A smaragd lakat

A smaragd lakat.

Karakószörcsögi Kazimír nagyon sokat hallott a sárkányokról. Nagyon szeretett volna meggyőződni arról, hogy tényleg léteznek- e, valamint arra, hogy hol és hogyan élnek. Ekkor eszébe jutott testvérének a múltkori varázslatos utazása.

– Ahá! – csillant fel a szeme. Lement a pincébe, megkereste a ládikát. Poros volt, ütött-kopott, sűrű pókháló szőtte körbe. Hozta a teleszkópos pókhálózót, leszedte vele a dús fonalakat, és letörölgette a ládika tetejét egy ócska ronggyal. Valami ókori felirat volt rajta, s a fémpántot lakat zárta. Megérintette a lakatot, felpattant a zár és kinyílt a ládika. A ládikából kivette a varázsköpenyt. Lehajtotta a láda tetejét, rátette a fémpántot. - Nem fogja senki se észrevenni, ha elmegyek, mert estére visszatérek. A hátizsákomba tettem a használt mobiltelefonomat, majd csinálok vele fényképeket. Tettem még egy kis üveg vizet és egy pár darab sajtos masnit az útra – gondolta magában. Felvette a köpenyt és ha hiszitek, ha nem láthatatlan lett. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a sárkányok földjén. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőbe és hipp-hopp, sitty- sutty már meg is érkezett. - Nézz fel az égre, a kékséges kék felhők fölé, ott terült el a sárkányok birodalma. Hatalmas volt. Se az elejét, se a végét sem lehetett látni. Gyönyörű abszintzöld, néhol krómzöld színű volt a pázsit. Rajtuk megszámlálhatatlanul sok virág nyílt. Finom illatuk kavargott a légben. Még az orromba is. Ettől egy nagyot tüsszentettem: hapci-hapci-hapci!- Fehér, kék, lila, bíbor, vörös, piros, rózsaszín, narancs, barna, fekete és sárga színben pompáztak. A Nap még háromszor fényesebben tündökölt, mint a Földön. Az égen teljes színkavalkádban úsztak a felhők. Eső után, amikor a sugarak áttörtek a cseppeken vörös, narancssárga, sárga, sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék, lila színben tűnt fel a szivárvány. A gyönyörű pázsiton öt palota állt, egymástól mindegyik hétholdnyira.

Az egyfejű sárkány palotáját borostyán futotta be. A háromfejű sárkány palotáján moha virágzott. A hétfejű sárkányén repkény kúszott. A tizenkétfejű sárkány palotáján az aranyos rózsabogarak tömege őrködött éberen és a huszonnégy fejű sárkány palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. Mindegyik palota mellett állt egy gémeskút, körötte szürkemarhákból álló gulya, amit egy pásztor, a sinka kutyájával őrzött, aki ugyancsak munkabíró volt. Ha a pásztor megéhezett, gulyáslevest főzött magának. A maradékot a kutyájának adta. A vasfazík alá árvaganét tett tüzelő gyanánt. Ha elálmosodott, a szabad ég alatt hunyta le a szemét. Karakószörcsögi elővette a mobiltelefonját és csinált vele jó sok fényképet. Békésen, nyugalomban teltek a napok a sárkányok földjén. Mindegyik palotában egy sárkánykirály uralkodott a sárkánykirálynéval. Egyedül a huszonnégy fejű sárkány volt láthatóan magányos. Azaz mégsem, de erről később mesélek. Azt kérdezitek, hogy néztek ki a sárkányok? Testük erőteljes, hosszan megnyúlt, fejük hosszúkás, erőteljes állkapoccsal, benne hatalmas, tűhegyes fogak meredeztek. Mellső lábaik vaskosak, hosszú hátsó lábaikon a lábujjak szaru karmokban végződtek. Testüket pikkelyek fedték. A királynék színe szürkésfekete, a királyoké sötét szürkésbarna volt. A szájukban hosszú villásnyelv ült. A királyok a birodalmukban bölcsen és igazságosan uralkodtak, szerette is őket minden alattvaló, akik takaros kis kertes házakban laktak, mely előtt patak csordogált. A házak mögött pedig kőriserdő burjánzott. Ugyanolyan állatok lakták, mint a mi erdeinket. Az alattvalók, a vazallusok ugyanúgy dolgoztak, mint az emberek a földön. Voltak köztük szabók, varrók, cukrászok, szakácsok, takácsok, suszterek, szövők, fonók, ácsok, lakatosok, kőművesek, kéményseprők és még sorolhatnám. Nagyon szerettek dolgozni, mert az iskolában azt a mesterséget tanulták, amit szerettek, így jókedvvel munkálkodtak. Munka közben néhányan dudorásztak, néhányan beszélgettek. Nagyon szorgalmas, tisztelettudó, illedelmes és alázatos volt mindenki. Éppen ezért a fizetést is annyit kaptak, amennyit megérdemeltek. Gyémántot, aranyat, vagy ezüstöt kaptak. Ládikákban gyűjtötték össze. Ha megéheztek halásztak, vadásztak. Szaglásuk kitűnő volt, így már messziről megérezték a zsákmány szagát. Az áldozataikat, a prédát a családnak adták. Nagyvadat: szarvast, vaddisznót, vagy rovarokat, néha még tojásokat is fogyasztottak. Nagyon szaporák voltak. A nőstény sárkányok az üregekbe akár huszonnégy tojást is leraktak egyszerre, aztán betemették őket. Egészen addig, amíg a kicsik ki nem keltek, a közelben őrködtek.

