A csúnya ház

A csúnya ház.

A falu végében állt egy csúnya ház. Azt mondtam, csúnya? Kár szépíteni. Az igazság az, hogy kifejezetten otromba és romos volt. A Szép utca lakói - tudniillik ez a szégyentelen, ütött kopott viskó ebben az utcában állt - bosszús puffogások közepette tudtak csak elhaladni előtte.

“Igazán lebonthatnák már ezt a csúnyaságot” hajtogatta kismalacainak Koca asszonyság minden alkalommal, amikor hazafelé döcögtek a piacról.

“Semmi keresnivalója ebben a gyönyörűen rendezett utcában ennek a…” Gerlené Gilda nem is tudta, milyen szóval illesse a házat.

“Botrányos! Botrányos!” károgta Varjú bácsi, miközben kiült a teraszra.

Az egész faluból egyedül csak öt apró lakó nem illette bántó szavakkal a csúnya házat. Ez az öt kis állatkölyök egészen másként beszélt róla. A nyári szünet végtelenbe nyúló napjain ilyenek hangzottak el, mint “félelmetes!”, “rémisztő!” És az is, hogy “szellemek lakják” meg “furcsa zajokat hallani esténként onnan!”

A szülők persze tudták, hogy nincs semmilyen szellem, sem egyéb furcsaság azon a csúf telken. Csupán gyermeki képzelgés az egész! 

A Szép utca a legszebb és legpatinásabb környék volt a faluban. A lakók folyton hencegtek vele.

“Képzeld, sógor, egy vadi új kerítést építettek fel Döméék a hármas szám alatt. Egészen modern, automata!” Vagy “Nem hiszed el, Gerzsonék önműködő locsolórendszert telepítettek a kertbe!” És így tovább. A jólét nem csak a házak küllemén és a pompás kertek pazar látványán tükröződött: a gyerekek is részesültek belőle. A nyári szünetre minden szülő elhalmozta a csemetéjét a legújabb és legmodernebb játékokkal, nehogy elunják magukat. Volt itt minden, elektromos autó, távirányítós kisvonat, videójátékok, ugrálóvár és még egy külön bejáratú játékterem is.

A gyerekek nagy hévvel ugrottak neki önmaguk szórakoztatásának, amíg a szüleik el voltak foglalva és nem értek rá velük játszani. Ki is tartott a lelkesedés hét napig. Mikor már minden videójátékot végigjátszottak, kiugrálták magukat és az utcán fel-alá száguldozás sem tartogatott több izgalmat, unatkozni kezdtek.

“Szerintem menjünk el a kísértet házhoz!” Hangzott el egyik nap végén Tivadartól, a medvebocstól. “Áh, az tilos! A szüleink nagyon mérgesek lennének miatta!” Ellenkezett Csuti, a kis sün.  Amint ezt megtárgyalták, a kölykök fel is pattantak, hogy odamenjenek, ahova nem szabad. Hisz tudjuk…ami tiltott, az biztos valami figyelemre méltó dolgot takar!

A csúnya ház roskadozva sötétlett az utca végében. Nem volt szépre festve a homlokzata, nem kerítette körbe vadi új kovácsoltvas kerítés, nem állt a kertjében elegáns szökőkút és a tetőről sem emelkedett ki egy tévé antenna sem. A csúnya ház, ahogy volt, düledező falaival, burjánzó kertjével, faragott fa kapujával, a maga egyszerűségében állt a helyén. A gyerekek közelebb húzódtak a falécekből összerakott kerítéshez és belestek az udvarra. Erősen meresztették a szemüket, hátha meglátják a szellemet, de helyette egészen más dolog történt.

“Dömm-dörömm-dörömm…” hallatszott a házból egy mély hang. Majd “puff-pakk”. Valaki kopácsolt. Végül hirtelen kitárult a bejárati ajtó és egy sötét alak lépett ki rajta. A gyerekek, rémülettől hajtva, hanyatt-homlok menekültek a csúnya ház elől.

