Az öreg diófa

Az öreg diófa.

Az öreg diófa

Történt egyszer, hogy a vidéki nagymama hetvenedik születésnapját ünnepelte a család. Bár a nagymama fiatalon megözvegyült, ezért sok éve egyedül élt már, mégis jeles alkalmakkor benépesült a háza. Ezen a napon is jöttek a gyerekek, unokák, akiket mindig várt az udvar közepén álló hatalmas diófa, ágán a két hinta, alatta a homokozó.

Misi és Marci hamar végeztek az ünnepi ebéddel, és kimentek játszani az udvarra.

– Vigyázzatok egymásra, és a fára fel ne menjetek! – ezekkel a szavakkal engedte ki őket apukájuk, Andor.

A fiúk a homokozó felé vették az irányt, de mielőtt belemelegedtek volna az áskálódásba, halk puffanást hallottak maguk mögött. Mindketten a hang irányába fordultak, és egy kis borzas, esetlen feketerigó fiókát pillantottak meg, aki bukdácsolva, szárnyával is próbálva segíteni magán, gurulgatott előttük a földön.

– Fogjuk meg! – vezényelte Marci.

A két fiú gyors, de óvatos mozdulatokkal körbevette a kismadarat. Nem hagyva neki menekülési utat, Marci végül a kezébe zárta.

– Én még sohasem láttam ilyen kicsi madarat! – mondta Misi.

Az apróság szárnyait feszegette Marci kezében, és nagy, komoly szemeivel Misit méregette. Barna tollak borították törékeny testét, és szája szélének rikító sárgasága mutatta, hogy még szülei etették.

– Bizony! Most eshetett ki a fészekből. Még repülni sem tud. Vissza kellene tennünk.

– De hol lehet a fészke? – nézett körül Misi.

– Hát, hol lenne, te kis buta?! A diófán. Felettünk… valahol.

A fiúk a legalacsonyabb ágon kezdték a mászást, és rutinosan haladtak egyre feljebb, hiszen a diófa alsó ágait mindig is izgalmas mászókának használták… Persze apa és anya szigorú felügyelete mellett. Viszont a bejáratott terepen fészeknek nyoma sem volt.

– Ott van! Látod, Misi, azon a magas ágon azt a villás elágazást? Ott van a fészek!

De nem csak ők látták meg a fészket, hanem a szülőmadarak is felfedezték a fiúkat, és riadót fújtak. Izgatottan, nagy hangoskodás közepette röpködtek egyik ágról a másikra.

Marci zsebébe csúsztatta a madárkát, hogy felszabaduljon mindkét keze, és lépésről lépésre fogásról fogásra végül valóban veszélyes magasságba jutott. Nem félt, mert a faóriás minden mozdulatnál mintha ágkarjait nyújtotta volna segítségül neki.

Végül Marci egyik kezével jól megkapaszkodott, másikkal kivette zsebéből a kis jószágot, és kinyújtózva épp bele tudta ejteni a fészekbe. Testvérei csipogva üdvözölték a kismadarat. A szülők is a fészekre szálltak és ellenőrizték a létszámot. Marci egy búcsúpillantást vetett a boldog rigócsaládra, akik most már dallamos énekükkel hálálták meg jótettét.

Marci visszaereszkedett egy vastag ágra, és a fatörzsön különös jelre lett figyelmes. Ahogy közelebb lépett, egy A betűt vett ki, majd alatta egy dátumot: 1998. 7. 6.

– Hé, Misi! Ezt neked is látnod kell!

Misi hamarosan Marci mellett ült, és a faragványt tanulmányozták.

– Szerinted ki faraghatta ide ezt ilyen magasan? – kérdezte Marci.

De válasz helyett újabb kérdés hangzott fel a fa alól:

– Hát, ti mit csináltok odafent? – érdeklődött apa csípőre tett kézzel. – Nagyon magasra másztatok, ez nagyon veszélyes…

Kezdte volna apa a feddést, de Marci félbeszakította.

– Apa! Képzeld találtunk egy írást itt fent! Egy A betű látszik, és egy dátum!

Apa egy kis hallgatás után szólalt meg újra:

– Ó, hát még látszik? Látjátok, apátok sem volt különb, mint ti. Mikor gyermek voltam, én is felmásztam addig a magas ágig, és belevéstem a dátumot, és a nevem kezdőbetűjét. Már teljesen el is felejtettem volna, ha ti meg nem találjátok a nyomokat.

– Mi is belevéshetjük a nevünket a fába? – kérdezte Misi.

– Azt hiszem, erre nem mondhatok nemet… – válaszolta apa.

Marci elővette bicskáját, és munkához látott. A fiúk lelkesen véstek, és csakhamar készen lettek, így a fatörzsön az új dátum mellett már két M betű is ékeskedett. Apa segített lemászni a gyerekeknek, és a szerencsés kaland után egy kicsit megpihentek a fa árnyékában.

– Apa, ez a fa olyan öreg már, hogy a te gyerekkorodban is itt állt? – kérdezte Marci elgondolkodva.

– Igen, ezt a fát itt még a nagyapám ültette. Tudok is erről egy verset. Gyertek, üljetek le, és tanuljátok meg ti is!

A fiúk lelkesen figyeltek.

Ezt a fát itt még nagyapám ültette,
árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette.
Nem magáért, másokért cselekedte.
Unokái áldják a nevét érette.