Palkó és a kavicsai

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, úgy hívták, hogy Palkó. Semmi más vagyona nem volt, mint két szép kavicsa. Egy gömbölyű fehér, és egy lapos fekete. Annak a háznak az udvaráról valók voltak, ahol a gyerekkorát töltötte. Mikor azonban édesanyja és nem sokkal később édesapja is meghalt, Palkó elindult, hogy megismerje a világot. Semmit nem vitt magával, csak ezt a két kavicsot, melyek igen kedvesek voltak számára.

Mikor már három egész napja vándorolt, nagyon elfáradt, így hát letelepedett egy fa tövébe aludni. Másnap korareggel ébredt, és bizony nem akart hinni a szemének, mert ott, ahol tegnap csak a puszta föld volt, ma egy kút állott. Szomjas volt, örömmel hajolt hát a kút fölé, hogy igyék a vizéből. Igen ám, de hirtelen két kavicsa kipottyant ruhája zsebéből, és belecsobbant a kútba és a kút vize elnyelte őket.

Hát most mit tegyek? - vakargatta a fejét tanácstalanul Palkó. – Semmi más emlékem nem maradt a szülői házból, csak ez a két szép kavics.

Mit volt mit tenni, utána ugrott a köveknek. Három napig zuhant, míg elérte a kút mélységes mély fenekét. Kicsit megütötte magát, de gyorsan föltápászkodott, mert olyan gyönyörű virágos réten találta magát, amilyet még soha, sehol nem látott. A virágos rét kellős közepén pedig egy kunyhó állott.

Egy életem, egy halálom, megnézem, ki lakik itt – szólt Palkó. - Talán kapok valami harapnivalót, és talán éjszakára is itt marasztanak. Hisz három napja nem ettem egy falatot sem, és három napja nem aludtam egy hunyást sem.

Ahogy így gondolkodott, valaki így szólt hozzá: - vigyázz kis gazdám! Ez egy elvarázsolt kunyhó. Barátságosnak tűnik, de gonosz boszorkány lakja. Menj inkább tovább. – Igen, igen, magam is csak ezt tanácsolhatom, szólt egy másik hang.

Palkó csodálkozva körülnézett, mert bizony senkit nem látott.

Ki szól hozzám? – kérdezte szemét dörzsölgetve.
Nézz a lábad elé, Palkó! Itt vagyunk, szólt a már ismerős hang.

Palkó a lába elé nézett, és akkor meglátta a kútba ejtett fehér gömbölyű, és lapos fekete kavicsát.

Csak nem ti szóltatok? – kérdezte csodálkozva.
De bizony mi, és jobb lesz, ha ránk hallgatsz. Varázsvilágba érkeztél, a gonosz boszorkány varázsvilágába. Itt minden más, mint odafönn. De ha ránk hallgatsz, nem lesz bántódásod. És most azt tanácsoljuk, ezt a kunyhót a rét kellős közepén, kerüld el messzire.

Palkó megörült a kavicsoknak, amik még tanácsot is adnak, gondosan a zsebébe rejtette őket, de nem hallgatott rájuk, mert éhes is volt, fáradt is volt, és furdalta az oldalát, milyen lehet a gonosz boszorkány. Így hát hosszú léptekkel odament a kunyhóhoz és bekopogtatott. Ekkor azonban hatalmas felhők gyülekeztek, az égen villámok cikáztak, és elkezdett szakadni az eső, de úgy ám, mintha dézsából öntötték volna. Ekkor Palkó még erősebben dörömbölt, szerette volna, ha bebocsátást nyer a házba az égszakadás, földindulás elől. Ekkor azonban hideg szél kapott a hajába és ruhájába, a fák ágai hirtelen deresre váltottak, és nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Palkó reszketett a hidegtől, és még egyszer bezörgetett a kapun, ami most már ki is nyílt. Egy vénséges vén boszorkány állt előtte.

