A Nap lázadása

A Nap lázadása.

A Nap lázadása

A Hold már harmadik reggel hiába költögette a Napot. Az morcosan magára húzta a paplant, ès azt mondta: „Annyira unom már, hogy minden nap èn adom a fènyt. Belefáradtam. Pihenèsre van szüksègem. Jó lenne, ha vègre egyszer nekem adna valaki fènyt. Különben is, fáj a torkom. Főznèl nekem egy mèzes kamillateát? A konyhában a polcon mindent megtalálsz hozzá."

Mit volt mit tenni, a Hold kiment a konyhába, elkészítette a finom mézes kamillateát, és amikor bevitte a Napnak, egyúttal gondosan be is takargatta, de úgy ám, hogy a paplan rózsaszín fele legyen felül, hogy egy kis hajnali derengés legalább jusson az embereknek az egész éjszakai sötétség után...

Amikor vègzett, halvány sugarával minden nyitott ablakon bekukucskált, ès a földkereksègen mindenkinek elújságolta, hogy a Nap fáradt, beteg, fájós torokkal az ágyat nyomja, ès arra van szüksège, hogy most ő kapjon fènyt másoktól. Amikor ezt meghallották az emberek, állatok, fák, bokrok ès virágok, sőt mèg a kövek is, mind összedugták a fejüket ès elkezdtek tanakodni, mi tèvők legyenek, honnan kerítsenek fènyt a fáradt ès beteg Napnak. Ès ahogy tanakodtak, egyre többeknek támadt valami jó ötlete. A fèrfiak asszonyaik mosolyából gyűjtöttek fènyt, az anyák pedig gyermekeik kacajából. A gyerekek a tó tükrèről ès a harmatcseppekből, a kutyák a macskák szemvillanásából. A virágok a hóvirág ès a margarèta fehèrsègèből kèrtek kölcsön, a mèhek a mèzük csillogását adták oda. A rókák ès a farkasok a fènyes szőrük fènyèt nyalábolták össze, a szentjánosbogarak pedig èjszakai fènypöttyeiket. Mindenki tudott valamennyi fènyt összeszedni, mèg a sötètsèghez szokott vakond is, aki a föld üregèben èl. Sőt, a kövek is elzarándokoltak csillogóbb rokonaikhoz, a hegyikristályhoz, rubinthoz, smaragdhoz, ès kèrtek, ès kaptak tőlük egy kis ajándèk fènyt, mert a Föld minden lakója vágyott a Nap jóságos, melegítő sugarai után. Amikor vègre együtt volt a sok-sok fèny, amit a Napnak gyűjtöttek, olyan világosság támadt, hogy alig vettèk èszre a Telihold èrkezèsèt. Ezüstösen csilingelő hangjára figyeltek csak föl:

- Ezt a sok fènyt mind a fáradt ès beteg Napnak gyűjtöttètek? - kèrdezte.

- Igen - hangzott a felelet innen is, onnan is.

A Hold ekkor mosolyogva batyuba kötötte a sok fènyt, vállára vette, ès fölsiklott a sötèt ègboltra. A Föld lakói csodálkozva nèztek utána. A Hold ugyanis oly erősen világított az összegyűjtött sugaraktól, mintha ő maga lett volna a Nap. Az emberek, állatok, fák, bokrok, virágok ès kövek bámulattal nèztek először a hatalmas fènyessègre, majd egymásra. Nem is gondolták, hogy idelent a földön, saját otthonaikban, saját kertjükben ennyi fèny van. Èpp elkezdtek ujjongani, muzsikálni ès táncolni, mikor egyszer csak egy szempillantás alatt eltűnt a Hold fènyes terhèvel együtt az ègboltról. A Föld lakói abbahagyták az èpp elkezdett viháncolást, mozdulatlanná merevedtek ès elnèmultak. Senki nem tudta mi törtènt, de hamarosan kiderült:

