A csúf királylány

A csúf királylány.

A csúf királylány

Volt egyszer, hol nem volt, Meseország egy távoli szegletében élt egy csúf királykisasszony. A mesebeli királykisasszonyok rendszerint híresek a szépségükről, de ezt az egyet olyan rút orcával áldotta meg a természet, hogy nemigen nézegette senki szívesen. Nem is a kinézetéért szerették az emberek, hanem éles eszéért, amivel sokszor édesapját –a királyt– is kisegítette. Bölcs tanácsaira hallgatott az öreg király. Sokszor meg is jegyezte:

– Bárcsak fiúnak születtél volna, és te örökölnéd az országot! Bizony, nem fájna a fejem, hogy milyen uralkodó lép a helyembe!

A királynak nem volt fiú örököse, a következő király a leánya jövendőbeli férje kellett hogy legyen. Tudta ezt jól az okos királylány is, és szívén viselte az ügyet. Érdeklődése és tudása szinte mindenre kiterjedt, de ismereteinek egy részét nem a könyvtár falain belül szerezte. Időről időre álruhát öltött, és így hallgatta ki az emberek beszédét. Még a palotában is kémkedett. Ott általában elég volt egy cselédruha, mert a szolgák arcát úgysem nézik az urak. Tudta mindenkiről, ki megbízható, ki az ármánykodó, és kinek mi a véleménye őróla. Nos ebben az egyben nagyon egyfélét beszéltek az urak. Egytől egyig kinevették a háta mögött. Gúnyos vicceket költöttek róla, és szavait sem vették komolyan. Ám, amikor a városban járt, az egyszerű emberek között, hallott elismerő, dicsérő beszédet is, és ez úgy simogatta a lelkét, mintha balzsammal öntöznék.

Egyik alkalommal zarándokasszonynak öltözött, és úgy látogatott el az egyik fogadóba. Kiült a teraszra egy pohár frissítővel. A fogadóval szemben egy nyitott kovácsműhely állott. A kovács épp akkor vette át az alapanyagot az árustól.

– Ugyanannyi az ára, mint a múlt héten – mondta az eladó. – Új bányát nyit a király a Rókalyuknál, ahol a cigányok kezdtek el kereskedni. Alighanem a lánya tanácsára teszi, aki a múltkor járt ott. Ez a királykisasszony mindig kiszagolja, ahol jó üzlet ígérkezik!

– Úgy bizony, és amint megjelent a Rókalyuk-bányánál, a cigányok mind elmenekültek, mert azt hitték bányarémet látnak! – hahotázott az épp akkor odaérkező Ferdinánd főherceg, akit a leskelődő királylány azonnal felismert.

– Furcsa humora van az úrnak! – mondta a kovács, aki egyáltalán nem nevetett. – Én bizony, ha feleséget keresnék, ezer közül is csak őt választanám. Nem látszik az kívülről, hogy melyik kagyló rejt igazgyöngyöt magában.

– Gyöngyöt… meg temérdek aranyat, és az egész királyságot, igaz? – gúnyolódott tovább Ferdinánd.

– Készen van a szabja uraság! – mondta a kovács felbőszülten, és elvett egy egyszerű kardot az állványról, és Ferdinánd felé hajította. A penge pörgött a levegőben, és majdnem súrolta a főherceg jobb fülét, és ahogy az eldobott fegyver után tekintett, elkerekedett a szeme, amint látta, hogy a szablya a hosszú műhely végében visszafordul, akár egy bumeráng, és Ferdinánd bal füle mellett elsuhanva beleáll az egyik oszlopba.

– Nahát, miféle fegyver ez? – kérdezte Ferdinánd, miután csodálata felülkerekedett ijedtségén.

– Minden általam kovácsolt pengében van egy rejtett él, amely ezt a mutatványt lehetővé teszi. Viszont sokan drágakövekkel rakatják ki markolatot, és így máshová kerül a súlypont, ezért a szablya nem lesz képes visszatérni a vívó kezébe – magyarázta a kovács.