Mit akarsz hát? Hogyan merészeled zavarni nyugalmamat – dörögte olyan hangosan, hogy a közeli ágakról lebukfenceztek a madarak a puha hóba.
Ejnye, öreganyám, de haragosnak tetszik lenni! Talán bizony ezt az égiháborút is magának köszönhetem? Hát tudja meg, hogy én a felső világból érkeztem. Három napja nem ettem egy falást sem, és három napja nem aludtam egy hunyást sem. Valami kis harapnivalót kérnék, meg éji szállást – szólt bátran Palkó.
Kiféle, miféle vagy te, hogy nem rettensz meg vasvillatekintetemtől, és hatalmas erejű hangomtól?
Palkó volnék, elvesztettem gömbölyű fehér és lapos fekete kavicsom. Utánuk ugrottam a kútba. Így kerültem ide. De most már elég a szóból! Ad nekem vacsorát és szállást, vagy folytassam az utamat?
Adok én, adok én – szólt a banya kissé enyhült hangon. Ha már ilyen bátor és derék legény vagy, fiammá fogadlak. Megtanítalak, hogyan kell bánni a szelekkel, viharokkal, és megtanítom, hogyan kell összetörni a szíveket.

Palkó nem vitázott, mert igen éhes volt. Engedelmesen követte a banyát egy barátságos konyhába, ahol megvendégelte mindenféle jóval. Aztán pedig kapott egy tiszta szobát:

Ez a szoba lesz az otthonod – szólt a banya. Aludj, míg kedved tartja!

Aludt is Palkó, ki tudja meddig, egy biztos, egy gyönyörű szép lányról álmodott. Haja arany volt, mint a napsugár, ajka, mint a cseresznye, kacagása pedig úgy csilingelt, mint apró harangocskák. Palkó álmában fogócskázott vele, de nem tudta elkapni. A lány egyszer csak végleg eltűnt egy fa mögött.

Amikor Palkó felébredt, egyre csak a lányra gondolt.

Hát te meg mit bámulsz oly nagyon? – kérdezte az öregasszony, mikor meglátta Palkó merengő tekintetét. Úgy elbambult, hogy még fésülködni is elfelejtett reggeli előtt.
Ne is kérdezze öreganyám! Egy gyönyörűséges lányról álmodtam. Haja arany volt, mint a napsugár, ajka, mint a cseresznye, kacagása pedig úgy csilingelt, mint apró harangocskák. Fogócskáztunk, de nem bírtam elkapni, és egyszer csak végleg eltűnt a szemem elől egy vastag fa törzse mögött. Pedig nekem meg kell találnom azt a lányt. Csakis ő lesz a feleségem, senki más!
Ugyan már! Felejtsd el! Ne rohanj a vesztedbe! Az a lány boldogtalanná fog tenni, ha nem hagysz neki békét.
Honnan tudja azt öreganyám?
Ha meg is vár, és engedi, hogy elkapd, a vesztedet fogja okozni. Higgy nekem! – szólt a banya, és közben fájós derekához kapott.

Hát hogyne fájt volna a banya dereka! De nem csak a dereka fájt, hanem a háta, a feje, és bizony a szíve is. Igen, a boszorkányoknak is van szívük, ha nem volna, talán arra sem volna szükségük, hogy gonoszak legyenek.

Ne beszéljen kend! Megyek és megkeresem. Nincs maradásom – szólt a fiú.

A banya ekkor bebújt titkos kamrájába és törte a fejét, hogyan is akadályozhatná meg, hogy Palkó elmenjen tőle talán örökre. Hisz megszerette ezt a fiút. Fel s alá járkált a kis kamrában, törte a fejét, mikor egyszer csak ajtócsapódást hallott. Ijedten kiszaladt, de már csak Palkó távolodó alakját látta. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Varázsvilágának határába végtelen széles folyót varázsolt. Épp idejében, mert ha egy pillanatot is késik, Palkó már átlépte volna a határt. Így azonban megtorpant, leült egy nagy, lapos kőre és gondolkodóba esett.

Hogyan tudnék átkelni ezen a hatalmas vízen, aminek a túloldalán talán ott vár az aranyhajú, cseresznyeajkú, csilingelő kacagású lány egy vastag fa törzse mögött?

Amint így tépelődött, mocorgást érzett a zsebében. Belenyúlt, és kiderült, hogy a gömbölyű fehér, és a lapos fekete kavics mocorgott. Kivette őket, és így szólt:

Na most segítsetek! Van valami ötletetek, hogyan kelhetnék át ezen a hatalmas vízen az aranyhajú, cseresznyeajkú, csengő kacagású lányhoz?

