A csodálatos körtefa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos körtefa. Gyümölcsei csillogtak, villogtak a sötèt èjszakában. Nem csoda, hisz aranyból ès ezüstből voltak. A csodálatos körtefa a Sötètsèg birodalmában állt. Itt èlt a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány ès egy mogorva manó. Jóban volt egymással a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány ès a mogorva manó. Együtt igyekeztek borsot törni az emberek orra alá, hètvègèn pedig együtt kártyáztak. Ès ki nem állhatták a csodálatos körtefát, ami aranyló, ezüstlő gyümölcseivel fènyt lopott otthonos sötèt világukba. De nem tudtak mit tenni, a csodálatos körtefa ott állt már időtlen idők óta a Sötètsèg birodalmában, annak is a kellős közepèn. Hányszor próbálták már kivágni! Fejszèvel, fűrèsszel, szekercèvel. Mindhiába. A csodálatos körtefa gyümölcsei ott csillogtak-villogtak a Sötètsèg birodalmának örökös sötèt èjszakájában, hirdetve, hogy a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány ès a mogorva manó nagy hatalmuk ellenère mèg saját otthonukban sem uralkodhatnak maradèktalanul.
De ami mèg fontosabb: a fa csodálatos gyümölcsèvel segítette azokat az embereket, akik betèvedtek a Sötètsèg birodalmába, vagy akiket egyenesen elraboltak maguknak a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány, vagy a mogorva manó.
Se szeri se száma az ilyen törtèneteknek. Ès valahányszor egy ember visszakerült a csodálatos körtefa segítsègèvel övèihez, a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány, ès a mogorva manó rettenetes haragra gerjedt. A boszorkány hangosan óbègatott, a hètfejű sárkány mind a hèt feje tüzet okádott, a mogorva manó pedig naphosszat morgott ès zsèmbelt ès zsummogott.
Ez törtènt akkor is, amikor a Sötètsèg birodalmából kiszabadult egy fiatal fiú, akit korábban csak úgy hívtak társai, Irigy Imre. Irigy Imre már pici korában is irigy volt. Ha a bátyjának egy kicsivel több kakaó jutott, mint neki, máris megharagudott. Ha az öccse nagyobb fürt szőlőt kapott, igyekezett tőle elvenni. Irigy Imre olyan irigy volt, hogy mèg a húga piros szoknyáját is irigyelte, ès bizony igyekezett bepiszkítani, tönkretenni. Hiába figyelmeztette èdesanyja, hogy ez nem vezet jóra, Irigy Imre nem tudott megváltozni. Mindenki tudta róla, hogy irigy, ezèrt is neveztèk el Irigy Imrènek.
Irigy Imre kèsőbb is folyvást irigykedett. Irigy volt arra, akinek nagyobb háza volt, irigy volt arra, akinek èdesebb gyümölcsöt termettek a fái, mert bár sose kóstolta szomszèdai termèsèt, biztos volt benne, hogy másoknak èdesebbek az almái, körtèi, szilvái. Ès vègül irigy volt arra, akinek szèp, fiatal, hosszúhajú, szèpmosolyú, kedves ès dolgos felesège volt. Neki ugyanis mèg csúnya, púpos és lusta felesèg se jutott, hisz irigysège, rosszindulatúsága miatt mindenki elkerülte, a lányok ès a legènyek egyaránt.
Egyszer aztán, amint sètált a város legszebb utcáján, ès irigyen mèregette a szebbnèl szebb házakat, a szebbnèl szebb házak ablakában a szebbnèl szebb menyecskèket, ès udvaraikban a szebbnèl szebb gyermekeket, ès szívèben egyre erősebb lett az irigysèg, a harag ès a rosszindulat, egyszer csak a Sötètsèg birodalmában találta magát. Nem tudta, hogyan került oda, nem tudhatta, hogy irigysège volt az, ami annyira elhatalmasodott rajta, hogy egy pillanat alatt megragadta, ès szèlvèszkènt repítette a Sötètsèg birodalmába. Ott aztán letette egy görcsös fa tövèbe.
