A kedvenc sütemény

A kedvenc sütemény.

Egyszer, egy esős reggelen üldögélt palotájában az öreg király. Nézte a kövér esőcseppeket, és álmodozott.

Nézte a kertet, melybe egyszer, régen, mint fiatal vándorlegény érkezett, egy másik, messzi országból, hogy elnyerje a királykisasszony kezét és vele a fele királyságot. Ez bizony már régen történt. Azon a kapun jött be táltos paripáján, arra a fára akasztotta tarisznyáját, melyből addigra régen elfogyott a hamuban sült pogácsa…

Hiányzott neki az a pogácsa. Ebben az országban is nagyon finom süteményeket sütöttek a cukrászok, de egyik sem ért fel azokkal a süteményekkel, melyeket édesanyja sütött neki még odahaza. Ahogy ott üldögélt az ablak mellett, és hallgatta, amit fiai és leányai játszanak, egy különös beszélgetés ütötte meg a fülét. A legkisebb fia és a legidősebb leánya vitatkozott:

-Nem is ez a legfinomabb sütemény! – kiabálta méltatlankodva a kicsi herceg.

-De, ez a legkülönlegesebb! – nyelvelt a hercegnő. – Én magam sütöttem, a legritkább fűszerekkel, legfinomabb liszttel, legdrágább hozzávalókkal! Még soha nem sütöttek ilyen finomat!

-Kérdezzük meg apát, ő nagyon okos, ő tudni fogja, hogy ez-e a legfinomabb sütemény – mondta a kicsi herceg, és már szaladt is az édesapjához, az öreg királyhoz egy tányér süteménnyel.

-Ezt kóstold meg, édesapám, és mondd meg, ettél-e már finomabbat, de őszintén – mondta olyan komolyan, amilyen komoly csak egy ötéves fiúcska lehet.

Az öreg király mosolyogva vette el a tányért. Valami nagyon csodálatosra számított, gyerekkorának kedvenc süteményei jelentek meg előtte, de csalódnia kellett. Tényleg nagyon finom, de mintha hiányozna belőle valami. De micsoda?

            Töprengeni kezdett a király. Közeledik a születésnapja, és már nagyon unta azokat az édességeket, melyeket ilyenkor szolgáltak fel. Töprengett egész nap, még éjszaka is, mire elhatározta: kihirdeti az országban, hogy sütemény sütő versenyt rendez. A legfinomabb édességet készítő leányt pedig hozzáadja legidősebb fiához, aki a királyságot örökli.

            Lázban égett az egész ország. Minden leány sütött, mindenki azt akarta, hogy az ő süteménye legyen a legjobb. Gyúrták a tésztát, kavarták, főzték a finomabbnál finomabb krémeket, darálták a diót, olvasztották a csokoládét.

            A verseny napján minden leány megjelent a királyi udvarban a süteményével. A király ekkor így szólt hozzájuk:

-Legyetek üdvözölve! Remélem, nagyon finomat készítettetek. Szeretnélek megkérni titeket, hogy a süteményeket tegyétek le az asztalra, és amíg a segédemmel végigkóstoljuk őket, addig menjetek át az ebédlőbe, egyetek-igyatok. Ha eldöntöttük, melyik a győztes sütemény, szólítani fogunk titeket.

A leányok kimentek az ebédlőbe, míg a király és segédje, vagyis a legkisebb fia megkezdték a kóstolást. Szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb nyalánkságokat kóstolgattak, de egyik sem volt az igazi. Az utolsó tányéron azonban néhány olyan sütemény volt, amihez nem is láttak hasonlót. Nem voltak díszesek, cifrák, hatalmasak, viszont amikor a király beleharapott egybe, könnybe lábadt a szeme. Ez volt a legfinomabb mind közül. Gondolkozni kezdett, mikor is evett már ilyet, hiszen ismerős volt neki, de nem tudott rájönni. Mivel a kicsi hercegnek is ez volt a kedvence, megszületett az eredmény.

            A leányok már-már kezdtek türelmetlenkedni, amikor megjelent a király a kicsi herceggel az oldalán, kezében a győztes süteménnyel. Amikor meglátták, melyik sütemény van a tányéron azt hitték, a király nem találta méltónak arra, hogy megkóstolja, ezért a készítőjét megbünteti, hiszen egyszerű, dísztelen sütemény, hogy is gondolhatta valaki, hogy ezzel versenyezhet? Nagyon meglepődtek azonban, mikor megtudták, hogy ezt a nyertes készítette. De vajon ki lehet az?

            Egy félénk, szerény leány lépett elő, mikor a király megkérdezte, ki készítette ezt. Csodálkozott mindenki, hiszen egyszerűen volt öltözve, nem viselt sem ékszereket, sem drága kendőt.

-Gratulálok, leányom, ez a sütemény a legfinomabb! – mondta boldogan a király. – Kérlek, áruld el a titkát, mert valamikor ettem már hasonlót, de nem emlékszem, mikor és hol.

-Felséges királyom, ez az én kedvenc süteményem. Tudod, én messzi országból érkeztem ide, hogy szolgáló legyek. Gyerekkoromban édesanyám ezt sütötte nekem, ha szomorú voltam. Hiányzott már a hazám, így ezt készítettem el.

-Melyik országból érkeztél, leány? – kérdezte a király.

-A hazám neve Nagymezőország. – válaszolta illedelmesen a leány.

A királynak hirtelen eszébe jutott, honnan volt ismerős a sütemény. Hiszen ő is ebből az országból érkezett ide szerencsét próbálni, és az ő édesanyja is készített ilyet. Örömében megölelte a leányt, és így szólt:

-Hiszen akkor földim vagy! Gratulálok, megnyerted a versenyt! És ti – szólt a többiekhez – tanuljátok meg, hogy a sok díszítés, a különleges hozzávalók és alapanyagok helyett néha a legegyszerűbb édesség a legjobb, és hogy akármilyen habos torta sem érhet fel egy jó hazai hókiflivel – mondta, mert közben eszébe jutott a sütemény neve is.

-Nos, mivel nagyon megörvendeztettél engem, kívánhatsz tőlem valamit. Ha tudom, teljesítem.

-Felséges királyom, én, bár megnyertem a versenyt, mégsem szeretnék a legidősebb fiad felesége lenni.

-Hát akkor mit szeretnél? – kérdezte az öreg király.

-Szeretnék az udvari cukrászod lenni.

Ez az ötlet már a kicsi hercegnek is tetszett, hiszen így bármikor eheti ezt a finom süteményt!

            A király pedig teljesítette a leány kérését, aki azóta is süti az udvarnak a süteményeket.