Ekkor a kavicsok egymáshoz koccantották magukat háromszor, és a széles folyó partjára érkeztek a víz legnagyobb halai. Közülük is a legeslegnagyobb egy óriási cethal volt. A kavicsok őt szólították meg:

Át tudnád-e vinni Palkót a nagy vízen? – kérdezték.
Hát hogyne tudnám. Ülj fel a hátamra. Hosszú, de kényelmes utad lesz.

Palkó megköszönte a legeslegnagyobb cethal segítségét, fogta a kavicsait, gondosan zsebre tette őket, és felmászott a cethal hátára, aki nyomban el is indult vele a túltpartra, ami azonban olyan messze volt, hogy hunyorogva se látszott.

Alig hagyták el a partot, hatalmas vihar kerekedett. Nem volt nehéz kitalálniuk, ezt bizony a banya kavarta föléjük. A szél felkorbácsolta a vizet. Az óriáshullámok átcsaptak Palkó feje fölött, és csaknem lesodorták a cethal hátáról. Hét nap és hét éjjel tartott a vihar, de utána hirtelen elcsendesedett. A felhők elvonultak, a nap újra kisütött, a levegő meg se mozdult, és a cethal sebesen siklott a part felé, ami most már jól látszott. Estére meg is érkeztek.

Megérkeztünk – szólt a cet. – Mássz le a hátamról, tovább már nem tudlak kísérni utadon. Járj szerencsével!

Palkó így is tett. Lemászott a nagy hal hátáról, megköszönte a segítségét és búcsút intett. Tett néhány lépést előre, majd visszafordult, hogy még egy pillantást vessen a nagy vízre és az óriás cetre, de legnagyobb meglepetésére a nagy víznek nyoma sem volt. Helyén hegyek, völgyek váltották egymást, a völgyekben pedig falvak és városok. Palkó meglepődött, értetlenül kémlelte a tájat, majd megrántotta a vállát és folytatta útját az erdők felé. Azt remélte, ott találja valahol, az egyik széles törzsű fa mögött az aranyhajú, cseresznyeajkú lányt, akinek kacagása olyan, mint az apró harangok csengése.

És mi történt eközben a vén banyával? Amikor azt látta, hogy Palkót sem a széles folyó, sem a hétnapos vihar nem állította meg, bánatában pusztító vihart kavart a gyönyörű virágos réten, ahol a kunyhója állt. A fák ágai szomorúan töredeztek le a hatalmas viharban, a banya házikója is összedőlt, és az ijedt állatok mind elköltöztek a rétről, ami korábban gyönyörű és virágos volt, mostanra azonban romos és élettelen lett. Csak egy pici kis tó adhatott volna reményt az arra járó vándornak. A tó a banya könnyeiből keletkezett, és szép lassan apró halacskákkal népesedett be.

És mi történt Palkóval? Minden erdőt bejárt. A tölgyerdőket, és a bükkerdőket a hegyeken, a fűzfaerdőket a vízpartokon. Ha elbizonytalanodott, merre haladjon tovább, segített neki a gömbölyű fehér és a lapos fekete kavics. Egyszer aztán úgy tűnt, a föld összes erdejét bejárta, mégsem akadt a lány nyomára. Ekkor a kavicsok azt kérték, Palkó tegye őket le a földre a többi kavics közé. Palkó, vonakodva bár, de szót fogadott. Letette őket a földre a többi kavics közé. És akkor a kavicsok elkezdtek suttogni:

Nem éreztétek léptét az aranyhajú, cseresznyeajkú lánynak, akinek kacagása úgy csilingel, mint az apró harangok? Nem tudjátok, merre jár? Gazdánk szíve meghasad bánatában, ha nem találja meg.
Szólt egy jelentéktelennek tűnő, szürke kis kavics. Én éreztem bársonyos talpacskáját a hátamon. Bizony hogy erre járt, de az már rég volt. Úgy tudom, északon lakik, a legmagasabb hegy legsötétebb és legsűrűbb fenyőerdejében. De vigyázzatok, ha odamentek, vigyetek meleg ruhát, mert ott bizony nagyon hideg van.