– Honnan tudhat ennyit a fegyverekről, egy egyszerű kovács? – kérdezte Ferdinánd megvetéssel a hangjában.

– Nem kovácsnak készültem gyermekkoromban. Az apám kardmester volt…

A párbeszédet az úton végighaladó szekerek zaja zavarta meg, és ezután a királykisasszony már nem tudott tovább hallgatózni. De amit ezen a kirándulásán hallott, és látott, sokszor eszébe jutott otthon a palotában. Elalvás előtt sokszor gondolt a derék kovácslegényre, és álmaiban is többször megjelent a fiú.

Egyik nap édesapja magához hívatta őt, és így szólt hozzá:

– Leányom! Már benne vagy a korban, hogy férjhez menj. Ideje, hogy eldöntsük, ki fog a helyemre kerülni, amikor én meghalok. Tudom, hogy milyen bölcs vagy, ezért a döntést a te kezedbe teszem.

A csúf királylány azt sem tudta, hogy jutott el a lakosztályáig, annyira kétségbeejtették édesapja szavai. Mindig is tudta, hogy az ő férje lesz az új király, de azt várta, hogy édesapja kiszemeltjét kell majd elfogadnia. Megrémítette a hirtelen rázuhant felelősség súlya.

– Én döntsek? De hiszen a főrangú emberek mind megvetnek engem. Kit választhatnék? – ezekkel a gondolatokkal terhesen járkált fel-alá a szobájában a királylány. – Ki léphetne apám helyébe, hiszen nem ismerek hozzá fogható férfit, aki igazságosan elkormányozná az országot.

Megállt egy pillanatra a tükör előtt.

– És különben is ki lenne hajlandó engem feleségül venni?

Azzal az ágyára vetette magát, és zokogni kezdett. Sötét gondolatai közé villámcsapásként hasított az emlék, amikor a szívének oly kedves kovács azt mondta, hogy ezer közül is őt választaná. Szívében ettől a szikrától hatalmas lángokban csapott fel a szerelem, mely azóta parázslott ott, amióta először meglátta a fiút. De ezzel együtt megannyi félelem és kétség is feltámadt, és bár esze próbálta lecsillapítani lelke háborgó tengerét, érzelmei hullámai újra és újra összecsaptak feje felett.

– Hogyan választhatnék férjemül egy közembert? Lehet hogy nem is gondolta komolyan, amit mondott. Egyáltalán hogyan kérhetném meg én őt?

Zaklatott gondolatai teljesen kimerítették, és könnyes volt a szeme, mikor este az álom rászállt. Álmában sem volt nyugta, csak a reggel hozott enyhülést, mikor a Nap első sugarai eloszlatták a sötétséget határt szabva az álomnak és valóságnak. Reggel bebocsátást kért a királyhoz.

– Édesapám! Hirdessen próbatételt! Ahhoz megyek feleségül, aki kiállja a próbát!

A király furcsállta, hogy a lány a vak szerencsére akar bízni egy ilyen fontos dolgot, de ha már neki adta a döntés jogát, nem akarta visszavenni.

Közhírré tétetik, hogy a királylány ahhoz a férfihoz megy feleségül, aki egyetlen kardsuhintással tizenkét gyertyát el tud vágni!

No, erre a felhívásra jöttek ám a kérők tömött sorokban. De igencsak megritkult a számuk, mikor meglátták a tizenkét gyertyát a hosszú vívópályán kétoldalt végigrakva! A királykisasszony jól tudta, hogy ezt a feladatot csak az a bizonyos kovács képes teljesíteni. Aggódva figyelte emeleti ablakából, hogy a nagy sürgés-forgás közepette megjelenik-e, a titkos szerelme, akinek még a nevét sem tudta…

A vívópálya végében egyszer csak feltűnt, egy finom ruhába öltözött fickó, aki úgy elhajította szablyáját, hogy mind a tizenkét gyertyát keresztülvágta, a penge a pálya végében visszafordulva gazdája markába érkezett. Mindenki szája tátva maradt a csodálkozástól. A királykisasszony szíve majd kiugrott a helyéről ijedtében, mikor a bajnokban Ferdinánd főherceget ismerte fel.  Szíve még nagyobbat dobbant, mikor a következő versenyző megismételte az előbbi mutatványt, és az egyszerű ruhába öltözött férfiben felismerte választottját.

