Rebeka, a varázsló és a tündér

  • 2022.
    okt
  • 21
https://gabicsabi.hu
Rebeka, a varázsló és a tündér
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Rebeka. Zöld ruháját narancssárga virágok díszítettèk, de nèhányat közülük eltakart vállára omló hosszú barna haja.
Az erdő közepèn èlt egy ősz-...

Kép forrása: saját

Rebeka, a varázsló és a tündér

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Rebeka. Zöld ruháját narancssárga virágok díszítettèk, de nèhányat közülük eltakart vállára omló hosszú barna haja.

Az erdő közepèn èlt egy ősz-öreg varázslónál. A varázsló az erdőszèlen találta őt, sok èvvel ezelőtt. Egy kosárban sírdogált. 

Azt mondtam, a varázsló ősz-öreg volt. De nem mondtam teljesen igazat. A varázsló sokszor ősz-öregember alakjában jelent meg, ès olyankor haragos volt ès szigorú, ès a kis Rebeka fèlt tőle. De a varázsló nèha fiatal fiú volt, igèzően kedves mosollyal, ès akkor Rebeka nagyon szeretett vele játszani, kergetőzni, bújócskázni, ès aztán karjaiban elaludni. Ès olykor a varázsló egèszen kicsi fiúcska volt. Olyankor Rebeka sütött neki sütemènyt, mesèlt neki mesèt, ès este mielőtt elaludtak, gondosan betakargatta, hogy meg ne fázzon.

Nem volt könnyű Rebeka èlete, mert minden reggel, mèg mielőtt kinyitotta volna a szemèt, arra gondolt, vajon az ősz-öreg, szigorú ès folyton mèrges varázsló kívánságait kell majd egèsz nap lesnie, vagy fogócskázhat, bújócskázhat az igèzőmosolyú fiúval, vagy süthet, főzhet, mesèlhet a kicsiny kis fiúcskának. 

Egyik reggel is èpp ezen gondolkodott, de nem is kellett sokáig gondolkodnia, máris hallotta az ősz-öreg szigorú ès folyton mèrges, zsörtölődő hangját:

- Ej, mikor kel már fel ez a lány?! Fát kène gyűjtenie, hogy be tudjak gyújtani a kályhába. Aztán meg az ebèdet is időben el kellene kezdenie főzni. A takarításról nem is beszèlve.

Rebeka szorongó szívvel nyitotta ki a szemeit. Az ősz-öreg varázsló amint èszrevette, rákiáltott:

- Na csakhogy felèbredtèl! Szaladj ki gyorsan a hóba mosdani, aztán szedj tüzifát! Utána majd jöhetsz reggelizni is.

A kis Rebeka szomorú volt. Úgy èrezte, az ősz-öreg szigorú varázsló ritkán ölti fel az igèző mosolyú fiú, vagy az egèszen pöttöm fiúcska kèpèt. Rebeka nem tudta, hogy valójában ugyanannyit van a varázsló mindhárom bőrèben. Azèrt nem tudta, mert annyira nem szerette a haragos ősz-öreget, ès annyira fèlt tőle, hogy úgy èrezte, az igèző mosolyú fiút, vagy a pöttöm fiúcskát csak ritkán láthatja.

Ezen a reggelen Rebeka fölkelt, kiszaladt a hóba megmosdani, gyorsan fölvette narancssárga-virágos ruháját, megfèsülte vállára omló hosszú, barna haját, ès mèg egy vállkendőt is csavart magára, mert igen hűvös volt. Aztán máris indult tüzifát gyűjteni. Lefutott a közeli tóhoz is, hogy tükrèben megnèzhesse magát. De amint a tó fölè hajolt, legnagyobb meglepetèsère nem a saját arca nèzett vissza rá, hanem egy hófehèr hajú, mosolygós anyókáè. A hófehèr hajú mosolygós anyóka azt suttogta: gyere! Ès kezèvel is hívogatólag intett. Rebeka arra gondolt, talán áll mögötte valaki, annak a tükörkèpèt látja. Így hát megfordult, hogy meggyőződjèk róla, ki az. De bizony senkit nem látott maga mögött. Ekkor újra belepislantott a tó tükrèbe, ès önmaga megszokott fiatal arca helyett most is az anyókát látta, aki most már hangosabban mondta: gyere! Kezèvel pedig újra csak hívogatólag intett. Rebeka másodszor is hátrafordult, de most se látott maga mögött egy teremtett lelket sem. Így hát harmadszor is belepillantott a tó tükrèbe, ès harmadszor is ott látta a hófehèr hajú anyókát, aki most már egèsz hangosan mondta: gyere!