Irigy Imre csak nèzett körbe nagy ijedten, de semmit nem látott, hisz áthatolhatatlan sötètség uralkodott körülötte. Lassan elnyomta az álom, ès amikor felèbredt, megdörzsölte a szemèt, majd kíváncsian kinyitotta, ès megdöbbenve látta, hogy most sem lát semmit, a sötètség nem halványodott egy cseppet sem, míg ő aludt. De nem kellett sokáig gondolkodnia, mi törtènt vele ès hol van, mert elèje toppant a gonosz boszorkány, a hètfejű sárkány ès a mogorva manó. A gonosz boszorkány sivítva kacagott, a hètfejű sárkány mind a hèt feje tüzet okádott, így a felvillanó fènyben megláthatta őket, a mogorva manó pedig kezèt dörzsölgetve azt morogta: vègre lesz, aki felhasogatja nekem a tüzifát.
Irigy Imre szóhoz se jutott a csodálkozástól ès az ijedelemtől. A banya pedig, miután abbahagyta a sivító kacagást, így szólt:
- Üdvözöllek itt, a Sötètsèg birodalmában, ahová irigysèged miatt kerültèl. Mostantól szolgánk leszel. Minden reggel kisepred a házam, begyújtod a kályhám, aztán pedig megfőzöd az ebédem.
- Nálam pedig - dörögte a hètfejű sárkány - te mosod, vasalod gyönyörű zöldszínű ruháimat. Majd meglátod, milyen sok van: van világos- ès sötètzöld, van mohazöld ès penèszzöld, van ragyogó smaragdszín, van zöldkockás ès zöldpettyes, ès mèg sorolhatnám. Mindegyiknek ragyogni kell folttalanul!
- Nálam pedig - szólt vègre a mogorva manó is – a tűzifa hasogatás mellett a padlót ès az ablakot kell sikálnod, ès nèha megmasszíroznod elgèmberedett tagjaimat.
Irigy Imre meglepetten ès kissè ijedten pislogott rájuk. Bizony nem volt kedve se fát hasogatni, se begyújtani, se söprögetni, se főzni, se mosni, se vasalni, sőt ablakot ès padlót sikálni sem. Otthon ezeket mind megcsinálta az èdesanyja. De legjobban a sötètsèg szomorította, hisz ha nem okádott tüzet a hètfejű sárkány, akkor semmit sem látott. Márpedig a sárkány takarèkosan bánt a tűzokádással. Rèszben azèrt, hogy Irigy Imrènek koromsötètben kelljen dolgoznia ès bukdácsolnia, rèszben pedig azèrt, mert ha tüzet okádott, bizony hamar megfájdult a torka. Így hát, mikor a banya, a hètfejű sárkány ès a mogorva manó rárivallt, hogy menjen, kövesse őket, különben a vadállatok martalèka lesz, akkor kènytelen kelletlen botorkált utánuk a szurokfekete sötètben, a fák gyökereiben minduntalan hasra esve. Akkor még nem tudhatta, hogy a Sötétség birodalmában se vadállatok, se szelídek nem élnek…
Ès ezt követően Irigy Imre számára vègtelen lassan teltek a napok, vègtelen lassan teltek a percek. Minden reggel tűzifát hasogatott a mogorva manónak a fekete sötétségben, aztán begyújtott nála. Ez alól csak a hètvège volt kivètel, amikor szabanapja volt, ès akkor a sárkány gyújtott be hatalmas tüzet okádva, hogy a kártyaparti alatt kellemes meleg legyen. Irigy Imre, hètköznapokon, miután fát hasogatott ès begyújtott a mogorva manónál, átbotorkált a banyához, aki akkor mèg az igazak álmát aludta. Ott is begyújtott, aztán a pislákoló fènynèl söprögetett, majd főzött valami finomat. Korábban nem tudott főzni, hisz èdesanyja főztjèt ette, de itt, a Sötètsèg birodalmában azt is megtanulta. Addig próbálgatta a húsokat, zöldsègeket ès a fűszereket összepárosítani, míg lassan lassan tökèlyre fejlesztette főző tudományát. A banya is igen elègedett volt vele, és Irigy Imre maga is örült a sikernek. Hisz korábban semmihez sem èrtett.
Miután a főzèssel vègzett a banyánál, ahol titokban ugyan, de maga is jól lakott, áttapogatózott a hètfejű sárkányhoz. Hamar megtanulta, hol húzódnak a fák gyökerei, így nèhány elesès után már biztonságosan tudott közlekedni az èjjel-nappal egyforma sötètsègben. A sárkánynál pedig sokszor nem is volt sötèt, mert a sárkány, fájós torka ellenère, szívesen okádott tüzet, hogy Irigy Imre megcsodálhassa mosás ès vasalás közben világos- ès sötètzöld, mohazöld ès penèszzöld, ragyogó smaragdszín, zöldkockás ès zöldpettyes, ès mèg sorolhatnám hányfèle gyönyörű ruháit. Irigy Imrènek be kellett látnia, a sárkánynak valóban szèp ruhái voltak, egyik-másikat maga is elfogadta volna. Irigykedett is volna Irigy Imre, de hamarosan azon kapta magát, hogy már nem is olyan irigy.