Jácinta kétségbeesetten így gondolkodott:

– Hát, a szerelem már az eszemet is elvette? Miért nem gondoltam rá, hogy más is birtokában lehet ennek a tudásnak? Lám, most a szemem láttára fog kivérezni az egyetlen férfi akit szerettem!

Jól sejtette a királylány, mert az első próbát kiállt vitézek között a király párviadalt kezdeményezett a győzelem eldöntésére. Előkészítették a vívópályát az összecsapásra. A lány csúf arcocskáját ijesztőre festette a rémület. Se élő sem holt nem volt, mikorra megkezdődött a harc.

Meglepetésére a kovácsmester úgy támadott és védekezett, mintha karddal a kezében jött volna a világra. Szinte művészi mozdulataihoz képest Ferdinánd erőlködése csupán vagdalkozásnak tűnt. A királylánynak még ámulni sem maradt ideje, Ferdinánd kezéből kiesett a kard, és a szerelme győzött. Végső csapásra emelte fegyverét, és az arénában megfagyott a levegő… A kovács szeme szikrázott, látszott rajta, hogy legszívesebben elpusztítaná a herceget. Ám ehhelyett feléje nyújtotta a jobb kezét. Aki csak látta ujjongott és tapsolt. Az ismeretlen férfi immár megnyerte az emberek szívét. Már csak arra volt kíváncsi, hogy a királylány szívét elnyerte-e.

A király és a lánya díszes kíséretével eléje sietett, hogy köszöntse a viadal győztesét.

– Mi a neved Fiam? – kérdezte a király.

– Kázmérnak hívnak.

– Kázmér! Kiálltad a próbát. Így leányom kívánsága szerint te nyerted el a kezét. Ezután fiamként szeretlek, és halálom után minden feladatomat te veszed majd át. De egyet árulj el nekem, hol tanultál meg így vívni?

– Az apám hűséges kardmester volt kegyed szolgálatában, de gazemberek árulással vádolták, így száműzetésbe kellett vonulnia. Kovácsként az egyszerű nép közt élt tovább, de nekem –a fiának– minden tudását átadta, hogyha valaha a király színe elé kerülök meghallgassák szavamat, és tisztára moshassam a nevét. Ugyanis ártatlanul szenvedte el a büntetést, és még az életét is csak a kegyed leányának közbenjárására tarthatta meg.

Utolsó mondata közben hálásan belenézett a királylány szemébe és gyengéden megfogta a kezét. A lány érezte a férfi őszinte szeretetét, és tudta, hogy erős és gyengéd kezeibe helyezheti a sorsát. Ahogy visszanézett azokba a sötét szemekbe, meglátta bennük saját tükörképét, ami még sose tűnt ilyen szépnek. Ekkor a lány fel tudta idézni magában egy kisfiú arcát, aki nagyon szomorú volt az apja bűne miatt. Annak idején megsajnálta a vele egykorú gyermeket, és kiesdette a királynál, hogy a halálbüntetést száműzetésre enyhítsék. Most már jól emlékezett, Kázmér volt az a szerencsétlen kisfiú, akin segíteni akart.

A király félbeszakította az emlékezés folyamát, és folytatta a kérdezősködést:

– Miért hinnék neked? Apád a legjobb emberem volt, de minden bizonyíték ellene szólt.

– Ha nekem nem hisz, kérdezze meg Ferdinánd főherceget, az igazi árulót. Épp a kapu felé oson!

Ferdinánd ezúttal nem tudott megszökni az igazságszolgáltatás elől. Birtokait elkobozták és Kázmérnak adták, aki apja helyébe lépett a királyi seregben. Sok-sok győztes hadjáratot vezetett, és amikor a király meghalt, igazságosan kormányozta népét felesége tanácsaira támaszkodva. Csúnyábbnál csúnyább gyerekeik születtek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.