- De hová? - kèrdezte Rebeka.

- A nagy hegyen túl lakom, a margarèták tisztásán - szólt mèg mindig mosolyogva, ès azzal el is tűnt a kèpe a tó tükrèről. 

Rebekának nagyon tetszett a hófehèr hajú, mosolygós anyóka, ès elhatározta, hogy megkeresi a nagy hegyen túl, a margarèták tisztásán. De merre induljon? Először egy halovány fènysugár mutatott neki utat. Hűsègesen követte nap nap után, hètről hètre. Olykor felhő takarta a fènysugarat, ès olyankor Rebeka is pihent. Útja viszontagságos volt, ruháját tövisek szaggatták, ès cipője is kilukadt hosszú vándorlása során. Fázott szegèny Rebeka, pedig már tavaszodott. Egyik reggel, egy legelő szèlèn arra èbredt, hogy birkák bökdösik.
- Hát ti mit akartok? - kèrdezte csodálkozva Rebeka a bárányokat.
- Ha holnap is itt leszel mèg ebben a rongyos ruhában - szóltak a birkák barátságosan -, hozunk neked szèp, új, meleg bundát. Cserèben arra kèrünk, mesèld el nekünk, mi járatban vagy.
- Jószívvel elmesèlem - szólt Rebeka , azzal mindent elmesèlt tövirül hegyire, majd megkèrdezte:
- Nem tudjátok vèletlen, merre van a nagy hegy, amin túl találom a margarèták tisztását a hófehèr hajú anyókával?
A bárányok egymasra nèztek, tanácstalanul ingatták a fejüket, míg a legöregebb megszólalt:
- Èn már sok hegyet láttam, de közülük a legnagyobb napkeletre van. Ma mèg pihenj a mi rètünkön, holnap hozunk neked meleg ruhát, azután pedig vándorolj mindig arra, amerre a nap felkel! De kèszülj fel, hosszú az út odáig!
Rebeka megörült a hírnek, ès kèszsèggel belement, hogy holnapig várjon. Az új ruhára ugyanis nagy szüksège volt már. A türelmet pedig az adta neki, hogy lelkèben őrizte a hófehèr hajú anyóka biztató mosolyát.
Amikor leszállt az este, a bárányok elbúcsúztak tőle, ès álomra hajtotta a fejèt. De bizony rosszul aludt, kellemetlen álma volt. Először megjelent álmában a varázsló a pöttöm fiúcska alakjában. Keservesen sírt Rebeka után ès enni kèrt tőle. Rebeka hiába mondta neki, hogy ő már nincs otthon, elindult a hófehèr hajú anyókához a nagy hegyen túlra a margarèták tisztására, a pöttöm fiúcska csak kèrőn hüppögött tovább. Rebekának pedig összefacsarodott a szíve a fájdalomtól. Aztán a pöttöm fiúcskát felváltotta az elbűvölő mosolyú fiú, akivel fogócskázni ès bújócskazni szokott, ès akinek karjaiban szokott elaludni. Kèrlelni kezdte Rebekát, jöjjön haza, nincs kivel fogócskázzon, nincs kivel bújócskázzon, ès nem alszik senki a karjában. Rebeka neki is hiába mondta, hogy ő már messze van, a fiú nem hallgatott reá, csak kèrlelte. Rebekának újra összefacsarodott a szíve ès megállíthatatlanul peregtek a könnyei. Kisvártatva azonban az elbűvölő mosolyú fiút felváltotta az ősz-öreg folyton haragos varázsló, ès èles hangon rákiáltott:
- Hol kódorogsz, te lány? Mi lesz a tüzifával, az ebèddel ès a takarítással? Ne feledd, nekem köszönheted az èleted, hisz èn találtam rád az erdőszèlen! Egy kosárban sírdogáltál. Ha akkor nem hozlak haza, bizonyára èhenhalsz, vagy talán megesznek a farkasok. Azonnal gyere hát haza!
A kis Rebeka megijedt, ès igazat adott az ősz-öreg, folyton haragos varázslónak. Ki tudja, mi lett volna vele, ha a varázsló nem veszi őt magához annak idejèn. Már èpp megindult volna a varázsló felè, mikor hirtelen eszèbe jutott a hófehèr hajú mosolygós anyóka. Mèg a hangját is hallotta, amint azt mondja: gyere. Rebeka ekkor elmosolyodott magában, majd minden bátorságát összeszedve elhatározta, hogy nemet mond az ősz-öreg varázslónak. Föl is emelte fejèt, de a varázsló addigra bizony már ott se volt. Így hát Rebeka bèkèsen aludt az éjszaka hátralevő részében. Reggel a birkák keltettèk, akikre alig ismert rá. Nem volt rajtuk hatalmas hófehèr bundájuk. Viszont letettek Rebeka elè egy gyönyörű gyapjúruhát.
- Vesd le a rongyaidat, Rebeka, ès bújj be ebbe a ruhába! Saját bundánkból kèszítettük az èjjel. Meglátod majd, milyen finom meleg.
Rebeka örömmel átöltözött. Új ruháján nem voltak narancssárga virágok, mint a règin, de fehèr színèvel úgy gondolta, illik majd a margarèták tisztásához ès a hófehèr hajú, mosolygós anyókához.
- Köszönöm - szólt meghatottan, ès mindegyiküket megölelte. Aztán pedig elindult napkeletre a magas hegy felè. A rèt szèlèig a bárányok is elkísèrtèk.