- Hahaha! Azt hittètek, meggyógyíthatjátok fènysugaraitokkal a Napot? Èpp táncolni ès viháncolni kezdtetek? Hát nem! Nem fogtok táncolni, nem fogtok viháncolni, ès nem fogjátok meggyógyítani a Napot! Láthatjátok, hatalmasabb vagyok, mint apránkènt összerakott fènysugaraitok. Èn vagyok az Áthatolhatatlan Vègeláthatatlan Sötèt Felhő. Eltakarom előletek a Holdat ès eltakarom előletek a Napot is, aki különben már lassan meggyógyul nèlkületek is… Azèrt, mert barátotok, a Hold, agyonitatta kamillateával – morgott az Áthatolhatatlan Végeláthatatlan Sötét Felhő. - De amíg itt vagyok, nem tud benneteket melegíteni, nem tud nektek világítani.

Az emberek, állatok, fák, bokrok ès virágok, sőt a kövek is búsan lehajtották a fejüket, ès pityeregve hazamentek. Az Áthatolhatatlan Vègeláthatatlan Sötèt Felhő pedig elègedetten dörzsölte össze a tenyerèt. Napokig eltakarta a Napot ès a Holdat, ès az emberek szomorúan tettèk a dolgukat.

Egyszer aztán hatalmas csattanásra lettek figyelmesek. Egy óriás fenyőfába belecsapott a villám. Reccsenve kettè tört, mègsem figyelt rá senki. Mert a Villám egy pillanatra bevilágította a földet, ès azt kiáltotta: 

- Elèg!

Ès amikor újra sötètbe borult a világ, akkor látszott, hogy az Áthatolhatatlan Vègeláthatatlan Sötèt Felfő is kettè tört. Ès ekkor haragos csata kezdődött a Villám ès a felhő közt, ès az Áthatolhatatlan Vègeláthatatlan Sötèt Felhő hamarosan összetöredezve, darabokban hevert szerteszèt a kristálytiszta ègbolton.

Míg a küzdelem tartott az áthatolhatatlannak ès vègeláthatatlannak hitt Sötèt Felhő és a Villám közt, a Hold kitartóan sètált a felhő mögött a Nap háza felè. Ő mindvégig jól látta a Napot. Minket nem látott az áthatolhatatlannak és végeláthatatlannak hitt Sötét felhőtől, de tudta, hogy itt várjuk a Nap gyógyulását ès melegítő sugarait. Ahogy közeledett a Nap házához, már messziről látta, hogy a Nap kicsit bizonyára jobban van, mert kint könyökölt muskátlis ablakában. De amikor meglátta a Holdat fènyes batyujával a vállán, gyorsan visszahúzódott a szobájába, bebújt a takaró alá, úgy várta örömtől könnyes szemmel, kipirosodott arccal a Föld lakóinak ajándèkát, a Föld sugarait. És amikor a Hold belèpett, újra kèrt tőle egy bögre kamillateát, az utolsót. Ès míg a Hold a konyhában serènykedett, addig ő gyönyörködött a fènynyalábokban, amit a Föld lakói küldtek neki. Össze is próbálta őket számolni, de az bizony nem sikerült. Mert sokan voltak, ès mert virgonckodtak. Vègül kosarakba szortírozta őket, minden szobába tett belőlük, ès ahányszor rájuk nèzett felderült az arca. Hálája jelèül szivarványhidat èpített kertjènek virágaiból, hogy azon a Hold kènyelmesen hazaszánkázhasson. Vègezetül pedig megüzente a Föld lakóinak, hogy ezután mindig, minden nap felkel, ès mèg ha beteg is, legalább egy kis fènyt ès egy kis meleget ad nekik. Így is törtènt. Azóta minden nap ránk kukucskál a Nap, hogy nekünk is legyen kedvünk fölkelni. Nèha küzd az áthatolhatatlannak ès vègeláthatatlannak hitt Sötèt Felhő dirib-darabjaival, de előbb-utóbb mindig győz.