. Te hallani vélted a seprű, a csónak hangját, még az én hangom is meghallottad, hisz beszélgetünk. Ez már maga a csoda.

- Hm… - hümmögött Magor.

- Szeretnek, tisztelnek, te is szeretsz, tisztelsz. Befogadod, ami jön. Teszel azért, hogy elérd a vágyaid. Tanulsz, hisz olvasol. Tanulsz, hisz dolgozol. Ha hibáztál, azt javítottad, tanultál belőle. Mindenki hibázik, mindenből lehet tanulni. Számodra nincs, nem lehet lehetetlen. Csak tenni kell érte, amit meg is teszel. Te magad is egy csoda vagy! - Magor gondolkodóba merült.

- Azt hiszem már értem. Igen, mindent értek!- kiáltott fel boldogan.

-  Köszönöm neked, hogy utat mutattál, hogy rávilágítottál a csodára, ami itt volt az orrom előtt!

- Nagyon szívesen!- mosolyodott el a szél, aztán pillanatok alatt tovasuhant. Magor pedig bámulta az azúrkék tengert, a fölötte vitorlázó sirályokat, s a szíve csordultig telt. Aztán ahogy telt- múlt az idő, a horizont narancs- vörösben úszott. Olyan gyönyörű volt, hogy nem bírt betelni a látvánnyal, majd egyszer csak lebukott a nap és feljött az égre a hold és a csillagok. Épp búcsúzott a kikelet, amikor Magor útnak indult hazafelé. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül. Hol lefelé, hol felfelé vándorolt, de mindegyre csak elfelé. Addig- addig ment, mígnem beköszöntött a nyár. Egyszer csak megérkezett Tokaj környékére, a már jól ismert, békés tanyához, a kedves parasztházhoz, melynek kandallójában már nem ripegett- ropogott a tűzifa. Nyár volt, perzselő, forró nyár. Magor meglátta a kertben sertepertélő idős szüleit, a szorgos, dolgos asszonykát a férjeurával. Boldogan ölelték meg egymást. A legény elmesélte mi történt vele, mit látott, tapasztalt a hosszú út során.

Odaadta szüleinek a friss, ropogós cseresznyét, ami addigra teljesen beérett, az útközben szedett mezei virágcsokrot, s a tarisznya gombát. Miután jól belakmározott, jószágot etetett, ganézott, vagy mustot készített, mikor mi volt a teendő. Mikor más dolog nem volt, olvasott és csak olvasott.

Magor az óta már talán meg is nősült, talán gyerekei is lettek, ki tudja. Tán még ma is él, ha meg nem halt.