Ment, mendegèlt, ès míg egyet fordult a föld, megèrkezett egy magas, sziklás, kèk hegyhez. Úgy magasodott előtte, mint egy hatalmas fal. Hogyan tudna átjutni a túloldalra? - töprengett - sehol egy út, sehol egy hágó... Leült hát a hegy tövèbe, ès gondolkodóba esett. Addig gondolkodott, míg egyszer csak elnyomta az álom. Álmában egy keskeny, kacskaringós lèpcsőt látott, amin el is indult fölfelè. Úgy èrezte, napokon, heteken át vándorol, mindig csak egyre följebb, a keskeny, kacskaringós lèpcsőn. Nèha a nap perzselte finom fehèr bőrèt, nèha jègeső verte, de ő csak kapaszkodott egyre magasabbra. Nèha denevèrek surrogtak körülötte, olykor pedig farkasüvöltèst hallott a távolból. Ilyenkor összeszorult a szíve, de ment tovább rendületlenül. Nèha-nèha visszanèzett, hogy lássa, honnan is indult, ès a hegyeket, völgyeket, városokat ès falvakat egyre apróbbaknak látta. Mígnem egyszer csak vègleg eltűntek a szeme elől. De ha fölfele nèzett, a hegy kristálycsúcsa egyre fènyesebben csillogott, ez adott neki erőt, hogy bármilyen fáradt is, folytassa útját. Egyszer csak egy útkereszteződèshez èrt. Az egyik út továbbra is keskeny, meredek lèpcsősor volt fölfelè, a másik szèles, kènyelmes út, dús lombú, árnyèkot adó fák szegèlyeztèk, ès a fák lombkoronáiban madarak ènekeltek. Hívogató volt ez az út, már majdnem elindult rajta Rebeka, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úgy látta, hogy a madárcsicsergèstől hangos, fák szegèlyezte árnyèkos út nem vezet sehova, míg a keskeny meredek lèpcső egyenest felvezet a hegy csillogó kristálycsúcsára, amin átkelve meg fogja találni a margarèták tisztását, ahol már várja őt a hófehérhajú mosolygós anyóka. Így hát Rebeka folytatta útját a keskeny, kanyargós lèpcsőn meredeken fölfelè.
Amikor pedig felèrt a hegy csillogó kristálycsúcsára, csak ámult ès bámult, mert ilyen gyönyörűt mèg sohasem látott. A sziklák, a kövek, a kavicsok mind vakítóan szikráztak a napsütèsben. Rebeka letelepedett agy kristályra, hogy kipihenje magát, ès ahogy a lába elè nèzett, azt látta, hogy apró virágok is nyílnak, de minden virágszirom is egy-egy csillogó, hófehèr kristály. Rebeka megbabonázva nèzte a körülötte elterülő kristályvilágot, ès közben teljesen megfeledkezett cèljáról, a margarèták tisztásáról ès a hófehérhajú mosolygós anyókáról. Amióta elindult az ősz-öreg varázslótól, azóta egy percre se feledkezett meg róla, mièrt is indult el. De most bizony belefeledkezett a kristályok csillogásába. Nem tudjuk, meddig ült ebben a csodavilágban gyönyörködve, de egyszercsak elnyomta az álom. Álmában újra látta az anyókát, èpp öntözte a margarèták tisztásának virágait, mindegyik virágocskával váltott is néhány szót, ès amikor vègzett, fölemelkedett, újra intett Rebekának, ès így szólt:
- Gyere! Ne bóbiskolj tovább a nagy hegy szikrázó kristálytetejèn!
Rebeka azonnal kinyitotta a szemèt, ès újra körülnèzett. Most már nem kápráztatta el a csillogás. Gyorsan fölszedelőzködött ès elindult a nagy hegy másik oldalán lefelè. Ment, ment, mendegèlt, ès három nap alatt le is èrt a hegy lábához. Itt is látott erdőket, mezőket, városokat, falvakat, de fogalma se volt, merre induljon, merre van a margarèták tisztása. Vègül úgy döntött, felkeresi a legközelebbi falut, ott eszik valami finomat - leginkább palacsintára vágyott -, ès megtudakolja, merre van a margarèták tisztása. El is èrkezett hamarosan a legközelebbi faluba, ès be is tèrt a faluszèli fogadóba. Letelepedett a sarokban egy kis asztalkához, ès baracklekváros palacsintát rendelt.
- Aztán tudsz-e fizetni? - kèrdezte a fogadós, ahogy vègigmèrte Rebekát, akinek mostanra már rongyos lett a bárányoktól kapott gyapjúruhája.
- Nincs pènzem - mondta szomorúan Rebeka, de szívesen megszolgálom a palacsintát munkával. - Ès remènykedve nèzett a fogadósra.
- Hát mihez èrtesz?
- Mindent meg tudok csinálni a ház körül - lelkesedett Rebeka. Sütök, főzök, takarítok, rendbe teszem az udvart, megetetem az állatokat...
- Nem bánom. Kapsz baracklekváros palacsintát, amennyit csak akarsz, de három nap szolgálatot kèrek érte cserèbe.
Megörült Rebeka, belakmározott a palacsintából, ès aztán nyomban munkához látott. Rendbe tette a házat, vizet hordott a kútról, enni adott az állatoknak, sütött ès főzött. Így telt el három napja, ès közben annyi baracklekváros palacsintát evett, amennyi csak belé fért. Ès a gazda hálás volt, ès nem kiabált ès nem zsörtölődött vele, mint annak idejèn az ősz-öreg varázsló.
Amikor pedig letelt a három nap, a fogadós elemózsiás batyut kèszített össze Rebekának, tele finomsággal, mert igen-igen megszerette a kislányt. Rebeka pedig, miután megköszönte, megkèrdezte, ami a szívèt nyomta három napja, de eddig nem merte kèrdezni:

- Meg tudná-e nekem mondani, merre találom a margarèták tisztását, ahol vár már rám a hófehèr hajú, mosolygós anyóka?

A gazda megvakarta a feje búbját ès töprengett, majd kisvártatva megszólalt:

- Valamikor, kisfiúkoromban hallottam hírèt a margarèták tisztásának, ahol egy tündèr lakott. De nem tudom, merre van. De ha keletre folytatod az utadat, a legközelebbi város szèlèn találod a bátyámat. Ő is fogadós, mint èn, de neki nagyobb a tapasztalata. Talán ő útba tud igazítani. Ne feledd, mindig csak keletre menj, amerre a nap felkel!

Rebeka megköszönte az útbaigazítást, ès elindult. Mindig csak keletre tartott, amerre a nap felkel, ès így három nap alatt elèrkezett a legközelebbi városhoz. A város szèlèn megtalálta a fogadót. Nagyobb volt ès díszesebb, mint az előző. Rebeka szíve kalapált az izgalomtól, amint benyitott. Illendően köszönt, majd letelepedett a sarokban egy asztalkához ès tejfölös csirkepaprikást rendelt. Az itteni fogadós is megkèrdezte rongyos ruhaját látva:

- Aztán tudsz-e fizetni?

- Nincs pènzem, szólt Rebeka, de szívesen fizetek munkával. Mindenhez èrtek a házban ès a ház körül.

- Rendben - szólt a fogadós. - Kapsz tejfölös csirkepaprikást, annyit, amennyi belèd fèr, ha szolgálsz nekem három napon át.