Másnap újra lejátszották a videójáték pályákat, kicsit kocsikáztak meg vonatoztak és nem beszéltek a csúnya házról, főleg nem a kínos menekülésről. Aztán nap vége felé közeledve fészkelődni kezdtek. Egyre kevésbé tűrték az oldalukat furdaló kíváncsiságot.

-        Én tudom, valójában mi volt az a zaj - kezdte a fejtegetést Boti, a mókus. - Felkerekedett a szél és becsapott egy ablakot.

-        Biztos a huzat mozdította meg az ajtót is - tette hozzá Alfi, Boti öccse.

-        És a dörmögés? - Akadékoskodott most már Tivadar. - Az nem lehetett véletlen!

Erre senki nem tudott válaszolni.

-        Nincs mese, meg kell vizsgálnunk újra a helyszínt! - csattant fel Berci, a farkaskölyök, aki eddig némán követte az eseményeket. Bercinek igaza van, bólogattak egyetértően mintha pusztán a vezényszóra vártak volna és újra nekiveselkedtek az izgalmas túrának.

A csúnya ház mohás tetőcserepei fölött épp lemenőben volt a nap, amikor a gyerekek megérkeztek a faragott kerítés elé. A kapu nyitva állt, a ház ablakai sötéten meredtek a leskelődőkre.

-        Én most bemegyek! - lépett előre Berci. De alighogy betette a lábát a kapun, újra zaj ütötte meg a fülüket. Most a kertből jött, pattogott, szikrázott, sercegett valami. A kölyköknek több se kellett, eliszkoltak megint.

Este aztán összedugták a fejüket és bosszúsan vitatkoztak, mit is tegyenek. “Ez nem mehet így tovább!” - hőbörögtek. “Ha szellem lakik ott, meg kell tudnunk!”

-        Én bemegyek a házba! - szólalt fel végül Tivadar. - De nem este… A többiek nagy egyetértésben bólogattak. Sötétben betörni egy ilyen házba az mégiscsak túlzás lenne.

Kora reggel a kerítés nyitva állt, éppen úgy mint előző nap. Berci nem a ház főbejáratát célozta meg, hanem a kert felől közelített, így hamar eltűnt a buja növényzet között. A kölykök lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy barátjukat elnyeli a kert.

Eltelt öt perc, majd tíz és tizenöt is.

-        Nem lesz ez így jó, utána megyek - sóhajtotta Alfi és még mielőtt bátyja tiltakozni tudna, bevetette magát a sűrűbe. Mit tudott tenni Boti, utána ugrott és el is tűnt.

Berci, aki most döbbent rá, hogy bátorságban lekörözték a mókusok, sértődötten maga is utánuk iramodott. A faképnél hagyott Csuti egyedül maradt a nyitott kapu előtt és csak pislogott meglepetésében, majd inkább gyorsan besomfordált ő is.

A hátsó kert még dúsabb volt mint elöl. Mindenfelé vadvirágok pompáztak, ribizli, egres és málnabokrok tarkállottak, és ami a legmeglepőbb volt: a kert közepén tűzrakás állott, benne barátságos láng pattogott, amely éppen egy nagy kondért melengetett. A tüzet körülvették a kölykök és még két alak, akit Csuti nem ismert.

-        Nem számítottunk ilyen későn vendégekre - szólalt meg az egyik kedves hang. - Tudjátok, mi este szoktunk fent lenni, nappal alszunk. Most épp a vacsorát főzzük.

A hang Menyét nénié volt, a gyerekek még sosem találkoztak vele.

-        Gyertek, egyetek velünk! - mondta Menyét bácsi és tányérokat osztott a csodálkozó kölyköknek.

-        Tudjátok - kezdett bele a mesélésbe a néni - mi már azelőtt itt laktunk, hogy a családok nagy része beköltözött.

És mesélt a faluról, a tarka múltról, a szokásokról, és ünnepekről, amelyeket itt tartottak korábban. A kölykök megbabonázva hallgatták a történeteket. Valahogy egyiküknek sem hiányzott az elektromos kocsi, a videójáték, de még a játékterem sem. Innentől fogva egészen új kaland izgatta őket: megismerni otthonuk történetét.