Macskabánat

Macskabánat.

Domb tetején, hét határban,

úri macska élt egy házban.

Szemét fentről legeltette,

a faluba sosem ment le.

Domb tetején a szép házban,

élt, mint király a várában.

Kiszolgálták, kényeztették,

le a dombról nem engedték.

Féltették a szép bundáját,

szépen fésült szőrruháját.

Hetyke bajszát kifényezték,

minden este megfürdették.

Hiába volt szép és tiszta,

a magány őt úgy kínozta!

Fájó szívvel, sóvárogva,

tekintett a domb aljára.

Bárcsak egyszer ott lehetnék,

bárcsak én is koszos lennék!

Pocsolyába hemperegnék,

szőrcsomókkal dicsekednék!

Hancúroznék más cicákkal,

hajtanám az egeret,

addig – addig kergetném,

míg kegyelemért integet.

Akkor aztán megfogom,

és két vállára fektetem,

hadd higgye a kis egér,

hogy vacsorának tervezem.

Mielőtt még megijedne,

gyorsan meg is nyugtatom,

nem bántom, csak megkergettem,

mert megöl az unalom!

Nevetnének mind a ketten,

jó móka a fogócska,

főleg, ha a kisegérből,

soha nem lesz vacsora.

Így ábrándozott a cica,

könnybe lábadt a szeme,

s elindult a domb aljára,

kalandokat keresve.