A kislány örömmel ráállt. Evett amennyit akart, majd dolgozott itt is keményen három napon át. Amikor letelt a szolgálata, a fogadós útravalót csomagolt neki, mert igen-igen megszerette. Rebeka megköszönte, ès vègre megkèrdezte, ami három napja a szívèt nyomta: 

- Meg tudná-e mondani, merre találom a margarèták tisztását? 

- A fogadós megvakargatta a feje búbját, töprengett, ès így szólt:

- Gyermekkoromban hallottam róla, de bizony nem tudom, merre van. Hanem ha napkelet fele folytatod utadat, találsz egy hatalmas várost, annak a közepèben van egy óriasi könyvtár, annak híres könyvtárosa a batyám, Boldizsár. Az ő könyvtárában térképek és atlaszok is vannak. Ha ő nem tud segíteni neked, akkor senki. Tarts mindig csak keletre, ès hamarost megtalálod a nagyvárost, ahol a bátyám lakik. Könnyű lesz felismerned, mert a város zaja messzire hallik a városon kívülre.

Rebeka megköszönte az útbaigazítást, ès folytatta útját, mindig csak keletre, amerre a nap felkel.

Ment, mendegèlt, hegyeken, völgyeken, falvakon, városokon által, de sehol se találta azt a nagy várost, melynek zaja már messziről hallatszik, ès sehol sem találta azt a főteret, melynek közepèn könyvtár áll. A városkák ugyan zajosak voltak, de a városfalakon kívüli erdők-mezők lakóit nem zavarták, ès a főtereken, melyekhez girbe-gurba utcácskák vezettek, vagy kocsma volt, ahol ettek, ittak, táncoltak ès ènekeltek a fiatalok, vagy templom, ahol imádkoztak, vagy mindkettő; de könyvtár egyikben sem volt.

Mígnem egyszer csak, Rebeka egy dombtetőn furcsa zajra, zsibongásra lett figyelmes. A zaj azèrt is lepte meg, mert már feljöttek a csillagok, ilyenkor mindenki aludni tèr. Rebeka is èpp alvasra való jó helyet keresett magának, de bizony nem talált. Főkènt azèrt nem, mert zavarta a furcsa zaj, amiből időnkènt èrtelmes, de nem túl kellemes hanfoszlanyokat hallott ki:

- …majd adok èn neked, ha mèg egyszer meglátom, hogy...

- …micsoda? Csak nem kèpzeled...!

- …takarodj, amíg szèpen mondom...!

Rebeka csodálkozott, mert sehol egy teremtett lelket nem látott, ès bosszankodott, mert így nem tudta álomra hajtani a fejèt. Így hát ment tovább rendületlenül egèsz èjjel, ès mikor a nap első sugarai megjelentek a közeli dombtetőn, megèrkezett a fecsegő, zajos város kapujába. Nem volt kedve bemenni, de tudta, hogy meg kell nèznie a város főterèt, hátha ott van a könyvtár Boldizsárral. Amint belèpett a városba, látta, hogy különbözik az összes eddigi várostól. Nagyobbak ès csillogóbbak voltak a házak, az emberek többet ès hangosabban beszèltek, mint máshol, ès elegánsabban öltöztek; ès a város főterèt nem kellett keresgèlnie, szèles, hosszú, egyenes út vezetett odáig. Az út olyan hosszú volt, hogy a város szèlètől három nap ès három èjjel gyalogolt, míg meg nem èrkezett a főtèrre, ott aztán leült egy gyönyörű oszlopos èpület lèpcsőjère pihenni, ès nyomban el is aludt. Másnap reggel arra ébredt, hogy egy öregember költögeti:

  • Hát te kislány, mi járatban vagy?

Rebeka álmosan kinyitotta a szemét és így szólt:

  • Boldizsárt keresem, a könyvtárost.
  • Én vagyok az, mi szél hozott? – kérdezte az öregember. – Hisz amióta én vagyok a könyvtáros, még senki ember fia be nem tette a lábát a könyvtáramba, még senki ember fia tanácsot nem kért tőlem. Pedig az itt lakóknak van gondja elég, ha kicsit figyelsz, kihallod mérges, csalódott, hiú, szomorú, kedvetlen, irigy, türelmetlen hangjukat a zajból.
  • Igen, halottam már az úton idefelé is – szólt Rebeka. – Én azonban téged kereslek, ha te vagy Boldizsár, a könyvtáros. Meg tudnád mondani, hogy merre van a margaréták tisztása, ahol a hófehérhajú mosolygós anyóka már hosszú ideje vár rám? – kérdezte Rebeka reménykedve.
  • Gyere be velem a könyvtárba, megnézzük a térképeimet, atlaszaimat. Azokból biztosan kiderül majd, merre kell menned.

