A fekete ló

A fekete ló.

 A fekete ló

        Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg,  de a fenséges állat  csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája  a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot  a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján,  mert mindig valamilyen pusztítást okozott  a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket.  Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.

      A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy  letér az útról az erdő sűrűjébe,  ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és  rohanni kezdett. Mire a  göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.

      Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre  és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki  megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben.  Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett.

     Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a  hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolból érkező hegedű édes dallamát, és úgy döntött, hogy ezt a hangot követi. Egy kerek tisztásra érkezett, ahol egy zsonglőr hegedült,  és a ritmust verte a lábaival, melyeken  színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején  egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett.   Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt.       A hölgy arca felderült és mosolyogva nézte a jelenet. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő  gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját,  és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de   megbotlott egy föld felett tekergőző fagyökérben , és elesett.  A hölgy odaszaladt hozzá.    

-Segíthetek? -  kérdezte és a zsonglőr felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.    

- Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, még a tányér sem törött össze. Sajnálom, hogy bolondot csináltam magamból, de ennyi szépség láttán kicsit megzavarodtam.   

- A lovamért jöttem  - válaszolta elpirulva a hölgy.   Ah, a tiéd? Biztosan egy  bajkeverő! Elég nyugtalan jószág.  Sok kört futott itt,  fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott.  Talán nehezen kezelhető, néha megszökik  és kárt csinál, s emiatt gyakran nehezen alszol, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.  

- A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott volna fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele?  Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba.  Ez az ő lova és ez az ő csatája lesz, amit  meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat, és sikerülni fog neki.  Arra gondolt,  talán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál. Odalépett  hozzá  és  köszönetképpen  adott egy puszit  a homlokára.  

-Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül?  - kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.    

-Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam! – válaszolta a zsonglőr  és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpördítette a karikákat a lábán, a karján, és boldog örömben   folytatta  a hegedűjátékot, melynek hangjai  elkísérték a fekete lovat és gazdáját   egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.  

Gyakran az élet leckéi,  amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakba rejtőznek.