Megörült Palkó, mikor megtudta, mit suttogott a szürke, jelentéktelen kavicska. Saját két kavicsát gondosan zsebébe rejtette, és máris indult északnak. Hosszú út várt rá, de tudta, hogy nincs mitől tartania. Ha megéhezett vagy elfáradt, szolgálatba állt ételért és szállásért, később pedig, ahogy egyre hidegebb tájakon vezetett az útja, meleg ruháért. Így, egy esztendő leforgása alatt el is jutott a világ legmagasabb hegyéhez. Ahogy fölnézett a csúcsára, megfájdult a nyaka. De a csúcsot bizony így sem látta, mert ködbe veszett. Meredeken vezetett az út fölfelé, hamar elfáradt, és ilyenkor mindig megpihent. Néha egy-egy nagyobb madár a nyakába vette, átsegítve a járhatatlan helyeken. Szívesen segítettek a madarak, mert tudták, hogy Palkó útja a Fenyőerdő Úrnőjéhez vezet, akinek nem csak aranyhaja volt, cseresznyeajka és csengő kacagása, hanem arany szíve is. Egész nap az erdő beteg állatait gondozta, gyógyította. Amikor pedig mindezt a madarak elmesélték Palkónak, Palkó szíve csordultig telt szerelemmel. Már alig várta, hogy megtalálja a lányt. Amint ment, mendegélt egyre magasabbra kapaszkodva, érezte, hogy kavicsai megint mocorognak a zsebében. De még mielőtt kivehette volna őket, hogy megkérdezze, mit akarnak mondani, csengő kacagást hallott maga mögött. Szíve gyorsan elkezdett kalapálni az izgalomtól. Megfordult, de bizony nem látott senkit. És a csengő kacagás megint csak mögüle szólt. Megint megfordult, és most sem látott senkit. A kacagás egyre incselkedőbb volt, és mindig máshonnan jött. A fiú már épp bosszús kezdett lenni, mikor egyszer csak előlépett egy vastagtörzsű fenyő mögül az aranyhajú, cseresznyeajkú, csengő kacagású lány, akit akkor látott, mikor a boszorkány vendégül látta.

Már vártalak – szólt a lány elpirulva. – Már akkor vártalak, mikor a kút vizébe belepillantottál.

A lakodalmat nyomban megtartották, ott volt rajta boldog, boldogtalan.

Amikor pedig vége lett a mulatságnak és hazamentek a vendégek, megszólal Palkó:

Szeretném, ha hazajönnél velem. Ahol én lakom, ott is vannak erdők, sűrű, sötét fenyőerdők is. És ott is élnek állatok, akik várják a segítségedet.

Így aztán összeszedelőzködtek, és elindultak visszafele ugyanazon az úton, amin Palkó érkezett. A hegyről lefele a nagyobb madarak a nehéz szakaszokon most is segítették őket. Amikor pedig elérkeztek ahhoz a kavicsos parthoz, ahol a szürke, jelentéktelen kavics élt, a gömbölyű fehér és a lapos fekete kavics, amit még a szülői ház udvarából hozott, elkezdett mocorogni Palkó zsebében.

Mit szeretnétek mondani? - Kérdezte őket Palkó.
Kisgazdám! Most már nem lesz ránk szükséged. Tegyél le minket ide, erre a kavicsos partra, nekünk ez az igazi otthonunk!

Palkó nehéz szívvel, de letette a gömbölyű fehér és a lapos fekete kavicsot a többi közé. Megköszönte, hogy segítették őt kalandos útján, majd búcsút intett nekik. Mikor pedig visszatekintett, már nem is tudta, melyik volt pontosan az ő két kavicsa, mely idáig kísérte.

Palkó és felesége tehát folytatták útjukat. Amikor elérkeztek a Varázsvilág széléhez, bizony nem volt ott víz most sem, csak hegyek, völgyek, és a völgyekben falvak és városok. Mentek, mendegéltek, és egyszer csak találtak egy kutat, ami a fölső világba vezetett.

Nem ide ugrottál be, Palkó? – kérdezte az aranyhajú lány.
Ugyan, dehogy. Meséltem már neked, az egy gyönyörű virágos réten állt, aminek a közepében volt a boszorkány kunyhója. Ez a vidék pedig olyan, mintha hatalmas vihar tette volna tönkre. Életnek nyoma sincs.