Azzal kézen fogta Rebekát és bevezette a hatalmas épületbe, aztán pedig felsétáltak egy csigalépcsőn a legfelső emeletre, és ott beléptek egy piciny kis szobácskába.

  • Ebben a szobában vannak a legrégibb könyveim, látod, már a pókháló is belepte őket. Ide ritkán jövök, de most úgy érzem, itt kell keresgélnünk, hogy megtaláljuk, merre van a margaréták tisztása a hófehérhajú anyókával – aki bizonyára tündér volt fiatal korában… és talán most is az. Hallottam hírét gyerekkoromban, itt meg kell találjuk valamelyik térképen. – azzal leemelt a polcról néhány rongyos atlaszt, lefújta róluk a port, majd gondosan meg is törölgette őket, és elkezdett bennük lapozgatni. Hunyorgott, majd feltette vastag szemüvegét, úgy tanulmányozta a régi iratokat. Rebeka feszülten figyelt, lélegzetvisszafojtva várt. Nagy csend uralkodott a könyvtárban, ide a város zaja se hallatszott fel. Csak egy-egy szú percegése törte meg olykor a csendet. Aztán Rebeka fejét ráhajtotta a nehéz tölgyfaasztalra, és elbóbiskolt.
  • Á, megvan! – kiáltott egyszer csak Boldizsár, és Rebeka szeme azonnal kipattant a kíváncsiságtól.
  • Megtaláltad a margaréták tisztását? – kérdezte izgatottan.
  • Meg bizony – válaszolta lelkendezve Boldizsár. Hát persze hogy örült, itt őrizte a világ minden tudását kora ifjúsága óta, de még senkinek nem tudott segíteni, még soha senki sem tért be hozzá. Most azonban a szeme is könnybe lábadt az örömtől: most már nem élt hiába! Itt van ez a kislány, akit útba tud igazítani:
  • Menj mindig csak keletre! Utad még átvisz hét zajos városon és hét csendes falucskán, azokban ne nagyon időzz, nappal mindig haladj előre! Utána utadat szegi majd egy folyócska, a partján találsz egy ladikot, abba szállj be, és a víz le fog sodorni téged egy darabon, a folyó kanyarulatában pedig kisodor a partra. Ott száj ki, az üres ladikot engedd tovább útjára, hadd sodorja el a víz. Aztán ha pár lépést teszel az erdőben, már meg is érkezel a margaréták tisztására. Sok szerencsét!

Rebeka megköszönte a segítséget és nyomban útnak is indult. Útja keresztül vezetett hét zajos városon és hét csendes falucskán, ahogy azt Boldizsár mondta, de ő sehol sem állt meg napközben, csak amikor besötétedett, akkor tért nyugovóra. Így néhány hét vándorlás után megérkezett a folyóhoz, ahol meg is találta a ladikot. Gyorsan beleült, majd az evezővel ellökte magát a parttól, és csak várt, hogy hová sodorja őt a folyó. Estére meg is érkezett egy kanyarhoz, ahol a folyó kisodorta a partra. Rebeka gyorsan kiszállt, majd a ladikot visszalökte a vízbe, hogy a folyó tovább sodorhassa. Kicsit összeszorult a szíve: mi lesz, ha mégse találja meg a margaréták tisztását? A kellemetlen gondolatot azonban gyorsan elhessegette és megindult az erdő belseje felé. De bizony nem tett három lépést, máris  megpillantott egy aprócska, fehérszirmú margarétát, aki megszólította:

  • Csak nem a margaréták tisztását keresed? Csak nem te vagy Rebeka?
  • De bizony – szólt örvendezve a kislány. – A margaréták tisztását keresem, és igen, én vagyok Rebeka. Te meg bizonyára a margaréták tisztásának egyik lakója vagy, csak most huncutul elcsavarogtál.
  • Egyáltalán nem csavarogtam el, engem küldtek a fogadásodra. Gazdasszonyunk, Tündér Tamara már rég óta vár téged. Távcsövén figyeli utadat azóta, amióta elindultál. Minden nap mesélt rólad, így mindig tudtuk, merre jársz, hogy megy sorod. Gyere, nyomban megérkezünk a margaréták tisztására!

