A méhkirálynő

A méhkirálynő.

Erdő mélyén, vén fa odvában, élt egyszer egy méhcsalád. Tavasz volt. Ekkor kezdett éledezni a természet, és vele együtt a zümmögő kis rovarok. Az évnek ebben az időszakában a méhcsalád egyetlen anyából, és annak sok sok kislányából állt, akik sosem nőttek fel. Ezek a kislányok nagyon szófogadó teremtések voltak. Mindent úgy cselekedtek, ahogyan az a család számára a legjobb volt, és mindig teljesítették anyjuk akaratát. Azt pedig, hogy mit parancsolt nekik a királynőjük – mert így hívják a méheknél az anyát –, annak illatából tudták. A rovarok képesek illattal is beszélni. Minden reggel a méhecskék hódoltak királynőjük előtt, mind egyesével megérintette édesanyját, és beszívta annak semmivel össze nem téveszthető illatát, aztán mindegyikük ment a dolgára

Élt a méhek között egy kifejezetten apró példány is, aki kicsit ügyetlen is volt. Őt Annának hívták. Ugyan nem volt a legjobb dolgozó, de nagyon figyelmes volt. Olyan dolgokat is észrevett, amiket más nem. Így történt, hogy amikor szokásos látogatását tette testvéreivel a királynőnél, feltűnt Annának, hogy anyukája fáradtnak tűnik, és lassan mozog. Meg is kérdezte tőle:

– Anya, csak nem beteg vagy?

– Az vagyok édesem, de ne is törődj velem, tedd, amit rád bíztam. Ne feledd, a család a legfontosabb! – szólt a királynő, és testvérei máris arrébb lökdösték Annát.

A kis méhecske szíve megtelt aggodalommal. A királynő szavai úgy hangzottak, mint egy végrendelet.

– Nem hagyhatom, hogy baja essen. Meg kell próbálnom segíteni rajta… Már van is egy ötletem! A nagyezerjófű nektárjából hozok neki. Az a virág csodatévő, hátha meggyógyítja az én édesanyámat is!

A hirtelen ötlettől ösztönözve Anna kirepült a lépvárból, és sebesen átvágott az erdőn. Tudta, hogy a nagyezerjófű tövek az erdőn túli sziklás réten találhatók. Csak reménykedett benne, hogy ilyen korán nyílik is valamelyik. Hosszú repülés után végre megtalálta a hatalmas növényt, és szerencséjére már épp nyiladozott az egyik lila csíkos virágkehely. Belemászott hát, megkereste a virág bibéjét, beledugta szívókáját és teleszívta mézgyomrát a gyógynövény édes nektárjával. És már fordult is vissza, hogy minél hamarabb eljuttathassa az éltető nedűt az édesanyjának. Mikor végre hazatalált, rögtön a királynőhöz sietett.

– Anya, nézd, hoztam neked a nagyezerjófű nektárjából! Ettől biztosan jobban fogod érezni magad!

– Édesem! – válaszolt lágyan a királynő. – Az én bajomon ez nem segít. Az én halálos betegségem: az öregség… De várj csak! Valamit mégis tudnál tenni értem: ölelj át, Kicsim!

Anna könnyes szemmel átölelte édesanyját, és beszívta annak mindent átható illatát. Úgy érezte, egy pillanatra eggyé válik vele ebben az illatfelhőben. Majd gyengéden elengedte királynőjét, aki ekkor holtan esett össze.

Anna zokogva hagyta maga mögött a lépvárat, és egy közeli faágra szállt, hogy kisírhassa bánatát. A lépvár felől egyre hangosabb zúgást hallott. Felbolydult a család, mert lassan mindenki megtudta, hogy a királynő halott. Méhek százai repültek ki az odúból, kirajzottak, szálltak csapatostul, mint egy fekete felleg, és beborították Annát. Mindegyik testvére fejet hajtott előtte, megérintették őt, és beszívták illatát, éppúgy, mint egykor édesanyjukét. Anna ekkor jött rá, milyen örökséget kapott a királynő ölelésében. Édesanyja rá hagyta finom illatát, és ezzel az új család ígéretét.

Anna visszavezette testvéreit a lépvárba, ahol immár alattvalói méhpempővel etették, és Anna felnőtt, és gyönyörűséges anyává változott, és illatának parancsával éppolyan rendben éltette családját, mint egykor édesanyja.