Unalmas napjai a sárkány ruháinak mosása ès vasalása után azzal teltek, hogy visszatèrt a mogorva manóhoz, a kályhát újra megrakta, majd tisztára sikálta a padlót ès az ablakokat. Ez utóbbinak ugyan nem sok èrtelme volt, mert egy szikra fèny nem sok, annyi se kóborolt odakint, hogy bevilágítson a tiszta ablakon. A banyának ès a sárkánynak nem is volt ablaka, de a mogorva manó túl akart tenni rajtuk, így nála volt ablak, amit most naponta sikálhatott szegèny Irigy Imre. Mire mindezzel kèsz lett, már este lett, amikor meg kellett masszíroznia a mogorva manó elgèmberedett tagjait. Azèrt gèmberedtek el a tagjai, mert nem mozgatta őket. Ès azèrt nem mozgatta, mert ki akarta használni, hogy szolgája, Irigy Imre mindent megcsinál helyette. Tudta ezt Irigy Imre, de azt is tudta, hiába mondaná, a mogorva manó nem hinne neki. Így hát hallgatott, ès miközben dolgozott, hallgatta a mogorva mamó morgását, zsèmbelèsèt zsummogását.
Amikor pedig minden feladatát elvègezte, ès már a manó se talált semmilyen okot, amièrt moroghatna, zsèmbelhetne ès zsummoghatna, akkor kiment a fáskamrába, az volt itt, a Sötètsèg birodalmában az otthona. Lefeküdt a puszta földre, de sokáig nem jött álom a szemère. Örült, hogy elboldogul ebben az új helyzetben, örült, hogy megtanult fát hasogatni, tüzet rakni, finomakat főzni, söprögetni, mosni, vasalni, padlót ès ablakot sikálni, büszke volt, hogy három rabtartóját ki tudja szolgálni, hogy a mogorva manónak nyugodtabbak az èjszakái, ha ő megmasszírozza elgèmberedett tagjait, de a sötètsègnek ès a magánynak nem örült. Haza vágyott a városába édesanyjához és testvéreihez.
Egyik vasárnap, amikor egèsz nap semmi tennivalója nem volt, hisz szabadnapos volt, unatkozva ült a sötèt fáskamrában. A mogorva manóhoz megérkeztek a vendégek, a gonosz boszorkány és a hétfejű sárkány a hétvégi kártyapartira. Irigy Imre már messziről hallotta, hogy a banya rosszkedvűen rikácsol, a hétfejű sárkány mind a hét feje panaszkodik, és bizony a mogorva manó is morogva, zsémbelve, zsummogva köszöntötte őket. Irigy Imre kíváncsian figyelt a fáskamra sötétségéből a hideg földön kuporogva, és a következőket hallotta:

Jaj, jaj, ma nekem kellett begyújtanom és megfőznöm az ebédet. Az még csak hagyján, hogy az ebéd ízetlen lett, mert olyan finomat senki sem tud főzni, mint Irigy Imre, de még az ujjamat is megégettem tűzrakás közben. Felhólyagosodott és szörnyen fáj – sopánkodott a vénség.
Én is pórul jártam ma - tódította a hétfejű sárkány -, legszebbik, smaragdszín ruhámat, melyet ma akartam felvenni, megfogta a meggy. Nem sikerült kimosnom a foltot. Igaz, hogy itt olyan sötét van, hogy senki se látja, de nekem mégsem lehet foltos a ruhám, mert amikor tüzet okádok, akkor bizony látom, hogy legszebbik, smaragdszínű ruhám odalett.
Hát, ami azt illeti, én se jártam jobban – morogta a mogorva manó. A padlósikálásban megfájdult a derekam. És Irigy Imrét ma nem kérhetem meg, hogy masszírozza meg, hisz szabadnapos.

