Mátyás huszár

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Matyinak hívtak. Naphosszat háborúsdit játszott. Fényes sisakról, páncélról, kardról álmodott.

Lassan felcseperedett, erős, szép szál legény lett belőle. Álmáról ekkor sem feledkezett meg, sőt elérkezettnek látta az időt, hogy beálljon katonának. Édesanyja, ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle:

- Látom, a tervedről lebeszélni úgysem tudlak. Csak egy tanácsomat fogadd meg: legyél lovas katona! Mert az állatok sokszor hűségesebb barátok, mint az emberek, és egy csatában egy igaz baráttal többre mész, mint ezer pajzzsal.

Azzal Matyi búcsút intett családjának, és útnak eredt. Ment mendegélt forró pusztákon és sziklás hegyeken keresztül. Egyszer csak szembe jött vele az ördög.

- Mi járatban vagy, daliás legény? – kérdezte az ördög.

- Katona akarok lenni! – felelte Matyi.

- Csatlakozz a seregemhez, épp ilyen derék vitézt keresek. Sokra viheted még a segítségemmel. Parancsnok lehetnél. – ajánlotta az ördög.

- Nem azért neveztek el a szüleim Mátyás apostolról, hogy az ördöggel szövetkezzek. Tűnj el az utamból!

Matyi folytatta útját, és hegyeken, völgyeken át végül eljutott a Selyemrétre. Annak a közepén állott egy vár, melyben éppen huszárokat toboroztak. Matyi tátott szájjal bámulta a katonák színpompás, zsinóros egyenruháját, csillogó villogó kardját, melyet olyan ügyesen forgattak, hogy ellenfeleik valóban a négylábú halált láthatták bennük.

Matyi odalépett a várkapuban álló idős toborzó tiszthez.

- Öregapám! Beállnék én is huszárnak!

- Hát fiam, azt látom, hogy elég bátor vagy, hogy engem öregapádnak mertél szólítani. De ezentúl neked csak ezredes úr vagyok!

Matyinak hirtelen nagyon melege lett… A tiszt folytatta:

- Talpraesett fiúnak látszol. Lovad van-e?

- Nincs és nem is volt soha. – felelte Matyi.

- No, akkor ott az a szürke az itatónál. A lovasa már öreg a csatákhoz. Az állat sem éppen fiatal, de ha figyelsz rá, sokat tanulhatsz tőle.

Így történt, hogy Matyi és Miska (mert úgy hívták a lovat) életre szóló barátságot kötött. Együtt harcoltak a csatákban, együtt arattak diadalt, de együtt szenvedtek a nélkülözés idején is. Matyi erős, okos, becsületes férfivá ért és az évek során. Ő lett a huszárezredes.

Egy hűvös tavaszi napon hírét vették a várban, hogy félelmetes hódító sereg közeledik. Sorra elfoglalta már a környező várakat, és minden bizonnyal Selyemrét vára lesz a következő célpont. Az a hír járta, hogy a hadvezér, Hosszúszakáll ördögi ügyességét és erejét valóban az ördögtől kapta.

Matyi elgondolkodott:

- Lehet, hogy azon a kietlen tájon talált valaki mást a gonosz patás, akit parancsnoki rangra emelt…

A gonosz sereg hamarosan megérkezett. A zöld rét feketének látszott, annyi ellenséges lovaskatona borította el a Selyemrétet.

- Egy bölcs király nevét viselem. Ne legyen a nevem többé Mátyás, ha ez az ördög túl jár az eszemen!

Matyi sejtette, hogy természetfeletti erővel áll szemben, és ki kell találnia valamit, ha nem akarja az egész huszárezredét a pusztulásba vinni. Lehívatta a papot a pincébe.

- Atyám, áldja meg ezeket a boroshordókat, hogy ha a katonák megisszák a bort, Krisztus vére folyjék az ereikben, mert különben elveszünk!

A csata reggelén a kenyér mellé bort is kaptak a huszárok, amitől olyan harci kedvük kerekedett, hogy mikor kilovagoltak a rétre, szanaszét szórták az ellenséget. Egyetlen rohammal majdnem mindenkit sikerült megfutamítani, kivéve Hosszúszakállt, aki kis csapata élén még mindig véres harcot vívott.

Matyi előre rúgatott a lovával és máris a harc közepén találta magát. Hosszúszakáll keményen vagdalkozott, de Matyiban méltó ellenfélre talált. A kardok összecsaptak, a lovak felágaskodtak. Matyi bevetette minden erejét és ügyességét, de Hosszúszakáll lassan fölébe kerekedett. Ekkor Matyi hirtelen kiugrott a nyeregből, belekapaszkodott ellenfele hosszú szakállába, és magával rántotta a földre. A maroknyi ellenséges csapat menekülni kezdett és lovaikkal halálra tiporták földön fekvő vezérüket.

A patadobogás elültével néma csend borult a csatamezőre. A huszárok a győzelem ellenére szomorúan tekintgettek vezérük magányosan álldogáló lova felé. Miska lassan megmozdult, és szeretett gazdáját kezdte bökdösni, akit saját testével védett meg a száguldó paripák gyilkos patáitól.

Matyi magához térve feltápászkodott és megölelte öreg barátja nyakát. A huszárok pedig ujjongtak, de már nemcsak a győzelemnek örvendeztek, hanem önfeláldozó vezérüket és hű társát is ünnepelték.

A katonák olyan mulatozásba kezdtek, hogy olyat még nem látott a Selyemrét. Matyi estétől reggelig táncoltatta a szebbnél szebb lányokat, akik Miskának is finomabbnál finomabb virágkoszorúkkal kedveskedtek.