Táltos Vitéz és a hétfejű sárkány

Táltos Vitéz és a hétfejű sárkány.

Hol volt, hol nem volt, a katángkórón túl, de a sáfrányfüves réten innen, a pillangó formájú orom felett, de a fehér ördögszem formájú felleg alatt, a cédruserdőben.
Oda már a karmos-harcos hárpia se jár! Ahol a sárkányfű is nőtt, ott volt a hétfejű sárkány királysága. Bár igazából senki se tudja, hogy hol, merre, hiszen senki se járt arra. De miért is ment volna? Semmi dolga nem akadhatott ott, ahol tüzet okádó, lángot hányó szörnyeteg él! Itt a földön, a Behemót - tavon túl, de még a Pocakos - hegyen is egy arasszal túl, a Hájpacni erdőben, egy sörhasú kunyhóban élt Táltos Vitéz a szüleivel, bár szegénységben, de boldogságban. Hogy miért hívták táltosnak? Ha hiszitek, hanem azért, mert természetfeletti ereje volt.

Történt egyszer, valamikor, már nem is emlékszem, hogy mikor, de valamikor régen, hogy leszállt a Földre a nehézfejű hétfejű, mert szeretett volna világot látni. Miért hívták nehézfejűnek? Láttátok már a mimetikus, halacska formájú horgászati épületet? Az borzasztó nagy és rettentő nehéz a súlya is! No, most képzeljetek el belőle hetet! Szóval meglátott egy hatalmas, havas hegyet. Lenyűgözte hófödte orma. Bidres-bodros fellegek lebegtek a csúcsa alatt.
- Itt megszállok!- gondolta és így is tett. Aztán lassan narancs- vörösben kezdett lángolni a látóhatár. A fényes Nap a horizont alá zuhant. A nehézfejű hétfejű gondolkodóba esett.
- Talán valami rokonom lakik ott? De vajon ki? Úgy tudtam, hogy én vagyok az utolsó. Csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem egyedül az övé a fajtájából ez a csodaszép világ.
- Ha-hó, hali-hó, van ott valaki? - De nem kapott választ. Lélegzet - visszafojtva figyelte a sok-sok varázslatos színt, amit az a temérdek felhő festett meg festőpalettájával.
- Miért okádsz tüzet? - mennydörögte - de erre se kapott választ.
- Nem hallod? - Kiáltotta egyre dühösebben. Majd megpukkadt mérgében! Már majd megütötte a guta! Egyre jobban emésztette a méreg. Szinte fortyogott a dühtől. Vasvillaszemeket meresztett, aztán pedig lángot hányt mind a hét szája, mind a hét fején. Lángra is kapott emiatt a hegy növényvilága, sőt még saját pikkelyes farka is megperzselődött.
- Beleütött az istennyila! - Ordította ijedten. Még szerencse, hogy nagy volt a hó és hirtelen jött a csapadék, mert amilyen hamar kigyúlt a tűz, olyan hamar el is aludt. Így nem történt nagy baj. Telt-múlt az idő. Jött az éjszaka, a koromsötét, ében éj. Álmos lett, mint a macska. Leragadt mind a tizennégy szeme, mind a hét fején. Húzta a lóbőrt. Ekkor jött arra dirmegve-dörmögve, cimmegve-cammogva egy tenyeres- talpas. Nem tudta ki ez, mi ez. Megszaglászta jobbról, megszaglászta balról, majd továbbment. Aztán jött a reggel. Felébredt az álomszuszék. Gondolta lemegy a hegyről, körül néz a Hájpacni erdőben. Így is tett. Nehézkesen közlekedett a sűrű, buja fák között. Olykor meglebbentette hatalmas szárnyait és a fák fölött vitorlázott vele. Ijedten rebbentek szét a kis dalos madarak. Táltos Vitéz, aki a sörhasú kunyhóban élt szüleivel, felfigyelt a szokatlan zajra. A szülők ijedten pislogtak kifelé az ablakon. Vitéz gyorsan felmászott a fa tetejére, hogy körül nézzen. De abban a pillanatban fölé érkezett a nehézfejű hétfejű, aki a szárnyaival akkora szelet csapott, hogy a fiút lesodorta a fa tetejéről. Nagyot huppant a földön. – Aúúú-aúúú! Azt hiszem darázsfészekbe nyúltam! Fülig vagyok a csávában! - dünnyögte magában. Nagy nehezen felkászálódott a földről. Csak úgy sajgott a feneke! A sárkány pedig ott állt mellette, s kérdőn nézte.