Ahogy meghallotta Irigy Imre rabtartói panaszait, megsajnálta őket. Míg a boszorkány, a hétfejű sárkány és a mogorva manó sopánkodva, panaszkodva elkezdték a kártyapartit, ő csöndben átosont a banya házába, és megfűszerezte az ételt, így majdnem olyan lett, mintha csak ő főzte volna. Utána elment gyógyfüveket keresni, amiből gyógykrémet készített a banya fájós ujjára. Gondosan odakészítette az ágya mellé az éjjeliszekrényre. Ezután átlopakodott a hétfejű sárkány otthonába, megkereste legszebbik, smaragdszín ruháját, és addig áztatgatta, csuszatolgatta kristálytiszta hűs forrásvízzel, míg ki nem jött a folt. Ekkor ki is vasalta, és be is akasztotta a szekrénybe. Végül hazament fáskamrájába, lekuporodott a hideg földre, és várt. Addig várt, míg a sopánkodó-mérgeskedő vendégek el nem köszöntek. Akkor bekopogott a mogorva manó ajtaján, és amikor az csodálkozva kinézett, így szólt:

Hallom, fáj a derekad a padlósikálástól. Gyere, megmasszírozom, hogy jól tudj aludni.

A mogorva manó nem győzött hálálkodni. És miközben Irigy Imre masszírozta a manót, egyszer csak meghallotta a banya elégedett kacagását. – Na, biztosan most kóstolta meg a vacsorát – gondolta Irigy Imre. Kisvártatva a sárkány is kurjantott egyet – Na, biztos most talál rá a tiszta smargdzöld ruhájára – gondolta Irigy Imre. Később még egy halk, de örömteli sóhajt is hallani vélt a boszorkánytanya felől, ami azt jelezte, a banya megtalálta az ujjára való gyógyírt is. És amikor Irigy Imre azt látta, hogy a mogorva manót álomba masszírozta, akkor szép csendben kiment a fáskamrába. Amint ott üldögélt és anyjára gondolt meg testvèreire, szomorúság járta át szívèt. Hiányzott neki az otthona. Egyszer azonban, mintha fèny csillant volna valahol a távolból. Hol előbukkant a kis fèny, hol elbújt.
- Ejha! - dörzsölte meg csodálkozva a szemèt Irigy Imre - csak nem valami kis fèly vibrál a távolban?
De bizony fènyecske volt. Irigy Imre elhatározta, hogy ezt bizony megnèzi. Hisz amióta itt èl a Sötètsèg birodalmában a banyával, a hètfejű sárkánnyal ès a mogorva manóval, azóta mèg egyetlen szikra fènyt se látott, csak ha a sárkány tüzet okádott. Ment, mendegèlt. Nem haladt gyorsan, mert ezt a terepet mèg nem ismerte, így a fák gyökereiben újra meg újra elesett. Ahogy haladt a sötètsègben, egyre több vibráló fènypontocskát látott. Ès ahogy mèg tovább haladt, csilingelő hangot is hallott. Furcsa volt. Hisz a Sötètsèg birodalmából nem csak a fèny hiányzott, hanem a hagok is. A banya rikácsolásán, a sárkány ordításán ès a mogorva manó morgásán kívül itt nem voltak hangok. Nem zizegtek a fák levelei, sőt az is lehet, hogy nem is voltak levelei a fáknak. Nem tudjuk, hisz a fekete sötètben ez nem látszik. Nem voltak csiripelő madarak, se ciripelő tücskök. És nem csörtettek állatok a bozótban. A Sötètsèg birodalmából hiányzott az èlet zaja. A Sötètsèg birodalmában mozdulatlanság ès csend honolt, csak a banya, a sárkány ès a mogorva manó csaptak zajt. Így aztán igen elcsodálkozott Irigy Imre, amikor meghallotta a csilingelő hangokat. Egyre szaporábban szedte a lábát, ès egyre ügyesebben is. Most már nem bukdácsolt a fák gyökerei közt, hanem szinte repült a csilingelő fèny felè. Ès egyszer csak meg is èrkezett. Hová? Hát a csodálatos körtefához, melyen aranyos ès ezüstös gyümölcsök csilingeltek bele az örök nèma èjszakába.
- Csakhogy megèrkeztèl! Már vártalak - szólt a csodálatos körtefa. De mássz fel gyorsan az ágaim közè, hogy el tudjalak bújtatni! A banya, a hètfejű sárkány ès a mogorva manó már a nyomodban vannak.
Irigy Imre nem sokat tètovázott, gyorsan fölmászott a csodálatos körtefa ágai közè, ès a fa máris elbújtatta. Így, amikor a banya, a sárkány ès a manó megèrkeztek, Irigy Imrènek már nyoma sem volt.
- Hová lett? - kèrdezte a banya sápítozva.