De ahogy ezt kimondta Palkó, szörnyű gyanúja támadt. Emlékezett még, a banya mekkora vihart kavart, mikor bekopogtatott hozzá, és még annál is nagyobbat, mikor a Varázsvilágot határoló széles folyón kelt át. Úgy határozott, alaposabban körbejárja ezt a területet. Feleségét leültette egy puha, mohos fatörzsre, még a holt vidéken kívül. Az aranyhajú lány rögtön társalogni kezdett a madarakkal és a bogarakkal, míg Palkó egyre tovább merészkedett az elhagyott vidéken. Ahogy óvatosan haladt előre, egyszer csak rátalált egy kristálytiszta vizű tavacskára, amiben halacskák úszkáltak. Elmosolyodott, és – mivel szomjas volt – ivott a tó tiszta vizéből. Meglepődve érezte, hogy sós, mint a könny. Ahogy ezen gondolkodott, valami szipogásfélét hallott egy korhadt fa mögül. Csendben odasompolygott, és egy görnyedten ülő, hüppögő vénséget látott.

Mi baj? – kocogtatta meg a hüppögő vénség hátát. – Segíthetek?

A hüppögő vénség felnézett, és azonnal abbahagyta a hüppögést.

Hát maga az, öreganyám? Mi történt itt? – kérdezte Palkó, aki a hüppögő vénségben a banyát ismerte föl, aki fiává fogadta, és aki azt igérte, megtanítja, hogyan kell bánni a szelekkel, viharokkal, és megtanítja, hogyan kell összetörni a szíveket. És aki jól tartotta, és aki szállást adott neki.

A hüppögő banya felnézett, és csodálkozó szemmel meredt Palkóra.

Hát visszajöttél? Nem felejtettél el? Szívesen megtanítanálak mindenre, de már nincs hatalmam se a szelek fölött, se a viharok fölött, de még a szívek fölött se. Látod, vacsorával se tudlak kínálni, szállást se tudok adni. Csak ez a csillogó, tisztavizű tó van, amit a könnyeim táplálnak.
De hát miért sír, öreganyám? Bántotta valaki?
Még kérded, fiam? Egyetlen ember volt az életemben, aki evett a főztömből, és aki aludt a vetett ágyamban. Te voltál. De elhagytál. Nekem akkor megszakadt a szívem. Először csak haragudtam, széles, áthatolhatatlan folyót vontam a varázsvilágom köré, majd vihart kavartam, hogy visszagyere. De nem jöttél. És akkor összetört a szívem. Korábban én törtem össze szíveket, de most az enyém tört össze. Utolsó erőmmel akkora vihart támasztottam, hogy tönkretette gyönyörű virágos rétem, összedöntötte kunyhómat, és kisöpört a környékről minden élőt. Azóta itt ülök és szűntelen folynak a könnyeim. De mondd, mi történt veled? Megtaláltad a lányt, akit annyira kerestél?
Meg én, öreganyám. Feleségül vettem, és most készülünk vissza a hazámba, a felső világba. Na ne ríjon így, öreganyám! Inkább jöjjön velünk!

A banya szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Őt még soha senki nem hívta. Tőle mindenki félt, őt senki sem szerette. És most ez a fiú magával akarja vinni. Melegség járta át a szívét, és szemét újra elfutotta a könny. Bizonytalanul nézett a fiúra, ki se merte mondani, hogy szívesen megy. Palkó azonban nem várt választ. Felsegítette a görnyedt öregasszonyt, eltámogatta a kútig, ahol fiatal felesége a puha, mohos fatörzsön várt rá, és együtt, egymást támogatva mindhárman felkapaszkodtak a kút meredek falán.

Odafönt, a felső világban házat építettek, kertet ültettek, gyermekeket neveltek. Míg Palkó egész nap lótott-futott, hogy legyen mit enni az egész családnak reggel, délben és este, addig felesége a gyermekekkel játszott és az állatokat gyógyítgatta, ahogy azt otthon tanulta. A vénséges vén banya pedig mesélt a csöppségeknek hosszú, varázslatos életéből. És ahogy öregedett, a történetei egyre vidámabbak lettek.