Na, most akkor térjünk vissza a legidősebb sárkánykirályra, a huszonnégy fejűre, akinek palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. Nagyon magányosan élt. Sehogy se talált magához illő sárkánylányt, mert egy se tetszett neki. Ezért évente elrabolt a Földről három királylányt. De ezt ekkor Karakószörcsögi még nem tudta. Hallgatta a gyönyörű csalogány dalát, csodálta az illatos virágszőnyeget, amely lába előtt terült el, ámulattal nézte a bódító rózsakertet. Olyan volt a sárkánykirály parkja, mint az Édenkert. Képzelhetitek, milyen csodaszép lehetett. Igazán titokzatos volt. Egy tórendszer vette körbe, amelyen keresztül kőből készült híd ívelt át. A köveken járva találta meg Karakószörcsögi a rejtett kincset. Hogy mi volt az? Hát a gyönyörű hangon zengő madárdal, a fákon a lomblevelek takarásában. Hatalmas lombhullató mamutfenyő nyújtózkodott egyre magasabbra és magasabbra. Virágba borult az elragadó magnólia, káprázatosan nézett ki a páfrányfenyő. A csüngő ágú japánakác és a messze földön híres cseresznyefa szépsége lenyűgözte Karakószörcsögit. A tó felszínén tündérrózsák lebegtek, a vízparton bambuszok látványa varázsolta el. Olyan volt, mint a Japánkert.  A leveleken békák adtak szerenádot. Ott ült Karakószörcsögi, és hallgatta őket a sárkánykirály kertjében a padon a láthatatlan köpönyegében. Számára ez is kincs volt, ráadásul felbecsülhetetlen értékű. Elővette a mobiltelefonját és ismét csinált vele jó sok fényképet. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy királylány jő vele szembe. Karakószörcsögi körül nézett, de nem látott sem vele, sem a közelében senkit. Hogy meg ne ijessze óvatosan levette a köpenyét. A királylány ekkor észrevette őt. Odaült mellé a padra és beszélgetni kezdtek. Elmondta a lány, hogy egy hatalmas huszonnégy fejű sárkány tartja őt és a testvéreit fogságban. Évente kedvtelésből rabol el a Föld bolygóról királylányokat, legutóbb a testvéreit. Mindegyiket egy óriási koboldházba zárta és az ajtóra egy smaragd lakatot tett. Csak egyedül ő lakott a sárkánnyal a palotában, de ő is bezárva egy szobába. Naponta egyszer jöhet ki a kertbe. A ház, amelyben a testvérei vannak bezárva kőből épült, vörös pala fedte. A lakatot csak egy smaragd kulccsal lehetett kinyitni, ami annak a zöld mambának a nyakában volt, amely minden nap háromszor: reggel, délben és este a palota és a koboldház között csúszott-mászott. - Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Karakószörcsögi. - Hát nem is tudom - mondta a királylány – mert az elrablója palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. - Igen, azt láttam, de valahogy hátha tudok segíteni. Kérlek, hogy törd a fejed rajta. Én is azt fogom tenni. - Rendben van, de most vissza kell mennem. Este  kijövök ide a tóhoz, akkor legyél pontosan itt. Addig hátha eszünkbe jut egy jó ötlet. - Rendben. Itt foglak várni. Karakószörcsögi így is tett. Közben gyönyörködött a számtalan csodában, amit itt látott. Szép volt, nagyon szép volt ez a Föld. Sehol se volt szemét. Nem volt füst, nem voltak gyárak, nem voltak járművek. Mindenki gyalog közlekedett. Volt ugyan szárnyuk, de nem használták. Nem siettek sehova, mégis mindenre jutott idő. A gulya is békésen legelt, nem törődve semmivel. Csak a sinka szaglászta meg néha-néha Karakószörcsögit, de aztán máris futott vissza farkcsóválva.

