A fekete kopasznyakú.
Volt egyszer egy baromfiudvar
telis-tele szebbnél szebb tyúkkal.
De csúfolták a fekete kopasznyakút.
Sokan mondták róla, hogy ilyen-olyan rút.
Pedig vékony csőrével, piros tarajával,
és lilásan irizáló sötét tollával
szép volt ő a maga nemében.
Arany fény égett a szemében.
A délceg kakas szerette,
és sokszor meg is kergette.
De tyúkunk előbb-utóbb megunta.
Felrepült előle a farúdra.
Gyakran egyedül bogarászott, magában kapirgált,
ha valaki közeledett, felborzolta a tollát.
Nem találta helyét,
tojást sem tojt már rég.
Míg a többi tyúk lármázott
ő hűvös homályra vágyott.
Vonzotta az istálló sötétje,
hol rátalált társai fészkére.
A sok tojás látványa megbabonázta,
aranyló szeme már csak azokat látta.
Leült közéjük, szárnyával átölelte,
testének melegével életre keltette.
A tyúkunk fejében és lába közt a sok tojás,
kábulatában enni inni se vágyott már.
Lefogyott a kotlós, már tolla is pergett,
mire a sok tojás mocorogni kezdett.
Kopácsoltak odabent a pici ékek.
Szorította a tojáshéj a csirkéket.
Érezte a tyúk, a tojások szétesnek,
tollai közé bújnak kimerült testek.
Az idő végre valahára elérkezett,
a fekete kopasznyakú felkerekedett.
A nyomában seregnyi kiscsibe
szaladt bukdácsolva, csicseregve.
Most elismerően nézi minden baromfi.
A kotlós külsejét nem becsmérli már senki.
Bizony tudja azt az egész tanya,
hogy legszebb lény a Földön: az anya.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki hozzászól!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a verset írta: Fürjes Zsuzsanna amatőr író
Gyermekkoromban az "író" volt az első folglalkozás, ami megfogott. Az életem során elég messze sodródtam ettől a szakmától, de végig fontos maradt számomra, hogy papírra vessem gondolataimat, érzéseimet. Most, hogy már nekem vannak kis gyerekeim, újra lángol bennem a vágy az igazi alkotás iránt. A környezetemben élő gyerekek adnak ihletet a meseíráshoz, legtöbbször ők a főszereplők.