Julcsi és Katinka

Julcsi és Katinka.

Julcsi és Katinka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér, Julcsi és Katinka. Jó testvérek voltak, de bizony néha rosszak. Olykor kergetőzve korcsolyáztak a falu végén a megfagyott pocsolyán, olykor önfeledten labdáztak az udvaron, de néha civakodtak a süteményen, és néha elvették egymás játékát. Édesanyjuk gyakran dorgálta őket: ne veszekedjetek, játsszatok szépen! Ha én már nem leszek, egymást kell majd segítenetek. Nem lesz senki más, akire számíthattok.

Később azonban, ahogy nőtt növekedett a két lány, egyre irigyebbek lettek egymásra, különösen Julcsi Katinkára. Julcsi volt a nagyobb, okos, ügyes, szép leánnyá serdült, de Katinka még sokkalta okosabb, még sokkalta ügyesebb, és még sokkalta szebb volt. De erről ő mit sem tudott. Katinka, ha végigsétált az utcán, a fák hajladoztak előtte a gyönyörűségtől, a madarak, örömmel csicseregtek körülötte, az anyák ferde szemmel néztek rá, mert szebb volt a lányaiknál, és okosabb és ügyesebb, a leányok is irigyen pislogtak felé, a fiúk meg titokban követték fától fáig osonva. Hisz Katinkának két fonott copfja a földet seperte, karcsú derekát a könnyű röptű darázs is megirigyelhette volna, mosolya pedig oly édes volt, mint az édes barack. De Katinka erről mit sem tudott. Azt hitte, hogy csúnya, mert irigy nővére, Julcsi folyton így szapulta: jaj, de csúnya vagy. Ha vendég jön, inkább bújj el, meg ne lásson! Még a végén azért nem tudok férjhez menni, mert elijeszted a kérőimet!

Ügyessége azonban napnál is világosabb volt, hisz Katinka olyan takarókat szőtt, melynek fonala a pókhálófonal, az árvalányhaj és a napsugár; színe pedig a tavaszi rügyek zöldje, a  patakok csobogó kékje, a ringó búzamezők sárgája, és arcának üde pírja. És takarói egyben varázstakarók is voltak: aki Katinka takarójával takarózott, mindnek szép álmai voltak, és álmai másnap valóra is váltak. Ezt Katinka nem tudta, se Julcsi, de a faluban ezt suttogták az emberek, és mivel hiszékenyek voltak, egyre többen vettek tőle takarót. Így a faluban egyre több boldog ember élt, akik mind nagyon szerették Katinkát, és meg voltak róla győződve, hogy a takaróknak azért van varázslatos hatása, mert Katinka mindegyikükre szeretettel gondol.

Irigy nővére, Julcsi pedig egyre irigyebb, egyre féltékenyebb lett. Ő ugyanis nem akarta kipróbálni húga takaróját, melyet pókhálófonálból, árvalányhajból és napsugárból szőtt, és mely színei a tavaszi rügyek zöldje, a patakok csobogó kékje, a ringó búzamezők sárgája, és arcának üde pírja. Julcsi csak dúlt-fúlt, majd egy napon egyszerűen kizárta a házból a húgát. Édesanyjuk ekkor már nem élt, így nem tudta megvédeni Katinkát. Katinka szégyenében elbujdosott a közeli erdő mélyébe egy sötét barlangba. Miután három nap és három éjjel sírt megállás nélkül, óvatosan kimerészkedett a barlangból, és azt látta, hogy kicsit kevésbé van sötét, mint mikor ideérkezett. A környező fák mosolyogva hajladoztak, és kínálták neki gyümölcsüket, így lassan ő is elmosolyodott, és megreggelizett. A madarak csicseregtek körülötte, és mivel tudták, hogy Katinka varázstakarókat sző, csőrükben hoztak neki az erdőn túli rétekről árvalányhajat, hogy szőhessen. A pókok később érkeztek, hiába volt nyolc lábuk, így is lassabbak voltak, mint a madarak, akik röpültek, majdnem olyan gyorsan, mint a gondolat. De amikor megérkeztek, készséggel odaadták Katinkának a fonalaikat. A fák, amikor ezt meglátták, oldalt hajtották ágaikat, hogy Katinka a napsugarakhoz is hozzáférhessen. Így Katinka újra elkezdett szőni. Takaróinak színe itt kicsit más volt: a sötét erdő fái sötétzöld levelük színét adták, a kukucskáló rókák bundájuk pirosát, az esőcseppek pedig áttetszőségüket adták Katinka erdei takaróihoz. A takarókat eleinte az erdő állatai használták, akiknek kellemes álmaik másnap megvalósultak, így egyre jobbkedvű lett az erdő. Amikor már mindenkinek volt takarója az erdőn, akkor Katinka magának is készített egyet. Azon az éjjelen, mikor először használta takaróját, nagyon szépet álmodott. Azt álmodta, jön érte egy királyfi, aranyszínű ruhában, elviszi egy ragyogó palotába, feleségül veszi, gyermekeik születnek, és mindet betakargatja saját szövött takaróival.

