A Pázsit család és a tökéletes kert

A Pázsit család és a tökéletes kert.

Az egész „Pázsiték” beköltözésével kezdődött. Legalábbis Gomba János, így nevezte el a szomszédjába költöző új családot. A friss jövevények kedélyesen bemutatkoztak, elfoglalták a házat, és nem telt bele sok időbe, birtokba vették új kertjüket is. „Eddig panelban laktunk, vágytunk nagyon a természetbe!” hangozhatta Pázsit úr, majd kitépett néhány pitypangot, egy éppen szirmait bontogató ibolyát, na meg egy tő cickafarkot is, mert csalánnak nézte. „Kicsit sok a gaz, de jó lesz idővel.” tódította.

Gomba János nem nézett át a szomszédja kertjébe, mert tudta, hogy ezzel csak okot adna magának a fejcsóválásra meg a hümmögésre, az állvakarásra és a megrökönyödésre. Próbálta figyelmen kívül hagyni a láncfűrész berregését és a talajforgató gép pöfögését is. Inkább foglalkozott a saját dolgával. Reggelente felkelt, kiült a verandára és hallgatta az ébredező természetet. A feketerigók pirkadatkor már keresztül-kasul szökdeltek a kertben, őket követték a cinegék és megjelent kisvártatva a csuszka is. Még fél nyolc sem volt, amikor az első szajkók beharangozták az aznapi híreket („A komposztáló dombon új pajor fészket találtak, irány lakomázni!”, vagy „Piroslik a meggy, de pár napot még várni kell a legjobb zamatosságig!” és így tovább.) Ahogy a napsugarak is beférkőztek a fák lombja közé, szárnyra kaptak a szitakötők is, óvatos kíváncsisággal megindultak a lepkék, őket követték a méhek és rózsabogarak. A lusta barna varangy bújt elő utoljára a rejtekéről, de ő csak a legközelebbi napos kőre feküdt ki nézelődni. „Na, megjöttél te is, barátom? Akkor kezdődhet a nap!” szokta mondani ilyenkor Gomba János.

Egyik ilyen reggelen, amikor Gomba János kint ücsörgött a hintaszékben, megszólította Pázsit úr. „Mondja, szomszéd, nincs valami jóféle gazirtója esetleg?” János hümmögött meg állat vakart és fejet csóvált, ilyennel nem tud szolgálni, magyarázta, de különben is mi szükség rá? Választ már nem kapott, mert Pázsit szomszéd elmerült a saját kertjében. Erre aztán kíváncsivá vált Gomba János is, mégis miféle gazokról beszél a drága szomszédja, és átkukucskált a kerítésen.

Jánosnak leesett az álla a csodálkozástól! A korábbi, sajátjához hasonló, buja szomszéd kert most inkább egy egzotikus dísznövény kiállításra emlékeztette. A vadvirágos fű tökéletesen lenyírt, pontosan 4,5 cm magasságú pázsittá változott, az almafák, bodza és boróka eltűntek, helyükre csavarosra nyírt dísztuja (pontosan három-három darab a kert egyik szélén és a másik szélén), sárkányfa, díszpálmák bukkantak fel. Minden új növényből csak egy-egy példány kapott helyet, nehogy túl zsúfolttá váljon a kert. „No meg persze az automata pázsitgondozónak is el kell férnie, miközben füvet nyír!” jelentette ki Pázsit úr.

Gomba János gyorsan visszafordult a kertjébe és munkához látott. Ezután a látvány után úgy sejtette, szüksége lesz pár új dologra.

Pázsit úr és felesége élvezettel ültek ki a teraszra. „Nézd meg ezt a kertet, hát nem csodás?” áradozott Pázsitné és kezével nagy kört írt le a zöld gyep fölött. Az idő csodás volt, hét ágra sütött a koranyári nap. Tökéletes az idő egy kis pihenésre a szépen megmunkált kertben. „Más dolgunk sincs, mint hallgatni a madárcsicsergést meg tücsökciripelést! Nézd, az a rigó a márvány csobogó felé tart!” kiáltott fel az asszony. De valójában nem oda tartott. Sőt, mintha a rigót cseppet sem érdekelte volna a legdrágább, olasz márványból faragott csobogó. Egyszerűen tovább szállt, mintha máshol fontosabb dolga volna. Pázsit úr bosszankodva nézett utána.

Teltek a napok és a gyönyörű zöld pázsit szikkadni kezdett a napsütéstől. Pázsit úr nem esett kétségbe, gyorsan felásatta a kertet és beüzemeltette a locsoló rendszert. „Ennek már működnie kell” mormogta és minden nap kiment megvizsgálni a földet, elég nedves-e. Mikor megfelelőnek találta, újra lepihent feleségével a teraszon. „Hallgasd ezt a csodát!” áradozott Pázsitné. Pázsit úr nagyon fülelt. Majd’ beleszédült, ahogy lélegzet visszafojtva hallgatózott. Egy pisszenés, annyi nem sok, nem hallott sem madárcsicsergést, sem tücsökciripelést. Bosszúsan morgott a bajsza alatt olyasmit, hogy „a prospektusban nem ezt ígérték” meg „méghogy vidéki hangulat a természet lágy ölén madárcsicsergéssel!”

