A feketerigó titka

A feketerigó titka.

A feketerigó nem rezzent össze, amikor megálltam a közelében, hogy jobban szemügyre vehessem.  A földről szemezgetett látszólag zavartalanul, mintha én ott sem lennék. Megszokta már az emberek közelségét. A vonatkert, ahol élt, gyerekek zsivajától volt hangos a parkban lévő iskola miatt. Másik oldalán hangos zakatolással közlekedtek a vonatok. A fekete rigó ezt is megszokta már. Évek óta itt élt. A park mindent megadott, amire szüksége volt, veszély sem leselkedett rá. Itt élt születése óta, ebben a hangos, mégis biztonságos otthont adó, burjánzó kis parkban, a hatalmas platánfák között. 

Hirtelen nagyon kíváncsi lettem a madárra. Arra gondoltam, milyen szívesen lennék a helyében. Gondtalan, vidám életem lehetne madárként ebben a csodálatos parkban. Szállnék ágról – ágra, egészen közel repülnék az emberekhez, és meghallgatnám, miről beszélgetnek. Mindenről tudnék. Én lennék a vonatkert hírmondója! Vidám történetekkel gazdagodnék, amit aztán elmesélhetnék a park minden lakójának.

És akkor észrevettem két csacsogó lányt a padon. Éreztem, ahogy képzeletbeli szárnyaim széttárom, a magasba emelkedek, és apró szárnysusogással feléjük repülök. Mintha én is csak egy egyszerű vonatkerti feketerigó volnék.  A pad mellé röppentem, és úgy tettem, mintha a földön keresgélnék ennivaló után. Közben a lányokat hallgattam.

-                          Nem merek hazamenni! Ha anyám megtudja, biztosan dühös lesz rám! -mondta a vörös szeplős vékonyka lány. – Tuti, hogy megint szobafogságot kapok! – és hangjából hallatszott, hogy komolyan aggódik.

-                          Most már nem tudod visszacsinálni! – szögezte le szemüveges, copfos barátnője.  – Inkább azon gondolkodjunk, hogyan hozhatnád helyre a dolgokat. Kár volt hazudni. Én mondtam neked, hogy úgyis ki fog derülni. És tessék, most bajban vagy! – Azzal felálltak a padról, és az érkező vonat felé vették az irányt. Én pedig olyan szorgosan álcáztam magam, hogy el is felejtkeztem arról, hogy utánuk repüljek. Így aztán sosem tudtam meg, valójában mi rosszat tett a vörös, szeplős lány, mégis nagyon megsajnáltam. Éreztem a bánatán, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha jóvá szeretné tenni a hibáit. Egészen elszomorodtam. De azután megráztam képzeletbeli fekete tollaimat, és a vonatkert déli oldalára repültem. Oda, ahol a legcsendesebb volt a környék. Egy idős anyót találtam ott. Repültem volna tovább, de úgy hallottam, mintha az anyó beszélt volna valakihez. Csakhogy senkit nem láttam körülötte, akárhogy is keringtem a pad fölött. Ám az anyó valóban beszélt. Valakihez, aki bár nem ült mellette, ő mégis úgy érezte, hogy az a másik hallja őt.

-                          Tudod fiam, mondtam a minap apádnak, hogy ne keseredjék már annyit, majd jobbra fordulnak a dolgok! Nehezen bírjuk már kettecskén a tanyát, de a világ minden kincséért sem költöznénk be a városba. Ha itt lennél te is velünk, a te ügyes, szorgos kezeddel, bizonyára könnyebben boldogulnánk, de tudod apád milyen! Jól esik neki, ha moroghat. És tudod – folytatta az anyó – nemcsak a szorgos kezeid hiányoznak! Hiányzik az okos kis fejed, az ölelésed. Kinek főzzek már egy kondérral? Kinek vessek ágyat? Kinek főzök menta teát, ha úgy hozza a szükség? – aztán egy időre elmerengett - Lehet, hogy már senkinek sincs rám igazán szüksége.

Ha nem madár lettem volna képzeletben, talán meg tudtam volna vigasztalni az anyót néhány kedves szóval, de így bizony hiába csipogtam neki, nem is figyelt fel rám. És akkor én, a képzeletbeli bátor feketerigó, gondoltam egy merészet, és egészen közel repültem az anyóhoz. Amikor végre rám nézett, énekelni kezdtem. Olyan szépen énekeltem, ahogyan csak egy feketerigónak módjában áll. Az anyó egy ideig csendesen hallgatta. Szomorú tekintetű szeméből, lassan megeredtek a könnyek. Kis idő múlva sóhajtott egy nagyot, majd felállt. Kis kosarát karjába vette, és lassan elindult ő is a vonathoz.

Ennyi szomorúság, ebben az aprócska parkban! Vajon mennyi lehet a világon? És mennyi hely marad a boldogságnak? Töprengtem magamban, miközben önfeledten kezdtem szárnytollaim tisztogatásába. Ekkor mellém repült egy rigó. Egy másik, ismeretlen feketerigó. Én figyelmeztetni akartam:

-                          Menj, szállj el innen messze! Repülj egy boldogabb helyre! Ebben a parkban annyi a keserűség és a szomorúság! – De hiába csipogtam hevesen a fekete tollú madárnak, ő nem értette. Persze, hogyan is érthette volna? Én csak egy képzeletbeli feketerigó voltam.

És akkor elgondolkodtam. Ezek az apró, talán jelentéktelennek tűnő, apró madarak fekete ruhában, hogy tudnak ilyen gondtalanok lenni? Hogy lehetnek elégedettek a saját kis életükkel? Rovarokon, magokon tengődve, télen farakásokba, odúkba megbújva a fagy elől. A tavasz jöttével elég nekik néhány reményt sugalló napsugár, és máris boldogan énekelnek!

Most már tudtam, hogy elhibáztam. Ott vétettem el, amikor feketerigóként, az emberek boldogságát kutattam hiábavalóan, és nem a rigókat faggattam boldogságuk mibenlétének titkáról.