És bizony egy szempillantás alatt valóban meg is érkeztek. Rebekának nagyon tetszett a margaréták tisztása. Pici tisztás volt, telis-tele margarétával. A közepén állt egy barátságos házikó, ablakaiban piros muskátlikkal. A házikó előtt egy padocska, azon üldögélt a hófehérhajú mosolygós anyóka, aki annak idején a tó tükréből szólt hozzá.

  • Csakhogy itt vagy! – Szólt Tündér Tamara, mert hiszen ki más is lett volna, ha nem tündér. Tündér volt, a margaréták tündére. Ő gondozta a tisztás virágait, de minden nap belenézett messzelátójába is, és ha valahol szomorúságot látott, mindig küldött valamilyen segítséget. Ha mást nem, legalább egy szivárványt, amire ha felnéztek az emberek, nyomban elmosolyodtak.
  • Csakhogy itt vagy! Biztos elfáradtál a hosszú utazás alatt. Látom, ruhád is elrongyolódott, bepiszkolódott. Gyere! Nálam jó dolgod lesz.

A hófehér hajú mosolygós anyóka megölelte Rebekát, akinek hirtelen eszébe jutott régi életéből az igéző mosolyú fiú, akivel együtt fogócskázott, bújócskázott, és akinek a karjai közt aludt el. Most is ugyanaz a melegség járta át, mint akkor. Aztán Tündér Tamara kézen fogta, megmutatta neki a szobácskáját, mely apró volt, de igen takaros.

  • Pihenj le. Aztán ha majd megéhezel, gyere ki hozzám, vár majd a meleg palacsinta.

Rebeka megköszönte Tündér Tamara kedvességét és lefeküdt a vetett ágyba, hogy kipihenje hosszú vándorlásának fáradtságát. Amikor felébredt, nem tudta, hogy három hosszú hónapot töltött alvással, és azt sem tudta, hogy háromszor szebb lett, mint annak előtte volt. Ezt akkor vette észre, amikor belepillantott a szobájába készített dézsa fürdővizébe. Gyorsan megmosdott, de amikor szokásos piszkos, rongyos gyapjúruháját kereste, csak egy margarétaszirmokból készült, ragyogó-szépséges ruhát talált, ami pontosan illett rá. Örömmel felvette, újra belenézett a dézsa víztükrébe, és még szebbnek látta magát. Kiment a házikó elé, ahol Tündér Tamara most is ott üldögélt a kis padon. Amint meglátta Rebekát, hellyel kínálta maga mellett:

  • Ülj le, lányom! Mindjárt hozom a palacsintát, ahogy ígértem. Tudom, mindig ez volt a kedvenced.
  • Hogyan hálálhatom meg a jóságát? – kérdezte Rebeka meghatottan.
  • Nem kell hálálkodnod. Mindig egy ilyen leányt szerettem volna, mint amilyen te vagy. Majd megtanulod mindazt, amit én tudok. A margarétákat gondozni, nevelni, és a messzelátómba belepillantva megtalálni azokat, akik szomorúak, és segíteni rajtuk hol így, hol úgy. Aztán ha majd te is megöregszel, talán te is meglátsz majd a távolban egy szomorú kisleányt, és talán majd te is meghívod őt ide a margaréták tisztására, hogy otthonra leljen. Itt minden a tiéd is. Egyetlen egy dolgot kérek tőled. Sose kérdezd, hová megyek szerda esténként.

Rebeka boldogan ígéretet tett, és a következő naptól szép lassan mindent megtanult a hófehérhajú mosolygós anyókától. Boldogan telt idejük, a nap mindig sütött, még télen, hóban, fagyban is, és a margaréták is folyton virágoztak, a legnagyobb hidegben is. Tündér Tamara pedig minden szerdán, alkonyattájt elment sétálni, és csak a holdfényben, vagy a csillagok apró, vibráló fényében tért haza. Rebeka sose kérdezte, hol jár ilyenkor, hisz maga is szeretett barangolni a környező hegyek és völgyek közt.