Tovább teltek-múltak a napok. A pázsit zöldellt, az automata fűnyíró berregett, járt-kelt fel és alá a kertben, felkutatva minden sarkot, ahol kiálló fűszálat talált. Egyik reggel aztán beleakadt valamibe és hangos csipogásba kezdett. „Mi a ménkű?” szaladt Pázsit úr a drága masinához és ahogy megemelte, a gép belsejéből ki is pottyant egy apró, piros tábla. „Eladó” állt rajta a felirat. Pázsit úr értetlenkedve vakargatta a fejét, majd kidobta a táblát és el is felejtette az ügyet.

Második nap, éppen, amikor Pázsitné kint teregette a ruhákat, a szomszéd, Gomba kertje felől fúrás-faragás hangja hallatszott. Pázsitné, nem türtőztetve magát, a kerítéshez somfordált és átkukucskált. Gomba János egy furcsa tákolmányon dolgozott: egy rekeszes fadobozt telehordott növényekkel, rövid nádszálakkal, fakéreggel, lyukacsos téglával. Ahogy az asszony így leskelődött, hirtelen vágyat érzett arra, hogy meglátogassa a szomszédot. Át is kéredzkedett és egy perc múlva már Gomba János verandáján ácsorgott. János kertjéből szinte alig látszott valami. Mindent beterítettek a vadvirágok, fák és bokrok. Pázsitné magyarázkodott kicsit arról, hogy „jaj, alig beszélgettünk még” és “a szomszédoknak jobban meg kellene ismerniük egymást”, majd közben, míg be sem állt a szája, kényelembe helyezte magát Gomba János hintaágyán. Aztán el sem mozdult onnan. Csak késő délután vette a fáradtságot, hogy hazamenjen. Gomba János csak hümmögött és fejet csóvált, majd fogta a rovarhotelt, amit épített és a buja kert végébe vitte.

Harmadik nap Pázsit úr, miután többszöri szólongatásra sem találta feleségét, (aki megint átkéredzkedett a szomszédhoz madárcsicsergést hallgatni), kicsörtetett a szépen megmunkált kertbe. Bár ne tette volna! Elkerülhette volna azt a nagy bosszúságot, ami érte. Pázsit úr gyönyörű füves birtoka ugyanis tele volt apró, piros táblákkal. Ezeken az alábbiak voltak olvashatók: “Üreg hosszútávra kiadó” meg “Tücsöklyuk eladó - átmeneti otthonnak tökéletes” és “Az étkezde megszűnt. Rovarokért kérjük, keresse fel a szomszédos telket”.

Pázsit úr dúlt-fúlt, prüszkölt haragjában, ahogy kitépte a fűből a több száz apró táblát. Már fordult is volna be a házba, hogy ott morgolódjon tovább, amikor meghallotta felesége hangját a szomszédból. “Igazán nem is sejtettem, hogy a meggy ilyen finom is lehet!” Hát ez az asszony nem átszökött? hüledezett Pázsit úr és átcsörtetett Gomba Jánoshoz. 

Pázsitné, kiélvezve a gazdag kert látványát, kényelmesen heverészett Gomba János hintaágyban meggyet csipegetve egy tálból. Így talált rá Pázsit úr, olyan piros arccal, mint a pipacs. Gomba János (kicsit hümmögve, de már kevésbé fejcsóválva) a fészkelő odúkat szögelte fel a meggyfára, közben hallgatta a Pázsit házaspár szóváltását a verandán. “Hát a szép kertünk minek?” meg “Az a sok drága eszköz!” aztán “Most nézd meg! Az a harkály is a mi kertünkből költözött át ide!” Amíg így pöröltek, János befejezte a madáretetők fára szögelését, felhalmozott néhány gallyat búvóhelyül a sünöknek és friss vizet öntött a madárfürdőként üzemelő cserépalátétbe. Már slattyogott is a veranda felé, amikor különös látvány fogadta. Lelke mélyén arra számított, hogy idegesítő szomszédai megunják a ki-be mászkálást hozzá és végre hazatérnek, hogy ott folytassák a bosszankodásukat. De egészen más történt. Pázsitné a hintaágyban ücsörgött, ahogyan azelőtt is, no de Pázsit úr? Mégis mit csinál a földön hasalva? “Cssst! Még elijeszti!” susogott a szomszéd, ahogy János kérdő tekintettel megérkezett mellé. Pázsit úr, mint kiderült, a fűben kushadva éppen egy fa alatt szökdelő vörösbegyet figyelt... Majd egy leszálló rozsdafarkút. Aztán a vígan kergetőző pillangókat nézte, de nem hagyta ki a szürkületkor villámként cikázó denevérek megfigyelését sem. 

“Hát ezek már sosem mennek haza?” elmélkedett Gomba János, majd bevonult a házba. Legközelebb, mikor kijött, tálca volt a kezében, rajta kenyér, kolbász, hagyma, gyümölcsök. Letette furcsa vendégei elé a vacsorát. Így érte őket az este, csendben falatozva, hallgatva az előbújó sünök neszezését. 

“Azt hiszem, holnap nem kapcsolom be a gyepgondozót.” jelentette ki Pázsit úr, mikor végeztek az evéssel. Gomba János kicsit hümmögött. Kicsit vakarta az állát. De a  fejét nem csóválta, csak elégedetten bólogatott.