- Hová lett- kèrdezte a hètfejű sárkány mind a hèt feje: az egyik követelőzve, a másik mèrgelődve, a harmadik tanácstalanul, a negyedik bosszúsan, az ötödik sèrtődötten, a hatodik ingerülten, ès az utolsó szomorúan.
- Hová lett? - kèrdezte vègül a mogorva manó is zsummogva.
A csodálatos körtefa megrázta magát, mintha csak azt mondta volna: nem tudom. Ès az aranyos-ezüstös gyümölcsei belecsilingeltek a Sötètsèg birodalmának koromfekete, nèma èjszakájába. Így hát a sápítozó banya, a csalódott hètfejű ès a mindig zsèmbes, mogorva manó dolguk vègezetlen hazatèrtek. Míg mentek, hangos volt a mindig néma erdő, mert a boszorkány hangosan óbègatott, a hètfejű sárkány mind a hèt feje tüzet okádott, a mogorva manó pedig morgott ès zsèmbelt ès zsummogott.
- Most már előbújhatsz, de maradj az ágaim közt. Vègy egyet a körtèimből, edd meg, tudom, hogy èhes vagy, aztán aludj az ágaim közt. Másnap meglátod, otthon fogsz èbredni.
Irigy Imre nem győzött hálálkodni.
- Pszt! - szólt a csodálatos körtefa. Ne nekem köszönd! Csak magadnak köszönheted, hogy visszakerülsz èdesanyádhoz és testvéreidhez a szülővárosodba. Irigysèged hozott ide, de irigysèged mára szertefoszlott. Ezèrt tudlak kiszabadítani innen, a Sötètsèg birodalmából.
Irigy Imre (aki ezek szerint már nem is volt irigy), őszintèn csodálkozott:
- Valóban? Biztos, hogy már nem vagyok irigy? Néha magam is úgy éreztem itt a Sötétség birodalmában, hogy nem vagyok az, de nem mertem teljesen elhinni.
- Bizony nem vagy már irigy. Emlèkezz csak vissza, milyen szolgálatkèsz voltál, hogyan gondoskodtál rabtartóidról, èjt nappallá tève dolgoztál rájuk. Nekik adtad az idődet, a tehetsègedet. Pedig nem èrdemeltèk meg, de te ezt sose nèzted. Bizony sokat változtál, ezèrt tudlak az èjszaka folyamán hazarepíteni. Edd meg a körtèt, aztán aludj!
Így is lett. Irigy Imre (aki már persze règ nem volt irigy), megette az aranyos ezüstös körtèt, ès meg kellett állapítania, hogy ilyen zamatos ès èdes körtèt mèg soha nem evett. Sajnálta, hogy nem vihet haza egyet-egyet anyjának ès testvèreinek is.

Aztán kènyelmesen elhelyezkedett egy ágon, ès elaludt. Csodás álma volt aznap èjjel. Itt álltak a csodálatos körtefa alatt ő, ès egy gyönyörű, hosszúhajú, sudár termetű, rózsásarcú leány, ès örök hűsèget esküdtek egymásnak. Imre álmában elmosolyodott, majd nagyot nyújtózkodott ès kinyitotta a szemèt. Hát uramfia, otthon feküdt a saját ágyában, a hajnali napsugár èpp bekacsintott az ablakán. Imre örömmel kipattant az ágyból, hogy elkèszítse èdesanyjának és testvéreinek a reggelit. De amint tèrül-fordul, látja ám, hogy ágya mellett fènyeskedik négy szép körte a csodálatos körtefáról. Szíve megtelt melegsèggel. Hát mègis tud adni belőle anyjának is, testvèreinek is!
Mire èdesanyja ès a testvèrei fölèbredtek, a konyhában már ropogott a tűz, az asztal megterítve a reggelihez, közepèn pedig csillog-villog ès halkan csilingel a négy aranyos ezüstös körte. Lett nagy csodálkozás ès öröm. Összecsókolták egymást mind az öten, ès Imre a reggeli mellett szèp sorjában elmesèlte a kalandjait a vén boszorkánnyal, a hétfejű sárkánnyal és a mogorva manóval.
Az èlet ezután egèsz más lett. Imre már nem irigykedett, hanem helyette mindenkinek segített. Ès mire egyet fordult a föld, Imre menyecskèt is hozott a házhoz. Hosszúhajút, sudártermetűt, rózsásarcút. A következő èvben pedig már gyereksírástól volt hangos a ház. Így èltek boldogan, de Imre sosem felejtette el se a Sötètsèg birodalmát, se a csodálatos körtefát.