A csodatévő tölgy

A csodatévő tölgy.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, de jóravaló leány. Szeretetben, békességben éldegélt édesanyjával takaros kis házacskájukban, mígnem egyik reggel arra ébredt, hogy anyácskája nagyon megbetegedett. Hiába főzött neki gyógyteát, hiába köpölyözte, ápolgatta, nem segített semmi. Egy fagyos, téli reggelen örök álomra szenderült a szegény asszony. A leánynak ekkor meghasadt a szíve, s örök szomorúság költözött a lelkébe.

 Magányosan, boldogtalanul teltek a napjai, míg egyszer be nem kopogott hozzá egy jóságos anyóka. Ételt, italt adott neki a lányka, s befogadta a házába. Telt, múlt az idő, de a leányka egyszer sem mosolygott, egyszer sem kacagott, csak csinálta a dolgát szótlanul. Amikor ezt észrevette az anyóka, megkérdezte, mi baja. A lány elmesélte, mitől hasadt meg a szíve. Ekkor a jóságos nénike elárult neki egy titkot:

– Tudod én igazából egy tündér vagyok, s mivel jót tettél velem, most én is segítek neked. A falu melletti szörnyűséges, cuppogós mocsár közepén vagy egy sziget. Azon a szigeten van egy bölcs, öreg tölgyfa. S akinek sikerül eljutni hozzá, s megöleli a törzsét, annak teljesíti a kívánságát. Rengetegen megpróbáltak már átkelni az ingoványon, de eddig még senkinek sem sikerült, kiállni a három próbát, az odavezető úton. Mind odavesztek.

– Egy életem, egy halálom, én is megpróbálom. Köszönöm Neked a tanácsot.

Azzal a leányka feltarisznyázott és nekivágott az útnak. A falu széléhez érve megpihent kicsit. Amint eszegeti a hamuban sült pogácsáját megpillantott egy szomorú felhőcskét az égen. Arra gondolt, biztos ő is elvesztette az anyukáját, és magányos, így ráköszönt:

– Szervusz felhőcske. Miért búslakodsz?

– Nincs elég vizecském ahhoz, hogy megöntözzem a búzatáblát, így nem lesz elég búza az embereknek. Sehol sem találok tavacskát, amiből meríthetnék.

– Egyet se búsulj felhőcske, megmutatom neked az erdei forrást, onnan nem látszódik a fák miatt, de én tudom hol van. Kövess!

Azzal a leányka elvezette a szomorú felhőcskét a forráshoz. Az tele szippantotta magát és vígan indult a búzamezőre.

– Jó tett helyében jót várj – kiáltotta vissza.

A szomorú lány tovább folytatta útját. Ekkor egy öreg teknőst pillantott meg, aki a hátára fordult és nem tudott visszahömbölödni. A lányka segítségére sietett. Megfordította a teknőst és elvitte őt a biztonságot jelentő zsombékosba.

– Köszönöm, hogy segítettél, jó tett, helyében jót várj!

Már kezdett beesteledni, mikor a kicsi lány elért a mocsár széléhez.

– Most nem mehetek tovább, -gondolta- pedig már nagyon szeretném látni az öreg tölgyet. De meg kell várnom, míg kivilágosodik.

Lekuporodott egy fűzfa tövéhez és aludni próbált. Ekkor keserves csipogást hallott. Egy madárka kiesett a fészekből, nem tudott sehogy visszajutni. A szárnyai még nem tudták őt olyan magasra repíteni. A lányka megfogta a kicsit, óvatosan betette tarisznyájába. Felmászott a fára, az ágak össze-vissza karistolták meztelen karját és lábát, de ő csak mászott feljebb és feljebb, míg el nem érte a fészket. Behelyezte a fiókát a többi mellé, kedvesen elköszönt tőle, s lemászott a fáról. A madárka utána kiáltott:

– Jó tett helyében jót várj!

A kicsi lány elaludt. Álmában újra édesanyja ölelő karjai között érezte magát, boldogan hallgatta a mesét, amit esténként szokott neki elmondani. Virradatkor erős szélvihar verte fel álmából, de érezte, hogy még ez sem tántoríthatja el attól, hogy nekivágjon a mocsárnak.

Megállíthatatlannak érezte magát, egyetlen cél vezérelte csak, hogy újra érezhesse édesanyja ölelését. Nekivágott az ingoványnak. Zsombékról zsombékra szökdelt, megkapaszkodott a kiálló ágakban, fűcsomókban, nehogy kibillenjen az egyensúlyából. Egy óvatlan pillanatban azonban megcsúszott a lába, s kezdte lehúzni őt az iszap. Ekkor a kedves öreg teknős a segítségére sietett. Hátával alátámasztotta a lábát, így ki tudott kecmeregni, s újra szilárdabb talajra ért. Megköszönte a teknős segítségét, megölelte őt és tovább ment. Fél napi járás után, már fogytán volt az ereje, s nem talált több faágat, fűcsomót. Nem tudta, hogyan folytassa az útját. Belegyalogolt hát a mocsárba, lesz, ami lesz. Pár lépés után nem bírta tovább, egyre csak süllyedt lefelé. Ekkor egy ismeretlen erő a ruhájánál fogva kiemelte őt a sárból, s átrepítette a mocsár felett. Felnézett és megpillantotta madárkát és családját. Összefogtak és megmentették őt. A mocsár közepén lévő szigetnél letették és elköszöntek tőle.

A kicsilány hálával telt szívvel köszönte meg nekik a segítséget. Érezte, ahogy megtört szíve összeforr a boldogságtól. Folytatta útját, de minden ereje arra kellett, hogy a rátapadt dagonyától ólomnehézzé vált testét vonszolni tudja. Pár méter után összeesett, nem tudott tovább menni. Pedig már látta a sziget közepén álló terebélyes, bölcs, öreg tölgyet. Érezte ölelését, csakúgy, mint édesanyjáét. Ekkor csoda történt. A kis esőfelhő jelent meg az égen, pont felette, s lágy vízcseppecskéi lemosták róla a megkövesedett agyagot. Újra tisztává és könnyűvé vált a teste. Rámosolygott a bidres-bodros felhőcskére, megköszönte segítségét, s vidáman szaladt oda a terebélyes tölgyfához. Könnyes szemmel ölelte át a törzsét, s semmi más nem járt az eszében, csak imádott édesanyja.

– Mi hát a legnagyobb kívánságod, kicsi lány? - kérdezte az öreg tölgy.

– Szeretném, ha édesanyám újra velem élhetne a kis, falu széli házikónkban.

– Szerencséd, hogy nem új házat, gazdagságot, szépséget kívántál, mert azt nem tudtam volna teljesíteni és örökre itt maradtál volna a mocsár közepén.

Azzal az öreg tölgy suhintott egyet a legmagasabb ágával, s iziben akkor szélvihar kerekedett, hogy felkapta a kicsi lányt, s hazarepítette egyenesen édesanyja szerető ölébe.

             Még ma is ott élnek az aprócska házikóban, szeretetben, boldogságban, békességben. Aki nem hiszi, járjon utána.