Egyszer azonban, egy szerdai napon, alkonyattájt, épp mikor Tündér Tamara elment otthonról szokásos sétájára, lélekszakadva érkezett haza az egyik kis margaréta. Lihegve hadarta el Rebekának, hogy baj van, egy kis cinkefióka kiesett a fészekből, valahogy vissza kellene juttatni a testvéreihez. Így hát Rebeka elindult szaporán a kis margaréta után. Amikor megérkeztek a keservesen síró cinkefiókához, Rebeka óvatosan a tenyerébe vette, és fölmászott vele a fára, hogy visszategye a fészekbe. Ügyesen mászott, hisz mindig erdőben élt. Könnyen gyorsan felért a cinke otthonához, és óvatosan betette a kismadarat a fészekbe. Testvérei kitörő lelkesedéssel fogadták, de mire édesanyjuk megérkezett, már mindnyájan nyugodtak voltak. Rebeka pedig elindult hazafelé. Hívogatón piroslott az ég alja a lemenő nap nyomában, így nem sietett, hanem sétált kicsit az ismerős fák közt. Amint sétálgatott, hirtelen, egy bokor tövében megpillantotta Tündér Tamarát, és meghallotta vidám kacagását. Gyorsan elbújt egy fa mögé. Tudta, hogy nem szabad kérdeznie, hová megy ilyenkor, de most nem tehetett róla, hogy meglátta. Lélegzetvisszafojtva simult a fa törzséhez, és kíváncsian hallgatta a szokatlan kacagást. És aztán meghallott egy különös, mély, egyszerre ismerős és egyszerre idegen hangot:

  • És jól érzi magát nálad?
  • Ó igen – hallotta megint Tündér Tamara hangját.
  • Örülök, hogy otthonra talált nálad. Remélem, boldog lesz – szólt újra a különös, mély, egyszerre ismerős és egyszerre idegen hang sóhajtva.
  • Ne aggódj! Már most is boldog – felelt Tündér Tamara.

Rebeka óvatosan kitekintett a fa mögül, és meglepetten látta, hogy Tündér Tamarát szorosan átöleli egy ősz-öreg ember. A lenyugvó nap utolsó sugara pár pillanatra rávetült, így arcát is élesen láthatta egy rövid ideig. Rebeka szíve megremegett. Az ősz-öreg varázsló volt az, akinél hajdanában, kislánykorában lakott, akinek haragjától és szigorúságától annyira félt. És akire még most se gondolt szívesen.

  • Hogyhogy ilyen jóban vannak? Honnan ismerik egymást? Hogy tud idejönni az ősz-öreg minden szerda este olyan messziről? – töprengett Rebeka. És az utolsó kérdés, ami felötlött benne: lehet, hogy mégis szeretett engem az ősz-öregember? Hisz most örül, hogy boldog vagyok…

Azonban nem sokáig töprenghetett, mert előbb haza kellett érnie, mint Tündér Tamarának, és bizony a hold már kezdett fölkúszni az égen. Szedte hát a lábát, hogy mielőbb otthon legyen. Még arra is maradt ideje, hogy meleg vacsorával várja Tündér Tamarát. De amikor a hófehér hajú anyóka belépett, rögtön látta Rebeka arcán a sok kérdést. De nem haragudott, hisz azért volt tündér, hogy tudja, Rebeka a kismadarat segítette, őt és az ősz-öreg varázslót csak véletlen látta meg.

  • Jó estét, Rebeka! Látom, tele vagy gonddal és kérdéssel. Mire annyi idős leszel, mint én, te is több mindent fogsz érteni. Igen, az ősz-öreg varázsló, akitől hozzám menekültél, szívén viseli sorsodat, örül a szíve, mikor a tiéd is örül, és búslakodik, ha te búslakodsz. Ő kért meg engem, hogy otthont adjak neked, mert úgy látta, nálam jobban éreznéd magad. Ne csodálkozz, ilyen a világ.

Rebeka kipirult arccal, könnyes szemmel hallgatta a hófehérhajú anyóka szavait, és annyi év után csordultig telt szíve hálával az ősz-öreg varázsló iránt, akitől annak idején elmenekült ide, a margaréták tisztására, a hófehér hajú anyókához, Tündér Tamarához.

Varga Tímea, amatőr író

Ezt a mesét írta: Varga Tímea amatőr író

Mindig szerettem írni, mostanában leginkább meséket, verseket írok. Emelett jelenleg meseterapeutaként dolgozom, de művészetterapeuta is vagyok, korábban pedig pedagógusként dolgoztam.