Másnap aztán elébe toppant egy csapzott ruhájú vándor:

• Üdvözöllek, szép leány! Eltévedtem. Merre van az erdőből kivezető út? – kérdezte.
• Nem tudom, már sok ideje itt lakom, de nem szoktam messzebb sétálni, mint ahol a patak folyik. Az utakat, ha voltak is, benőtte a gaz. Nem tudok neked segíteni, de telepedj le, biztos megéheztél! Erdei gyümölcsökből készített gyümölcssalátával tudlak megkínálni, amit a méhek készítette mézzel édesítek.

Együtt ebédelt tehát a vándor és Katinka. Katinka elmesélte élete történetét, és a vándor is mesélt neki korábbi életéről, meg egy erdőszéli házról, ahol felnőtt. Úgy összemelegedtek, hogy a végén a vándor megkérte Katinka kezét, és a lány boldogan igent mondott. Együtt keresték meg a gazokkal benőtt utat, és egy-kettőre megérkeztek az erdei házhoz, ahol a vándor felnőtt. Gyorsan papot hívtak, a medve és a sün voltak a tanúk, a madarak a zenekar, és örök hűséget esküdtek egymásnak. Másnap aztán, mikor Katinka kinyitotta a szemét, sehol se látta a vándort, akihez előző nap hozzáment feleségül. Helyette ott ült mellette egy királyfi aranyos ruhában, aranykoronával a fején. Katinka ijedten tágra nyitotta a szemét, szorosabbra vonta maga körül a takarót és kérdőn nézett az idegenre. A királyfi elmosolyodott és elkezdett mesélni:

• Én vagyok a vándor, akihez hozzájöttél feleségül, ne ijedj meg. Valójában királyfi vagyok…

Katinka hallgatta, hallgatta, felismerte a királyfi bársonyos hangjában azt az embert, akihez hozzáment, akiről azt hitte, hogy egy egyszerű vándor, aki egy erdőszéli házikóban él. És eszébe jutott az álma is, amit akkor álmodott, mikor először takarózott saját szőttes takarójával.

Amikor pedig a gyönyörű hintón utaztak a királyi palota felé, útjuk elhaladt Katinka szülőháza mellett. Katinka kérte, hadd szálljon kicsit ki. Koronás férje örömmel engedett a kérésnek, és odakísérte feleségét a kertkapuhoz. Katinka lépett be elsőnek. Nővérét ott találta az udvarban, épp babaruhákat teregetett. Mellette gyerekek játszadoztak. Katinka csodálkozva nézett nővérére és a sok gyermekre, és Julcsi is csodálkozva nézett húgára és a koronás idegenre.  Némán egymás nyakába borultak, majd Julcsi pironkodva elmesélte, hogy egyszer, egy nagyon hűvös estén fogta Katinka egyik pókhálóból, árvalányhajból és napsugárban szőtt takaróját, álma gyönyörű volt aznap éjjel, aztán másnap megkérte kezét egy kedves, dolgos favágó, azóta boldogan élnek, csak egyetlen egy dolog hiányzott a boldogságához: Katinka.

• Ma azonban azt álmodtam, szövött takaródba burkolózva, hogy veled is találkozom, újra együtt lehetünk.

Mindezt látva a királyfi boldogan kacsintott sógorára, aki magával hívta a borospincébe, hogy csapra verjenek egy hordót. Aztán lett nagy dínom-dánom, a falu apraját-nagyját meghívták. Julcsi és Katinka azóta is boldogan él, Julcsi a faluvégi kis házban, Katinka a királyi palotában. Katinkának született azóta három fia, nekik is szövött varázstakarót pókfonálból, árvalányhajból és napsugárból, melyek színei a tavaszi rügyek zöldje, a  patakok csobogó kékje, a ringó búzamezők sárgája, és arcának üde pírja, sőt, lassan az ország minden lakójának lesz varázstakarója, amit a királynéjuk készített. Így hát boldogan, békességben él az ország apraja, nagyja.