A határ

A határ.

- Apa! Miért mondtátok anyával, hogy karácsonykor át kell menni a határon? Mi az a határ? - kérdezte élénken 4 éves kisfiam, miután meghallotta, hogy az ünnepek alatt meglátogatjuk a nagyszüleit Erdélyben.

- Kisfiam! A határ egy olyan vonal, ami elválaszt két országot egymástól. Például Magyarországot Romániától.

- De, apa! A nagymamáék is magyarok! Az nem másik ország!

- Tudod, volt idő, amikor a határokat nem a nemzeti hovatartozás szerint húzták meg. Száz évvel ezelőtt a történelmet harckocsik, bombázók és lőfegyverek írták. Majd megérted. Most inkább elmesélek neked egy történetet.

Mikor annyi idős voltam, mint te, én sem tudtam pontosan, mi az a határ. Valami olyasmit hittem, hogy azon túl nincs is semmi. Aztán, amikor kamaszfiúként az Alsó-hegy aknabarlangjait másztuk ki, elsétáltunk a határig. Egy keskeny irtást láttam, mindkét irányban végeláthatatlan hosszan, de a másik oldalán ugyanolyan erdő volt, mint az innensőn. Így hát ezek után nem is volt számomra érdekes.

Ám amikor fiatal férfivá értem, feleséget akartam keresni magamnak. Bejártam egész Magyarországot, de nem találtam magamhoz való leányt. Elmentem tehát, a Föld Szívéhez tanácsot kérni. A Szemlő-hegyi-barlang gyönyörű borsóköves járatán át, egy föld alatti kővé vált virágoskerten keresztül vezetett az utam. A Föld Szíve, egy mennyezetről lelógó hatalmas, emberi szívet formázó cseppkő.

Mikor megérkeztem, megdobbant! Beleremegett a barlang. S a robajban elmondta nekem, hogyha meg akarom találni a társamat, akivel egy test és egy lélek leszek, el kell mennem a Föld Lelkéhez, a Föld mélyéből előtörő viharos szélhez. Így is tettem. Útra keltem ismét, ezúttal a Szelek barlangjába. Ekkor léptem át először azt a bizonyos határt.

A táj először olyan, volt mint itthon, de ahogy távolodtam, és egyre magasabbra jutottam a Királyerdő-hegységben, egyre zordabb lett a világ, egyre magasabbak, meredekebbek lettek a hegyek, hidegebb a szél. Vad folyók vágtak maguknak nyirkos szurdokvölgyet a csipkés gerincek közt, s az egyiken függőhíd vezetett át. Tudtam, már közel járok. Az erdő fái között meg is találtam a barlang bejáratát, melyen keresztül akkora huzat áramlott ki, hogy karbidlámpámat is eloltotta. Behajoltam a sötét lyukba, fülembe süvített a Föld lelkének lehelete. És még valami más is. Egy vékony hang szólt, sőt jajveszékelt. Rájöttem, hogy valaki van lent a barlangban, aki segítségért kiált. Hamar viharlámpámat fogaim közé fogva lemásztam a bejáraton, és igyekeztem megkeresni a keserves hang forrását. Szerencsére hamarosan ráakadtam egy szakadt ruhás, reszkető leányra, aki rablók elől menekült a barlangba, de a labirintusszerű járatokban eltévedt, és nem találta a kijáratot.  Felmelegítettem, megnyugtattam, és kivezettem a barlangból és ezután sosem hagytuk el egymást. Ő lett a te édesanyád.

Ahogy most rádnézek, Kisfiam, az arcodon összeolvadnak kettőnk vonásai. Úgy érzem, mintha benned tevődne helyre a történelem ballépése, hogy ami egyszer szét lett választva, most újra eggyé lett, és számomra ismét kezdi értelmét veszteni az a szó, hogy határ.