Közben beesteledett. Elővette a mobiltelefonját és ismét csinált vele jó sok fényképet a naplementéről. Egyszer csak megérkezett a szép lány. Tanakodtak, hogy mi tévők legyenek. Karakószörcsöginek eszébe jutott egy ötlet. A boa már vészesen közel járt a kunyhóhoz. - Itt a lehetőség, most vagy soha! Várj meg itt csöndben, el ne mozdulj! - mondta Karakószörcsögi. Hirtelen letépett a fűből egy toklászt, felvette a köpenyt és láthatatlanná vált. A királylány csöndben ült, még pisszenni se mert. A kezét tördelte és nem mozdult egy csöppet sem. Karakószörcsögi odament a boához. A kígyó nem látta, mert rajta volt a köpeny. Gyorsan bedugta a toklászt a boa orrába. Amíg a boa azzal kínlódott, hogy kiszedje,  fürgén lekapta a nyakáról a kulcsot. Odafutott a koboldkunyhóhoz, kinyitotta a smaragd lakatott, egy pillanatra levette a fejéről a kapucnit és kiszabadította a huszonhárom lányt. Eközben a kígyó próbált megszabadulni a toklásztól. Egyrészt azért, mert rettenetesen csiklandozta, másrészt azért, mert az orrában egyre beljebb és beljebb fúródott. Sehogy se bírta kiszedni. Ez alatt Karakószörcsögi visszavette a kapucnit, a királylányokkal csöndben odasietett a padhoz. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a királylányok otthonában. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedtek a levegőbe és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztek. A lányok boldogan szaladtak oda édesapjukhoz. Ó, de nagy volt az öröm! Jókedvükben ugrálni kezdtek, hol az egyik, hol a másik lábon. Aztán meg tótágast álltak, meg cigánykerekeztek. Még a könnyük is patakzott eközben. Karakószörcsögit királyi lakomával jutalmazták. Nagyon megköszönte a sok-sok finomságot. Karakószörcsögi nagyon kíváncsi volt, hogy az óta mi történhetett a zöld mambával és a sárkánykirállyal, ezért elbúcsúzott. Felvette a köpenyt és újra láthatatlan lett. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a sárkányok földjén. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőben és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkezett. A zöld mamba még mindig ott kínlódott a toklásszal. Tüsszögött tőle: hapci- hapci- hapci- hapci. Véres váladék szivárgott az orrából. A sárkánykirály pont akkor ért oda. Látta, hogy mi történt és rettenetes haragra gerjedt. Méregmirigyével, éktelen dühében beleharapott a boába. Gondolhatod mennyire fájhatott neki! A sok baktérium, ami ebben a mirigyben volt, beszivárgott a kígyó véráramába és vérmérgezést okozva, kegyetlen kínok közt vergődve hamarosan elpusztult. Ekkor a sárkánykirály felfalta. Aztán szaglászni kezdett. Mivel nagyon jó volt a szagérzéke egyre közelebb és közelebb ért Karakószörcsögihez a villás nyelvét nyújtogatva. Már egészen közel ért hozzá úgy négylépésnyire, már három, már csak kettő, már csak egy…. Karakószörcsögi úgy megijedt, hogy alig bírta elmormolni a varázsigét. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp- hopp, sitty-sutty, legyek azon nyomban otthon. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőbe és hipp- hopp, sitty-sutty már meg is érkezett. - Hm…. ez meleg helyzet volt, majdnem pórul jártam. - Senki se vette észre, hogy elment.

A pincében a ládikával, amikor megérintette a lakatot újra csoda történt. Hirtelen vakító fényár sugárzott szerte szét a pincében. Felpattant a zár és kinyílt. A szemét se bírta nyitva tartani, mert majd megvakította a fény, úgyhogy hunyorognia kellett. Aztán eltűnt a fényár és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Beletette a varázslatos dolgot, megköszönte a csodát és lecsukta a fedelét. Mikor ránézett, újra poros volt, ütött- kopott, és a sűrű pókháló körbe szőtte. Gyorsan felszaladt a grádicson, hátizsákját kiürítette. Feltöltötte a képeket a számítógépre és még egyszer végignézte. Este volt már vacsoraidő, hívta az anyukája. Szaladt is fürgén, ahogy csak bírt. Elsőként ért oda. Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta a finomságokat, majd elvégezte az ezt követő szokásos teendőket, ágyba bújtak. Az altató mese után mindenki mély álomba merült. Karakószörcsögi aludt el elsőnek.

Álmában a sárkányok földjén járt……