A csodálatos játszótér

A csodálatos játszótér.

                Valahol, egy kicsike ország kicsike városának kicsike parkjában állt egy kicsike játszótér. Ezt a játszóteret minden gyerek nagyon szerette, és aki csak egyszer is járt ott, örökké emlékezett erre a helyre.

            Nem volt nagy játszótér, voltak szebbek, nagyobbak, de érdekesebbek nem. Ezt a játszóteret ugyanis varázserő őrizte. Mesélték, hogy régen egy pici bánatos tündérke járt erre, de a játszótéren felvidult, ezért elvarázsolta, hogy innentől kezdve mindenkinek jó kedve legyen ott. Azóta a hinta, ha beleült egy gyerek, magától indult, és repült a levegőbe, a gyerekek nagy örömére. A csúszda, ha már felmásztak rá, óriásira nőtt, így a gyerekek izgalmas kanyarokon és alagutakon csúsztak le. És a homokozó! Az volt a legcsodálatosabb. Valahányszor gyerekek érkeztek a játszótérre, mindig tele lett csodálatos játékokkal, meseszép homokvárakkal, melyek körül igazi vizesárok volt. Mikor a gyerekek hazamentek, a játékok eltűntek, de másnap ismét ott várták a játszani vágyó gyerekeket.

            Történt egyszer, hogy egy új kisfiú érkezett a játszótérre. Nagyon szép kisfiú volt, de nagyon undok is. Senki sem akart játszani vele, mert nem engedte a többieket homokozni, lerombolta mások homokvárait, elfoglalta a hintákat és fellökte a kisebb gyerekeket.

-Megtehetem – mondta büszkén, - mert az apukám a leggazdagabb ember a városban.

De Jóska, mert így hívták az undok kisfiút, nemsokára rájött, hogy nem lesz ez így jó, mert már senki sem játszott vele, nem voltak barátai. Esténként szomorúan feküdt le, és egyre kérte az apukáját, ha olyan gazdag, vegyen neki barátokat.

-Kisfiam – mondta az apukája – barátokat nem lehet vásárolni. Barátokat szeretettel, kedvességgel és megértéssel tudsz szerezni.

Így amikor legközelebb ment a játszótérre Jóska, elhatározta, hogy most kedves lesz a többiekkel. Nagyon elcsodálkozott azonban, hogy így sem játszott vele senki, inkább elszaladtak előle. Hogy is ne szaladtak volna, mikor mindig bántotta őket, most is azt hitték, hogy a játékukat akarja elrontani. Jóska ezen annyira elkeseredett, hogy keservesen sírni kezdett. Még az anyukája sem tudta megvigasztalni.

Meghallotta ezt a sírást a kicsi tündérke, aki régen varázslatossá tette a játszóteret. Ki sír az ő játszóterén, ahol csak nevetni lenne szabad? Körülnézett, és meglátta Jóskát.

-Hát te miért sírsz egy ilyen vidám helyen? – kérdezte tőle meglepődve.

-Hogyne sírnék, amikor nincs egy barátom se, és barátok nélkül még a legklasszabb játszótér is unalmas! – sírta keservesen Jóska.

A kis tündérke elgondolkozott. Igaza van Jóskának, nem egy új játszótérre, hanem barátokra van szüksége a gyerekeknek. Ekkor elszomorodott, hiszen neki sem volt barátja, akár csak Jóskának. Leült a kisfiú mellé, és ő is sírni kezdett.

            A gyerekeknek feltűnt, hogy már ketten sírdogálnak. Odamentek, vigasztalták őket. Mikor már kezdtek megnyugodni, játszani hívták őket. Egészen estig játszottak, amikor mindenki indult haza az anyukájával és az apukájával, de előtte elbúcsúztak egymástól.

-Ez volt életem legszebb napja! – kiáltotta boldogan Jóska.

-Nekem is! – mondta a kis tündérke. – Holnap még több játékot varázsolok ide!

-Nem hiszem, hogy kellene – mondta ekkor egy pici lányka.

-Miért? Nem jók a varázslatos játékaim? – kérdezte csodálkozva a kis tündérke.

-De, nagyon jók, csak ha a barátaiddal játszol, jobban érzed magad egy kicsi szobában, mint a világ legnagyobb játszóházában egyedül.

            Elgondolkozott ezen a kicsi tündérke is, Jóska is. Jóska többé nem volt undok a többi gyerekkel, és nagyon sok barátja lett. A pici tündérke pedig levette a varázslatot a játszótérről, de a gyerekek észre sem vették, vidáman játszottak ezután is.