A fekete kopasznyakú

A fekete kopasznyakú.

Volt egyszer egy baromfiudvar
telis-tele szebbnél szebb tyúkkal.
De csúfolták a fekete kopasznyakút.
Sokan mondták róla, hogy ilyen-olyan rút.

Pedig vékony csőrével, piros tarajával,
és lilásan irizáló sötét tollával
szép volt ő a maga nemében.
Arany fény égett a szemében.

A délceg kakas szerette,
és sokszor meg is kergette.
De tyúkunk előbb-utóbb megunta.
Felrepült előle a farúdra.

Gyakran egyedül bogarászott, magában kapirgált,
ha valaki közeledett, felborzolta a tollát.
Nem találta helyét, 
tojást sem tojt már rég.

Míg a többi tyúk lármázott
ő hűvös homályra vágyott.
Vonzotta az istálló sötétje,
hol rátalált társai fészkére.

A sok tojás látványa megbabonázta,
aranyló szeme már csak azokat látta.
Leült közéjük, szárnyával átölelte,
testének melegével életre keltette.

A tyúkunk fejében és lába közt a sok tojás,
kábulatában enni inni se vágyott már.
Lefogyott a kotlós, már tolla is pergett,
mire a sok tojás mocorogni kezdett.

Kopácsoltak odabent a pici ékek.
Szorította a tojáshéj a csirkéket.
Érezte a tyúk, a tojások szétesnek,
tollai közé bújnak kimerült testek.

Az idő végre valahára elérkezett,
a fekete kopasznyakú felkerekedett.
A nyomában seregnyi kiscsibe
szaladt bukdácsolva, csicseregve.

Most elismerően nézi minden baromfi.
A kotlós külsejét nem becsmérli már senki.
Bizony tudja azt az egész tanya,
hogy legszebb lény a Földön: az anya.