Bátor

Bátor

Egyszer volt, hol nem volt, száz hegyen és völgyön túl volt egy szép és gazdag ország. Ennek az országnak volt egy rossz királya, aki sanyargatta népét, kizsarolta földje kincseit.

Egy napon felkerekedett seregével a szomszéd ország királya, Merész Ákos, és legyőzte a zsarnokot. Beköltözött a palotába, onnan igazgatta birodalmát az igazságosság és a béke útján.

Dicső napok következtek, ám a király nem sejtette, hogy a trón el van átkozva. Az uralkodó lelkére leereszkedett a bánat. Bár fiatal ember volt, egyre az öregség jelei mutatkoztak rajta. Nappal a sok feladat emésztette, éjjel álmában egy rettenetes sárkány tépte a húsát, ropogtatta csontját vég nélkül.

A király nem is nősült meg soha. Az éjszaka ködéből, tulajdon sóhajából mégiscsak született egy fia. Bátornak nevezte el. Gyorsan felnőtt a fiúcska, esztendőre már dali legény lett belőle. Hamar megunta a sok búslakodást, és egy napon odaállt az apja elé:

– Édesapám! Én addig nem nyugszom, míg azt a sárkányt, aki így megkeseríti az életünket, kézre nem kerítem!

– Menj, fiam! Visszatartani úgysem tudnálak. Vidd a kardomat, én már megemelni sem tudom. Tegyél a tarisznyádba kenyeret, szalonnát, hagymát, hogy el ne gyengülj az úton!

Azzal Bátor fogta teli tarisznyáját és a kardot, aztán elindult az éjszakába megkeresni a sárkányt. Már pirkadt, mikor elérte a három fallal körbevett sárkányvárat. Megmászta az első falat, de a várfal teteje felé megcsúszott a lába, és ha jól meg nem kapaszkodik, bizony, leesett volna. A második várfalat hét anyó őrizte. Nem látszottak félelmetes ellenségnek, így Bátor megszólította őket. Ám válasz helyett kiöltötték kígyónyelvüket, és a fiúra rontottak. Nosza, Bátor előkapta kardját, és levágta mind a hetet még épp időben, mert az utolsónak a nyelve majdnem elérte őt. Ment tovább Bátor a harmadik várfalhoz. Azt meg kilenc vasorrú bába őrizte. Ezek, mikor meglátták, se szó, se beszéd felpattantak egy-egy sütőlapátra, és Bátor felé száguldottak, hogy ízzé-porrá törjék a csontjait. Bátor sem volt rest, kardjával aprítani kezdte amelyiket elérte, de mikor az utolsót is lekaszabolta, a bába vasorrába beleakadt a kardja, és kicsorbult. Így indult neki Bátor a sárkány kastélyának.

– Ha a balszerencsém továbbra is elkísér, meglehet, hogy a fogamat itthagyom – sejtette Bátor, hogy a csorba kardjával, csupán az erejére hagyatkozva nem győzhet a félelmetes sárkány ellen. A sárkány pedig valóban rettenetes volt. Amint Bátor belépett az ajtón látta, hogy a termetes példány fogai olyan hegyesek, mintha évszázadokig köszörülték volna, veszélyesen villanó karmai pedig akkorák voltak, mint Bátor csorba kardja. Viszont kopott pikkelyein, és hályogos szemén látszott, hogy milyen öreg már. Mozgásából rájött a fiú, hogy inkább a szaglása és a hallása vezeti az állatot, mintsem a látása. Ezen felbátorodva megszólította a bestiát:

– Alázatosan köszöntelek hatalmas sárkány! Merész Ákos király követe vagyok.

A sárkány morogni kezdett, és a fiú felé indult. A fiú úgy hátrált, hogy a sárkánynak körbe-körbe kelljen haladnia. A hatalmas állat körbetekeredett a teremben, orra a farkát érte volna, ha közte nincs Bátor. A fiú folytatta:

– A király nagyrabecsülése jeléül ajándékot is küldött kegyelmednek. Ebben a tarisznyában hoztam el a küldeményt... amely nem más... mint néhány fej vöröshagyma!

Na, erre a tiszteletlenségre óriási haragra gerjedt a sárkány, és a tarisznya felé kapott hatalmas fogaival. Bátor felhajította a tarisznyát a sárkány ágaskodó farkára, ő maga meg beugrott a kemence mögé. A sárkány a hagyma szagát érezve a tarisznyát be akarta kapni Bátorral együtt, de nem látott szerencsétlen, és a saját farkát harapta meg, azt tépte, marcangolta eszét vesztve. Addig folytatta ezt, míg a teste középen ketté nem szakadt. És lássatok csodát, egy szépséges ősz hajú asszony lépett ki belőle. Bátor odalépett hozzá, és kezét nyújtotta neki, és elvitte őt a király színe elé. Az asszony nem tiltakozott.

Az öreg király, amikor meglátta az asszonyt, megölelte, megcsókolta. Rég elfeledett szerelmét ismerte fel benne. Szívükben egyszeriben fellángolt a fiatalkori szerelem, és hamuvá égette a régi félelmeket és kísértéseket. A palota ablakán befújt a friss tavaszi szellő, és a pár arcáról eltűntek a ráncok, hajuk fekete lett újra, megfiatalodtak. Az újjászületés szele belekapott Bátor köd-testébe, és magával vitte. A király és a szerelme pedig összeházasodtak, és sok-sok gyerekük született.

Így volt, nem így volt, jó is rossz is benne volt.