- Hát te miféle szerzet vagy?
- Ember vagyok. Itt élek a földön, még nyolcmilliárd másikkal.
- Nem félsz tőlem?
- Nem én! - Majd fügét mutatott neki.
- Hát te, hétfejű sárkány, mit keresel itt? Valami rosszban sántikálsz?
- Honnan tudod a nevem? – Hüledezett.
- Azt hittem, hogy ez csak mese, sokat olvastam, hallottam rólad könyvekből és valóságban nem is létezel!
- De létezem. Itt állok előtted. Világot látni jöttem, és nem sántikálok, hanem lépkedek, vagy repülök. A mitológiai világból jöttem, a cédruserdőből. Itt a Földön nem én vagyok az egyetlen. Ma már kihaltak ősi rokonaim a dinoszauruszok. Viszont Komodó- szigetén él a varánusz, számos más helyen pedig apró rokonaim, a gyíkok, gekkók élnek.
- Igen, tudom. - Ekkor a sárkánynak elkezdett korogni-morogni a gyomra. De annyira, hogy beleremegett, még a föld is: krr-brr, krr- brr.
- Hát ez meg mi? – Táltos ámulva, tátott szájjal hallgatta.
- Tudsz nekem valami harapni valót adni?
- De mit adjak neked? Akkora böhöm vagy, ráadásul hét szád is, mi meg szegények vagyunk, mint a templom egere. Ám itt van a közelben egy kristályvízű tó, fogjál benne magadnak halat, vagy vadássz az erdőben vadakat.
- Jól van!- állt rá a sárkány. Sikerült is telerakni a bendőjét. Bár nem volt könnyű becserkelni őket a sűrűben. Olykor forgott, mint ürge a madzagon, vagy beakadt a fák közé, mint légy a pókhálóba. De végül felfalt egy halat, egy nyulat, egy őzet, egy szavast, egy vaddisznót, desszertnek pedig kis madarakat. Előtte mindegyikkel beszédbe elegyedett.
- Ki vagy te?
- Vaddisznó vagyok.
- Sárkány vagyok.
- Miért jöttél?
- Bolondnak ne köss mindent az orrára!- gondolta. - Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta.
- Ki vagy te?
- Szarvas vagyok.
- Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta.
- Ki vagy te?
- Őzike vagyok.
- Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta.
- Ki vagy te?
- Nyuszi vagyok.
- Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta. Elérkezett a tóhoz. Színes halacskák ficánkoltak benne. Az egyiket megszólította.
- Ki vagy te?
- Halacska vagyok.
- Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta, aztán visszament táltoshoz, aki a sörhasú kunyhónál várta. Alighogy odaért nagyon megfájdult a gyomra. Csak úgy szörfölt, görcsölt odabent, mintha nagy, csihi-puhi lett volna.
- Megfeküdte a gyomromat!- nyöszörögte. Azt hiszem, inkább hazamegyek. De sajnos nem tudom, hogy jutok fel oda. Nem emlékszem, hogy jutottam le.
- Segítsek?
- Igen, az nagyon jó lenne! Gyönyörű a Te világod, de nekem mégis csak jobb otthon! - Táltos Vitéz ekkor elköszönt tőle, jó utat kívánt neki és fújt egy hatalmasat. De akkorát, hogy hatalmas örvény kerekedett. Kevergett-kavargott, firgett-forgott, aztán egyszer csak szétoszlott az örvény és a nehézfejű hétfejű ott volt, a katángkórón túl, de a sáfrányfüves réten innen, a pillangó formájú orom felett, de a fehér ördögszem formájú felleg alatt, a cédruserdőben. Oda már a karmos-harcos hárpia se jár! Ahol a sárkányfű is nőtt, ott volt az ő királysága.

Ha nem hiszed, járj utána!